Arkadij Strugackij - A kárhozott város

— Hé — üvöltötte Oscar a sötét éjszakába. — Abbahagyni!

Elöl megint vagy húszan kezdtek ordítozni, már-már elviselhetetlenné vált a marakodás hangereje. Valami történt ott. Izja panaszosán feljajdult, a hasához kapott, és fájdalmában összegörnyedt — de most nem viccelt. Andrej kinyitotta a kocsi ajtaját, ki akart hajolni, ám abban a pillanatban fejen találta egy üres konzervdoboz. Az ütés nem volt fájdalmas, de nagyon megalázó. Silva felugrott, és eltűnt a sötétben. Andrej fejét és arcát védve megpróbált körülnézni.

Nem látott semmit. Balról, a szeméthegy mögül rozsdás konzervdobozok, korhadt fadarabok, régi csontok, sőt tégladarabok záporoztak. Üvegcsörömpölés hallatszott. Vad, dühös ordítás kavargott a kocsioszlop körül. “Miféle disznó szórakozik ott?” — bömbölték többen is, szinte kórusban. Felbőgtek a beindított motorok, fényszórók gyulladtak. Néhány teherautó lázasan próbált előre-hátra manőverezni: a vezetők úgy akarták fordítani a kocsit, hogy a fényszórók megvilágítsák a szeméthegyet, ahonnan már egész téglák és üres üvegek zúdultak rájuk. Néhány ember, Silva példáját követve, összegörnyedve a sötétségbe vetette magát.

Andrej a szeme sarkából észrevette, hogy Izja síró, eltorzult arccal, gyomrát fogva összegörnyed a hátsó kerék mellett. Andrej ekkor behajolt a fülkébe, és előhúzta az ülés alól a szerelővasat. Szét kell verni azoknak a disznóknak a fejét, szétverni! Látta, hogy vagy tucatnyi felbőszült szemetes kapaszkodik fölfelé négykézláb a szeméthegyen. Valakinek sikerült végre keresztbe állítania kocsiját, és a fényszóró megvilágította a szeméthegyet, amelynek egyenetlen gerincéből itt is, ott is bútorroncsok álltak ki, rongy- és papírcafatok borították, csillogott a törött üveg, a gerinc fölé magasodva pedig egy ex-kavátor felemelt markolókanala rajzolódott ki a fekete égbolton. És valami mozgott abban a markolókanálban, valami nagy, ezüstös árnyalatú, szürke tömeg. Andrej dermedten bámulta, ám ebben a pillanatban kétségbeesett ordítás harsogta túl a hangzavart:

— Ez az ördög! Ördögök! Meneküljetek!

És hanyatt-homlok, négykézláb, bukfencezve, csúszva, hatalmas porfelhőt kavarva, rongy-

és papírfoszlányokat magukkal sodorva már zúdultak is le az emberek, a szemükben téboly, szájuk tátva, kezük járt, mint a cséphadaró. Egyikük vállai közé húzott fejét karjával is eltakarva, pánikba esve üvöltött, ahogy elrohant Andrej mellett, megcsúszott, és elesett a keréknyomban, felpattant, majd száguldott tovább, vissza, a Város felé. Egy másik beszorult két kocsi közé, egy pillanatra megmerevedett, aztán kitépte magát, és eszét vesztve tovább üvöltött. Hirtelen elhalkult a lárma, csak a motorok dübörögtek, és ekkor, mint valami korbácsütés, lövések dördültek. Andrej a halom tetején, a fényszórók kékes fényében megpillantott egy magas, sovány embert, aki a kocsiknak háttal állva, mindkét kezében egy-egy pisztollyal egymás után tüzelt valahová a halom felső peremén túli sötétségbe.

Ötször vagy hatszor lőtt teljes csendben, majd a sötétben ezerhangú, nem emberi vonyítás hangzott fel, dühödt, nyávogó és fájdalmas, mintha húszezer kandúr tavaszi üvöltése harsant volna fel egyszerre hangszórókon fölerősítve. A sovány ember visszahőkölt, megbotlott, és ostobán hadonászva a hátán csúszott le a szeméthalomról. Andrej hátrálni kezdett, és valami elviselhetetlen szörnyűség előérzetével eltelve észrevette, hogy a halom teteje hirtelen megmozdul.

Elképesztő, riasztóan torz, ezüstszürke szörnyetegek gomolyogtak egymás hegyén-hátán, ezernyi vérben forgó szem villogott, milliónyi dühödten vicsorgó, nedves agyar fénylett, elképesztően hosszú, szőrös mancsok erdeje hadonászott. A fénykévében vaskos falként magasba emelkedő porfelhő kavargott a látvány felett, és törmelék, kő, üvegek, mindenféle mocsok zúdult hatalmas tömegben a kocsioszlopra.

