Arkadij Strugackij - A kárhozott város

— Mi van magával, Don? — bökte ki végül Andrej. — A foga fáj?

Donald kurtán vállat vont, nem válaszolt.

— Az utóbbi napokban mintha kifordult volna önmagából. Látom én. Talán akaratlanul megbántottam valamivel?

— Ugyan már, Andrej — bökte ki Donald, a foga közt szűrve a szót. — Nem maga tehet erről.

Andrej már megint valami rosszindulatot vélt kihallani ezekből a szavakból, valami bántót, sértőt: ugyan mit képzelsz, te kis senki, hogy tudnál te engem, a professzort megsérteni? De Donald újból megszólalt:

Nem véletlenül mondtam, hogy szerencsés fickó maga, tényleg csak irigyelni lehet.

Valahogy minden elmegy maga mellett. Rajtam meg átgázol, mint a gőzhenger. Egyetlen ép csontom sem maradt.

— Miről beszél? Egy kukkot sem értek.

Donald fogát összeszorítva hallgatott. Andrej ránézett, majd előremeredt az útra, de semmit sem látott, megint Donaldra sandított, megvakarta a feje búbját, és zavartan motyogta:

— Becsületszavamra nem értek semmit. Végül is minden rendben folyik…

— Hát ezért irigylem magát — mondta keményen Donald. — Ne is beszéljünk róla. Ne törődjön vele.

— Hogyhogy ne törődjek vele? — kérdezte Andrej végképp fejét vesztve. — Nem tehetem meg. Mi itt együtt… maga, én, a fiúk… A barátság persze nem jó szó, túlságosan is sokat jelent… De, mondjuk, társak vagyunk. Én például, mondtam már, ha bármi… Meg a többiek között sincs egy sem, aki meg tagadná a segítséget. Mondja meg őszintén: ha velem történne valami, és a segítségét kérném, megtagadná? Nem utasítana el, igaz?

Donald jobb keze elengedte a kormányt, és könnyedén vállon veregette Andrejt. Andrej elhallgatott. Csordultig telt érzelmekkel. Ismét minden jó volt, minden rendben volt.

Donalddal is minden rendben van. Csak a megszokott mélabú vette elő. Végül is elkaphatja az embert a rossz hangulat. Biztosan az önérzete szenvedett csorbát. Végtére is szociológiaprofesszor vagy mi, itt meg ezekkel a szemetestartályokkal kínlódik, előtte pedig rakodómunkás volt a raktárban. Hát persze hogy kellemetlen és megalázó neki, ráadásul nem is beszélhet a sérelmeiről senkivel — nem erőszakkal hozták ide, panaszkodni meg kínos… Azt csak mondani egyszerű, hogy végezz el jól minden munkát, bárhová irányítanak is… Nos, rendben, erről ennyit. Majd magától helyrerázódik.

A teherautó a ködtől csúszós úton zötyögött, kétoldalt már alacsonyabbak, vedlettebbek voltak az épületek, az utca szélén a lámpák egyre halványabban pislákoltak, egyre ritkábban sorakoztak. Füzérük ködös, elmosódott foltban futott össze messze előttük, sem az úton, sem a járdán sehol egy teremtett lélek, valamilyen oknál fogva még a házmesterek is nyomtalanul eltűntek.

Csak a Tizenhetedik köz sarkán, a leginkább csak Poloskafészek néven ismert ócska szálloda zömök épülete előtt állt egy szekér, előtte lógó fejű lovacska. A szekéren aludt valaki, feje búbjáig ponyvába burkolózva. Hajnali négy óra volt, a legmélyebb alvás ideje, a sötét emeleteken egyetlen ablak sem világított.

Előttük balról egy teherautó döcögött elő a mellékutcából. Donald felvillantotta a fényszórókat, elhúzott mellette, és a teherautó — ugyanolyan szemétszállító, mint az övék —, rákanyarodva a főútvonalra, megpróbálta megelőzni őket. Csakhogy emberére akadt, Donalddal nem vehette föl a versenyt, így rövidesen már csak a hátsó ablakból látták egyre remény-telenebbül lemaradó lámpáit. A leégett negyedben még egy teherautót maguk mögött hagytak, épp idejében, mert rögtön a kiégett rész után következett a macskaköves útszakasz, és Donald kénytelen volt csökkenteni a sebességet, nehogy szétessen az egész rozoga alkotmány.

