William Gibson - Virtuálfény

— Mindig örömmel tölt el, ha egy ügyfelemmel személyesen találkozhatom — mondta Wellington Ma, és megrázta Rydell kezét.

— Örülök a szerencsének, Mr. Ma — mondta Rydell.

— Nem fogom megkérdezni, hogy mit művelt a hangpostámmal — mondta Wellington Ma —, de remélem, nem fogja megismételni. A története viszont lenyűgöző.

Rydellnek eszébe jutott Istenfaló, meg az az ötvenezer, és remélte, hogy Ma meg Karen nem fog haragudni miatta. De aztán biztos volt benne, hogy nem, mert Aaron Pursley kijelentette, kétszer is elmondta, hogy ez nagyobb ügy lesz, mint az a Dilis Zsernyák sztori volt. Karen egyfolytában azt mondogatta, hogy Chevette rettentően fotogén, a képernyőre született, aztán rátért a fiatalos dumára, és megállapította, hogy a Chrome-Koran be fog fulladni, ha továbbra is ezt a zenét csinálják.

Aztán Wellington Ma aláíratta a szerződést Chevettetel meg Sublettel is, de előbb be kellett dugni a papírokat abba a bizonyos beépített szekrénybe, mert Sublett még mindig nem volt hajlandó előjönni.

Rydell Karen megállapításaiból arra következtetett, hogy Chevette már az egész sztorit előadta neki, miközben Sublettel együtt vigyázott rá, nehogy megnyomja az IntenSecure-t riasztó pánik-gombot. Karen természetesen már a VF szemüvegről is tudott, meg arról is, hogy lehet visszajátszani vele bizonyos dolgokat, így aztán egy csomó időt azzal töltött, hogy azt nézegette, és a végén már rengeteget dolgot tudott a Napraforgóról, vagy miről. Aztán egyfolytában azt mondogatta Pursleynek, hogy dinamit az ügy, mert ha kijátsszák a kártyáikat, még azt a Cody Faszfej Harwoodot is bele tudják rángatni, amit már rég meg is érdemelt az a szemét.

Rydellnek nem is volt alkalma rá, hogy belenézzen a szemüvegbe, meg abba az anyagba.

— Mr. Pursley? — Rydell a férfi mellé sündörgött.

— Igen, Berry?

— Most mi lesz?

— Nos — mondta Pursley, és megcsipkedte a bőrt az orra alatt —, önt most két barátjával együtt le fogják tartóztatni.

— Igen?

Pursley az órájára nézett. Aranyból volt, a számlapot körben gyémántokkal rakták ki, az oldalán pedig nagy türkizkövek voltak.

— Úgy öt percen belül. Úgy intézzük, hogy hat körül legyen az első sajtótájékoztató. Megfelel önöknek, vagy előbb inkább ennének valamit? Hozathatunk valamit önöknek.

— De hiszen le fognak tartóztatni minket!

— Óvadék, Berry. Hallott már az óvadékról? Holnap reggel mindannyian szabadok lesznek. — Pursley Rydellre mosolygott.

— Nem lesz semmi bajunk, Mr. Pursley?

— Berry — mondta Pursley —, maga pácban van, fiam. És zsaru. És becsületes. Pácban van. Mély, átfogó, és bocsásson meg, hogy ezt mondom heroikus szarban. — Megveregette Rydell vállát. — A Pácbakerült zsaruk eljött magáért, fiam, és biztosíthatom, hogy valamennyien megússzuk a dolgot.

Chevette azt mondta, nincs kifogása a börtön ellen, de engedjék meg neki, hogy felhívjon San Franciscóban egy Fontaine nevű embert.

— Bárkit felhívhatsz, drágám — mondta Karen, és megtörölgette Chevette szemeit egy papírzsebkendővel. — Persze rögzíteni fogják a beszélgetést, de mi is kapunk belőle egy példányt. Hogy is hívták a barátodat, a fekete fiút, akit lelőttek?

— Sammy Sal — mondta Chevette Karen Pursleyre nézett.

— Jobb lesz, ha felhívjuk Jackson Cale-t — mondta.

Rydell elgondolkodott, hogy minek, hiszen ez a Jackson Cale egy fiatal fekete srác volt, aki újabban a tévéfilmekben szerepelt.

Aztán Chevette Rydellhez lépett, átölelte, egész testével hozzásimult, és ránézett az őrült-segg frizurája alól. Rydellnek tetszett a dolog, bár a lány szeme vörös volt, és folyt az orra.

