William Gibson - Virtuálfény

— Hát — mondta Chevette —, az van ráírva, hogy „Hagyatéki Bíróság”. San Franciscóból érkezett, és ha nem nyitod ki az ajtót, Mr. Varázsló, a következő géppel vissza is megy.

— Várjon, kérem — mondta a komputer.

Chevette az ajtó melletti edényekbe ültetett növényekre nézett. Nagyok voltak, és valódinak látszottak. A lány tudta, Sublett ott áll mögöttük, de nem látta. Valaki az egyik növény gyökerei között nyomott el egy cigarettát.

Az ajtó résnyire kinyílt.

— Igen?

— Karen Mendelsohn?

— Mi ez?

— Allied Küldönc, San Francisco. Kívánja aláírni? — Persze nem volt nála megbízás, semmi, amit alá lehetett volna írni.

— San Francisco?

— Ezen az áll.

Az ajtó egy kicsit jobban kinyílt. Sötéthajú, egy hosszú, fakó frottírköntösben.

Chevette látta, hogy a nő megvizsgálja a Bulldózeres dzsekijére tűzött jelvényt.

— Nem értem — mondta Karen Mendelsohn. — Mi mindent a GlobEx-en keresztül intézünk.

— Ők túl lassúak — mondta Chevette. Sublett közben megkerülte a növényt. A fekete egyenruhája volt rajta. Chevette látta a férfi kontaktlencséiben a saját tükörképét — középen egy kicsit kidomborodott.

— Ms. Mendelsohn — mondta Sublett —, attól tartok, vészhelyzet állt elő.

Karen Mendelsohn a férfira nézett.

— Vészhelyzet?

— Nincs oka aggodalomra — mondta Sublett. Chevette vállára tette a kezét, és Karen Mendelsohn mellett betolta a lakásba. — Ura vagyok a helyzetnek. Nagyra értékelem az együttműködését.

„Wally” Divac, Rydell szerb háziura nem szívesen adta kölcsön Rydellnek az „elemlámpáját”, de Rydell hazudott neki, és megígérte, hogy szerez majd neki valami érdekeset az IntenSecure-tól, és elhozza, amikor ezt visszaszállítja. Talán éppen egy olyan teleszkópos gumibotot, olyan drótnélküli sokkoló-véggel; de az biztos, hogy valami komoly, profi cuccot, talán olyat, ami nem egészen legális. Wally amolyan zsaru-groupie volt. Szerette érezni, hogy az erősek oldalán áll. Ahogy sok ember, ő sem tett különbséget a rendőrség és az IntenSecure-hoz hasonló cégek között. Az első udvarában felszereltetett egy bérzsaru-riasztót, de Rydell örömmel látta, hogy nem az IntenSecure-nál fizetett elő védelemre. Wally nem igazán tudott volna megengedni magának egy ilyen szolgáltatást, még a kocsiját is másodkézből vette, bár ő mindig azt mondta rá, hogy ültek már benne — mintha az előző tulaj csak valami cowboy lett volna, aki beindította neki a járgányt használat előtt.

De a ház, ahol lakott, az az övé volt — a babakék plasztiklambéria borítása úgy nézett ki, mint valami festett fa, és a műgyep pedig valódibbnak látszott, mint az AstroTurf. Aztán az övé volt a Mar Vista-i ház is, meg még egynéhány. A nővére 1994-ben jött át Amerikába, aztán ő maga is átköltözött, hogy elmeneküljön abból a balhéból, ami akkoriban odaát volt. Sohasem bánta meg. Azt mondta, ez egy klassz ország, csak az a baj vele, hogy túl sok emigránst beeresztenek.

— Mi az, amit vezetsz? — kérdezte Wally a két háztömbnyivel a Melrose fölött álló ház lépcsőjén állva.

— Egy Montxo — mondta Rydell. — Barcelonából. Elektromos.

— Te Amerikában élsz — mondta Wally. Szürke haját mindig gondosan hátrafésülte göcsörtös homlokából. — Miért jársz ilyennel? — Wally BMW-jé makulátlan tisztán állt a kocsifelhajtón; öt percig tartott, míg kikapcsolta a riasztóit, hogy kivegye belőle paprikagázt fröcskölő „elemlámpát”. Rydellnek közben eszébe jutott, hogy egyszer Knoxville-ben, karácsony napján a kábítószeres csoport új walkie-talkie-jai tíz mérföldes körzetben minden autó riasztóját beindították.

