Arkadij Strugackij - A kárhozott város

Van éppen az utolsó adag szemetet borította bele a tartályba, amikor az utca felől feltűnt Kenszi Ubukata rendőr mokány alakja.

— Erre jöjjön — szólt vissza a válla fölött valakinek, majd két ujját sapkájához érintve üdvözölte Andrejt. — Üdvözlet, szemetesek!

Az utca sötétjéből egy lány lépett a sárga fénykörbe, és megállt Kenszi mellett. Nagyon fiatal volt, legföljebb húszéves, és apró termetű; a nem túl magas rendőrnek is alig ért a válláig. Durva gyapjúszálból kötött, széles gallérú kabátka és szűk, rövid szoknya volt rajta, sápadt, fiús arcából élesen rajzolódott ki vastagon kirúzsozott ajka, világos haja a vállára omlott.

— Ne féljen — mondta neki udvarias mosollyal Kenszi. — Ezek csak a mi szemétszállítóink. Ha józanok, teljesen veszélytelenek… Van — intette oda —, ez itt Selma Nagel, újonc. Az az utasítás, hogy nálad helyezzük el, a tizennyolcasban. Üres a tizennyolcas?

Van menet közben lehúzva kesztyűjét, odament hozzájuk.

— Üres — válaszolta. — Már régóta. Isten hozta, Selma Nagel. Én vagyok a házmester, Van a nevem. Ha bármire szüksége lenne, az ott a házmesterlakás, csak szóljon nekem.

— Hozd a kulcsot — szólt rá Kenszi. — Jöjjön, felkísérem — fordult a lányhoz.

— Nem kell — válaszolta az fáradtan —, egyedül megyek.

— Ahogy akarja — mondta Kenszi, ismét sapkájához érintve ujját. — Itt a bőröndje.

A lány átvette Kenszitől a csomagját, Vantól a kulcsot, biccentett, és fejét megrázva hátravetette szemébe hullott haját. Csak annyit kérdezett:

— Melyik lépcső?

— Az ott szemben — felelte Van. — A világos ablak alatt. Negyedik emelet. Nem éhes? Nem inna egy kis teát?

— Nem, nem kell semmi — válaszolta a lány, megint megrázta a fejét, és elindult egyenesen Andrej felé, cipősarka kopogott az aszfalton.

A férfi hátralépett, hogy utat adjon neki. Amikor a lány elment mellette, erős parfümillat csapott az orrába. Merőn bámult a lány után, amint az végighaladt a sárgás fénykörön.

Szoknyája egészen rövid volt, alig valamivel hosszabb a kötött kabátjánál, csupasz lába fehér. Andrejnek az volt az érzése, hogy ezek a lábak szinte világítanak, ahogy a lány a kapualjból belépett az udvar sötétjébe, amelyben csak a fehér kardigán és a fel-felvillanó fehér lábak voltak láthatóak.

Azután felnyikordult, csikorgott, végül becsapódott a lépcsőház ajtaja, és Andrej gépiesen újra elővette cigarettáját, rágyújtott. Közben maga elé képzelte, amint azok a formás fehér lábak lépcsőfokról lépcsőfokra egyre feljebb emelkednek… a sima lábikra, a gödröcskék a térdhajlatban, meg kell tőlük bolondulni… a fenébe is, legalább ágyneműt kellene cserélni, már három hete nem húzott tisztát, a párnahuzat már olyan szürke, mint a felmosórongy… De milyen az arca? Na, ez szép, az arcára egyáltalán nem emlékszem, csak a lábára.

Hirtelen észrevette, hogy mindannyian hallgatnak, még a nős Van is elnémult, ám ebben a pillanatban megszólalt Kenszi:

— Van egy nagybátyám, Maki ezredes. Oszima úr szárny segédje volt, és két évig Berlinben szolgált. Azután kinevezték megbízott katonai attasénak Csehszlovákiába, ott volt a németek prágai bevonulásánál…

Van közben intett Andrejnek, megragadták és ezúttal sikeresen fellendítették a tartályt a platóra.