Itt már szembejött velük egy-egy kocsi, üresen — ezek a szeméttelepről tértek vissza, nem volt sietős az útjuk. Az egyik lámpától elvált valami sötét figura, és kilépett az útra. Andrej benyúlt az ülés alá, előhúzta a nehéz szerelővasat, de kiderült, hogy egy rendőr az, arra kérte őket, vigyék el a Káposztás közig.

Sem Andrej, sem Donald nem tudta, merre van, de a rendőr (tagbaszakadt, teliholdkép atyafi, világos üstöké rendetlenül bújt elő az egyensapka alól) azt mondta, majd megmutatja. Felállt Andrej mellé kívül a fellépőre, az ablakkeretbe kapaszkodva egész úton elégedetlenül fintorgott, mintha valami kellemetlen szagot erezne, pedig belőle magából dőlt az áporodott izzadságszag. Andrej emlékezett rá, hogy a Városnak ezt a részét már lekapcsolták a vízvezetékről.

Egy darabig szótlanul haladtak, a rendőr valami operett-dalocskát fütyült, majd minden különösebb bevezető nélkül közölte, hogy a Káposztás és a Bal Második utca sarkán éjfélkor agyonvertek valami szerencsétlent, kitörték az összes aranyfogát…

— Rosszul dolgoztok — mondta neki dühösen Andrej.

Az ilyen históriák kihozták a sodrából, a rendőr meg olyan hangnemben beszélt, hogy legszívesebben behúzott volna neki egyet: teljesen nyilvánvaló volt, hogy a rendőrt hidegen hagyja a gyilkosság is, az áldozat is, a gyilkosok is. A rendőr gondterhelten fordult felé, és megkérdezte:

— Mi van, te akarsz megtanítani, hogy kell dolgozni?

— Lehet, hogy én — felelte Andrej.

— Minden bokor alatt ül egy tanár. Ha köpsz egyet, egy tanárt találsz el. Ott ül és kioktat.

Ez itt szemetet szállít, mégis kioktat.

— Nem kioktatlak — emelte volna fel a hangját Andrej, de a rendőr nem hagyta szóhoz jutni.

— Visszamegyek az őrszobára — közölte nyugodtan —, és telefonálok a garázsodba, hogy nem ég a jobb oldali lámpád. Nem ég a jobb oldali lámpád, de azért kioktatnád a rendőrséget, hogyan kell dolgoznia. Taknyos.

Donald hirtelen rekedtesen elnevette magát. A rendőr is fel-nyerített, és békülékenyen folytatta:

— Egyedül vagyok negyven házra, érted? És megtiltották, hogy fegyvert viseljünk. Mit akarsz tőlünk? Nemsokára már a saját lakásodban fognak lemészárolni, nemhogy a mellékutcában.

— Miért nem csinálnak valamit? — motyogta elképedve Andrej. — Tiltakozhatnának, követelhetnék…

— “Tiltakozhatnának — utánozta a rendőr. — Követelhetnék”… Újonc vagy, barátocskám?

Hé, főnök — szólt oda Donaldnak —, fékezzen, megérkeztem.

Leugrott a lépcsőről, és szét sem nézve, imbolygó léptekkel elindult a dülöngélő faházak közti sötét rés felé, amelyben távolabb egy magányos lámpa pislákolt, alatta pedig néhány ember álldogált.

— De hogy van ez, az istenért, elment az eszük? — szólalt meg zavartan Andrej, amikor a kocsi újból elindult. — Hogy van ez? A Városban csak úgy hemzsegnek a brigantik, a rendőrségnek meg nincs fegyvere! Ez képtelenség. Kenszi oldalán is ott a fegyvertok, mit tart benne, talán a cigarettáját?

— A szendvicsét — mondta Donald.

— Nem értek semmit — nyögte Andrej.

— Megmagyarázták — mondta Donald. — “Tekintettel arra, hogy a gengszterek mind gyakrabban támadnak rendőrökre fegyverszerzés céljából” és így tovább.

Andrej egy darabig eltűnődött a hallottakon, közben teljes. erőből próbálta kitámasztani magát, hogy ne dobálja a rázkódó kocsi. A macskaköves részen már túljutottak.

— Szerintem ez mérhetetlen ostobaság — bökte ki végül. — És maga szerint?

— Szerintem is — válaszolta Donald, közben fél kézzel próbált rágyújtani.

— És ilyen nyugodtan beszél erről?

— Nyugtalankodtam én már eleget — mondta Donald. — Nagyon régi magyarázat ez, maga még nem is volt akkor itt.