Szombaton, november tizenötödikén, a Bulldózeressel töltött negyedik éjszaka utáni reggelen Yamazaki egy hatalmas, pelerin-szerű kockás, foltos, gyertyaviasz-szagú dzsekiben leereszkedett a sárga lifttel, hogy üzletet kössön az árusokkal. Egy kartondoboz volt nála, amiben több nagyobb megkövesedett fadarab, egy szarvastrófea bal agancsa, tizenöt CD lemez, egy „OXO” feliratú, porcelánbögre alakú viktoriánus reklámtárgy, meg Az Egyesül Államok Irodalomtörténete — Columbia egy ázott-gyűrött példánya volt.

Az árusok éppen kipakolták a portékáikat, a reggel vasszürke és nyirkos volt, és Yamazaki hálás volt a kölcsönkapott dzsekiért, aminek a zsebeiben réges-régi fűrészport, és megnevezhetetlen fémapróságokat talált. Tartott tőle, hogy nem sikerül majd a megfelelő módon közelednie az árusokhoz, de azok szívélyesek voltak, köréje gyűltek, és Bulldózeres nevét ismételgették.

A megkövült fadarabokért kapta a legjobb árat, aztán a bögréért, és eladott nyolc CD-t is. Végül mindentől sikerült megszabadulnia, kivéve az irodalomtörténeti könyvet, ami sajnos eléggé penészes volt. Yamazaki egy szemétkupac tetejére tette; kék borítója lebegett a sós levegőben. Yamazaki az összehajtogatott pénzzel a kezében elindult, hogy megkeresse az idős nőt, aki tojásokat árult. Kávéra is szükségük volt.

Már látta azt a helyet, ahol a kávét pörkölték és árulták, amikor megpillantotta Fontaine-t. A reggeli sürgés-forgásból lépett elő, hosszú tweedzakója gallérját felhajtotta, hogy védekezzen a köd ellen.

— Hogy van az öreg, a Bulldózeres?

— Egyre gyakrabban kérdezősködik a lány felől…

— Börtönben van, lent, L.A.-ben — mondta Fontaine.

— Börtönben?

— Ma reggel óvadék ellenében szabadlábon van, legalábbis tegnap este ezt mondta. Éppen hozzátok tartottam, hogy elvigyem ezt. — Elővett a zsebéből egy telefont, és átadta Yamazakinak. — Ez Chevette száma. Csak aztán nehogy túl sokszor hazatelefonálj, hallod?

— Haza?

— Japánba.

Yamazaki pislogni kezdett.

— Nem. Értem…

— Nem tudom, hogy mit csinált az a lány, azóta, hogy az a vihar kitört, és túl sok dolgom volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjam. Nagy nehezen visszahoztuk az áramot, de van egy sebesültem, akiért még senki sem jelentkezett. Szerda reggel halásztam ki egy zöldségeskert maradékából. Majdnem a ti házatok alatt találtam rá. Nem tudom, hogy beütötte-e a fejét, vagy mi, de csak néha tér magához, aztán újra elájul. Életfunkciók rendben, csontja sem törött. Az oldalán van egy horzsolás. Valami golyó kapta el, vagy valami forró dolog…

— Nem viszik kórházba?

— Nem — mondta Fontaine. — Ilyesmit nem szoktunk csinálni, csak ha az illető kéri, vagy ha különben meghalna. Itt sok embernek jó oka van rá, hogy ne menjen be az olyan helyekre, hogy ne ellenőriztesse le magát valami komputerrel, vagy ilyesmi.

— Ah — mondta Yamazaki, és remélte, elég tapintatos a megjegyzése.

— „Ah”. Szóval — mondta Fontaine —, először egy pár srác talált rá. Elvették a tárcáját, ha volt neki egyáltalán. De nagydarab, egészséges a tesó, és előbb utóbb felismeri valaki. Nehéz lenne nem felismerni, mert egy drót van a jancsikájába szúrva.

— Igen — mondta Yamazaki. Az utolsó mondatot nem igazán értette. — Még mindig nálam van a pisztolya.

Fontaine körülnézett.

— Hát, ha úgy érzed, hogy már nincs rá szükségetek, akkor szabadulj meg tőle. De erre a telefonra még szükségem lesz. Különben meddig maradsz még?

— Nem… Nem tudom. — Ez igaz volt.

— Lejössz ma délután, megnézed a parádét?

— Parádét?

— November tizenötödike van. Shapely születésnapja. Ezt látnod kell. Olyan Mardi Gras érzés az egész. A fiatalabbak közül egy csomóan leveszik a ruhájukat. Habár, nem tudom, hogy ilyen időben is megcsinálják-e. Na, majd találkozunk. Üdvözlöm Bulldózerest.