Arkadij Strugackij - A kárhozott város

— Nos, Andrej — zendült föl némi ünnepélyességgel a Mentor hangja —, az első kört végigjárta.

A zöld üvegernyős lámpa világított, fénykörében az asztalon ott feküdt a Leningrádi Pravda legfrissebb száma, benne A leningrádiak szeretete Sztálin elvtárs iránt határtalan című, terjedelmes vezércikk. Mögötte a könyvespolcon döngicsélt és zümmögött a rádió. A mama a konyhában csörömpölt az edényekkel, a szomszédasszonnyal beszélgetett. Sült hal szaga terjengett. Az ablak alatt, a szűk udvarban zsibongtak a gyerekek, bújócskáztak. A nyitott szellőzőablakon beáradt a nedves tavaszi levegő. Még egy perccel korábban is minden más volt, mint most- sokkal hétköznapibb és megszokottabb. Az egésznek nem volt már jövője.

Pontosabban fogalmazva — elkülönült a jövőtől…

Andrej gépiesen kisimította az újságot, és megszólalt:

— Az elsőt? Miért az elsőt?

— Azért, mert még sok hátravan — felelt a Mentor hangja.

Andrej akkor, igyekezve nem nézni arra, amerről a hang jött, fölállt, és vállával nekidőlt az ablaknál álló szekrénynek. Alatta is, fölötte is hosszan elnyúlt a világítóudvar fekete kútja, amelyet gyengén világítottak meg az ablakok sárga négyszögei, és valahol messze fönt, a már teljesen sötét égbolton villogott a Vega. Teljességgel lehetetlen volt újra elhagyni mindezt, és teljességgel — sőt még inkább! — lehetetlen volt itt maradni. Most. Mindezek után.

— Izja, Izja! — kiáltotta egy átható női hang az udvar kút mélyében. — Izja, gyere vacsorázni!.. Gyerekek, nem láttátok Izját?

És odalenn gyerekhangok harsogták:

— Iszka! Katzman! Gyere, anyád hív!..

Andrej teste megfeszült, arcát nekinyomta az ablaküvegnek, a sötétséget kémlelte. De csak a jókora farakások közt imbolygó, kivehetetlen árnyékokat látott a kút nyirkos, fekete mélyén.