Andrej nem bírta tovább. Beugrott a vezetőfülkébe, behúzódott a legvédettebb sarokba, maga mellé tette a szerelővasat, és szinte eszméletét vesztette ettől a lidércnyomástól.

Semmit nem érzékelt, és amikor valami sötét tömeg tűnt fel a kocsi ajtajában, felüvöltött, de nem hallotta a saját hangját, és beledöfte a vasat abba a fenyegető, puha, ellenálló valamibe, amely rá akart mászni, és egészen addig döfködte, amíg végre magához nem tért Izja panaszos hangjától: — Te hülye, én vagyok az! — Izja bemászott a fülkébe, becsapta maga mögött az ajtót, és váratlanul nyugodt hangon kijelentette:

— Tudod, mik ezek? Majmok. A dögök!

Andrej először nem értette, azután felfogta, de nem hitte el.

— Mit beszélsz? — kérdezte. Kibújt, kinézett a vezetőfülke mögül.

Valóban majmok voltak. Hatalmasak, szőrösek, nagyon vad külsejűek, de nem ördögök, nem szörnyetegek, hanem közönséges majmok. Andrejt elöntötte a forróság a szégyentől és a megkönnyebbüléstől, de ebben a pillanatban valami súlyos, kemény dolog úgy fülön találta, hogy nekiesett a fülke tetejének.

— Mindenki a kocsikra! — harsant fel elöl egy parancsoló hang. — Elég a pánikból. Ezek páviánok. Nem kell tőlük félni. Mindenki a kocsikra, hátramenetben indulás!

Pokoli zűrzavar tört ki a kocsisorban. Durrogtak a kipufogók, fényszórók villantak fel és aludtak ki, motorok bömböltek százféle hangon, kékes füstfelhők emelkedtek a csillagtalan ég felé. A ködből hirtelen előbukkant egy feketén csillogó arc, valaki megragadta Andrej vállát, megrázta, mint egy kölyökkutyát, és belökte a vezetőfülkébe. Az előttük álló teherautó tolatni kezdett, csörömpölve nekiütközött az ő kocsijuk hűtőjének, a mögöttük álló meg előrelendült, egyenesen bele a kocsi végébe, ettől a tartályok döngve felborultak. Izja aggodalmaskodva rángatta Andrej karját: “Tudsz kocsit vezetni, vagy nem? Andrej, tudsz vezetni?” A kékesen gomolygó ködből éles kiáltás harsant: “Gyilkosok! Segítség!”

Folyamatosan harsogott a parancsoló hang: “Elég a pánikból! Utolsó kocsi, hátramenetben indulás! Élénken!” Közben fentről, jobbról-balról szakadatlanul zuhogtak a kemény tárgyak, végigdübörögtek a motorházakon, nekivágódtak a kocsik oldalának, csörömpölve törtek a szélvédők, szakadatlanul harsogtak a dudák, és egyre erősödött, terebélyesedett a förtelmes, nyávogó majombőgés.

— Na, én megyek — szólalt meg hirtelen Izja, és karjával védve fejét, kicsusszant a fülkéből.

Majdnem egy, a Város irányába száguldó kocsi alá került, amelynek platóján a dülöngél tartályok közt egy pillanatra felvillant a nyilvántartó eltorzult arca. Aztán Izja eltűnt, de előkerült Donald — kalapja elveszett, toprongyos volt, és tetőtől talpig mocskos —, egy pisztolyt dobott az ülésre, bemászott a kormánykerék mögé, indított, és az ablakon kihajolva tolatni kezdett.

Úgy tűnt, végre kialakul valamiféle rend: megszűnt a hisztérikus ordítozás, bőgtek a motorok, és az egész oszlop lassan araszolni kezdett visszafelé. Mintha még a kő- és üvegzápor is csillapodott volna. A páviánok ugráltak és rohangáltak a szeméthegy tetején, de lejjebb nem merészkedtek, csak kutyapofájukat hatalmasra tátva üvöltöztek, és szinte gúnyolódva a kocsik felé fordították a fényben csillogó hátsó felüket. A teherautó egyre jobban felgyorsult, a sárral teli gödörben megint megcsúszott, majd végre kiérve az országútra, Donald megfordult vele, csikorogva sebességet váltott, gázt adott, és az ajtót becsapva végre hátradőlt az ülésen. Előttük a ködben vörösen villogtak a teljes sebességgel távolodó kocsik hátsó lámpái.