— …Azután egy ideig Kínában harcolt — folytatta Kenszi, komótosan, lassan szíva cigarettáját —, szerintem valahol délen, Kanton környékén. Később ő volt a parancsnoka a Fülöp szigeteken partra tett hadosztálynak, és ő szervezte meg ötezer amerikai hadifogoly hírhedt “halálmenetét” — bocsásson meg, Donald… Azután Mandzsúriába vezényelték, és kinevezték a szahaljani megerősített körzet parancsnokának, ahol egyébként — a hadititkok megőrzése végett — egy tárnába tereltetett és felrobbantott nyolcezer kínai munkást…

bocsáss meg, Van… Végül foglyul ejtették az oroszok, és ahelyett, hogy felkötötték volna, vagy ami felér ezzel, kiadják Kínának, bedugták egy koncentrációs lágerbe vagy tíz évre…

Mialatt Kenszi mesélt, Andrej felkapaszkodott a platóra, segített Donaldnak elrendezni a tartályokat, felhajtotta és rögzítette a teherautó hátsó deszkáját. Leugrott, cigarettával kínálta Donaldot, és most már hárman álltak Kenszivel szemben, hallgatták, mit mesél. A magas, görnyedt Donald Cooper, kifakult kezeslábasában, hosszúkás arcán mély ráncok a szája körül, szögletes állat őszes, ritka sörte borította. Mellette a zömök, testes Van, akinek szinte nincs is nyaka, ócska, agyonfoltozott vattakabátban, széles, barna arcán, pisze orra körül jóindulatú mosoly, duzzadt szemhéja mögött sötéten csillog a szeme. És Andrejben hirtelen meleg hullámként áradt szét az öröm a gondolattól, hogy ezek a különböz országokból, sőt különböző időpontokból érkezett emberek összegyűltek itt, és egyetlen nagyon fontos ügyet szolgálnak, ki-ki a maga posztján.

— …Most már nagyon öreg — fejezte be a történetet Kenszi.

— És azt bizonygatja, hogy a legjobb nők, akiket valaha is ismert, az oroszok. A harbini emigráns asszonyok.

Elhallgatott, eldobta a csikket, és nagy gonddal eltaposta ragyogóra fényesített cipője talpával. Andrej szólalt meg:

— Ez nem lehet orosz. Selma, ráadásul Nagel.

— Igaz, svéd a lány — mondta Kenszi. — De ez mindegy is. Csak úgy eszembe jutott.

— Elég, induljunk — mondta Donald, és felkapaszkodott a vezetőfülkébe.

— Mondd, Kenszi — szólalt meg Andrej a kocsiajtóba kapaszkodva —, te mi voltál korábban?

— Ellenőr az öntödében, azelőtt meg a kommunális ügyek minisztere.

— Nem, nem itt, hanem odaát…

— Odaát? Ott a Hajakava Kiadó irodalmi szerkesztője voltam.

Donald begyújtotta a motort, az ócska teherautó rázkódni kezdett, felbőgött, sűrű, kék füstfelhőket eregetett.

— Nem ég a jobb oldali lámpa — ordította Kenszi.

— Már ősidők óta nem ég — üvöltötte vissza Andrej.

— Javítsátok meg! Ha még egyszer meglátom, megbüntetlek benneteket!

— Szépen a nyakunkra ültettek titeket.

— Mi? Nem hallom!

— Azt mondtam, banditákra vadássz, ne sofőrökre — próbálta Andrej túlkiabálni a motor dübörgését. — Mit kötsz bele a lámpánkba? Mikor eresztenek már szélnek benneteket, ti ingyenélők?

— Nemsokára — ordította Kenszi. — Már száz évet se kell rá várni.

Andrej öklével megfenyegette, búcsút intett Vannak, majd lerogyott Donald mellé az ülésre. A teherautó előrelendült, oldalával végigkarmolta a kapuboltozatot, kigördült a F utcára, élesen jobbra kanyarodott.

Kényelmesen elfészkelődve, hogy az ülésből kiálló rugó ne szúrja az ülepét, Andrej a szeme sarkából Donaldra sandított. Az amerikai mereven ült, bal keze a kormányon, jobbja a sebességváltón, kalapja a szemére húzva, éles állat előretolta, és teljes sebességre kapcsolt.

Mindig így vezetett, a “megengedett maximális sebességgel”, eszébe sem jutott fékezni a gödrök vagy kátyúk előtt, pedig minden zökkenésnél vadul dülöngéltek a platón a szemetestartályok, csörömpölt a rozsdás motorháztető, Andrej pedig, bármennyire igyekezett is kitámasztani magát a lábával, mindig felrepült, majd visszahuppant, természetesen arra az átkozott rugóra. Csakhogy máskor mindezt vidám szópárbaj kísérte, Donald most viszont hallgatott, keskeny ajkát szorosan összezárta, rá se nézett Andrejre. A megszokott zötykölődésben így volt valami baljóslatú.