— Hát — mondta Rydell —, környezetbarát.

— De nem barátja az országodnak — mondta Wally. — Az elv számít. Egy amerikai járjon olyan autóval, amire büszke lehet. Bajor kocsival. De minimum japánnal.

— Visszahozom, Wally. — Rydell felemelte a jókora elemlámpát.

— Meg valami mást is hozol. Megígérted.

— Ne aggódj.

— Mikor fizeted ki a Mar Vista-i lakbért?

— Majd Kevin elintézi. — Rydell beült a pici Montxoba, és beindította a lendkereket. A kocsi egyhelyben állt, egy kicsit remegett, de aztán a kerék eléggé felgyorsult.

Wally integetett, megvonta a vállát, aztán behátrált a házába, és becsukta az ajtót. Rydell most először látta a tiroli kalapja nélkül.

Rydell az elemlámpára nézett, és megpróbált rájönni, hol a kapcsolója. Nem volt nagy dolog, de úgy érezte, kell, hogy legyen nála valami. És ezzel nem lehetett halált okozni. Pisztolyt könnyen tudott volna venni az utcán, de ezen a napon nem akart ilyesmit magánál tartani. Az ember másképp viselkedik, ha fegyvere van.

Elindult vissza, a Csöpp felé. Vigyázott a kereszteződésekben, és megpróbált az elektromos járművek számára kijelöli utakon maradni. Elővette Chevette telefonját, megnyomta az újratárcsázó gombot. A készülék újra felhívta azt a Utah-i hívástovábbító számot, amit Istenfalótól kapott, még Édenben. Istenfaló volt az, aki úgy nézett ki, mint egy hegy. Rydell megkérdezte tőle, hogy miféle név ez. Istenfaló azt felelte, hogy ő tiszta vérű vér-indián. Rydell ezt nem nagyon tudta elhinni.

Még a hangjuk sem volt valódi; még az is digitális anyag volt. Istenfaló éppenséggel lehetett akár nő, vagy három különböző ember, de az is elképzelhető volt, hogy a három alak, amit látott, valójában egy és ugyanazon személy volt. Rydellnek eszébe jutott a tolókocsis nő, akit a Megértő Értetlenekben látott. Elképzelhető volt, hogy éppen ő az. Vagy bárki más. Éppen ez volt a gond a kalózokkal. Rydell hallotta, ahogy a készülék kicsörög Utah-ban. Istenfaló mindig az ötödikre vette fel, csengés közben.

— Igen?

— Éden — mondta Rydell.

— Richárd?

— Nixon.

— Az árud a helyén van, Richárd. Egy kis hupsz, és egy zsupsz.

— Az árat már kiszámoltátok nekem? — A fény megváltozott. Valaki fénykürtölt, szórakozott, és kiélvezte, hogy a Montxo képtelen a gyorsításnak nevezett dolog végrehajtására.

— Ötven — mondta Istenfaló.

Ötvenezer dollár. Rydell hunyorogni kezdett.

— Oké — mondta. — Elég fair.

— Helyes — mondta Istenfaló. — Pedig akár be is tudnánk varrni egy börtönbe. Tulajdonképpen nagyon könnyen megtehetnénk. A licitszint odabent alacsonyabb.

Le merem fogadni, hogy rengeteg barátotok van odabent, gondolta Rydell.

— Mit gondolsz, a hívásomtól számítva mennyi lesz a válaszidő?

Istenfaló megeresztett egy hosszú, hangos böfögést.

— Gyors lesz. Tíz, maximum tizenöt. Úgy kell intéznünk mindent, ahogy megbeszéltük. A barátaid maguk alá fognak szarni. De tényleg jobb, ha nem leszel útban. Ez olyasvalami lesz, amit még sohasem láttál. Ez az új egység nemrég lett felállítva.

— Remélem is — mondta Rydell, és bontotta a vonalat.

A parkolóőrnek Karen lakásának számát adta meg. A dolgok megtörténte után ez már nem sokat fog számítani. Az elemlámpát a hátához, a nadrágjába dugta, és ráhúzta a farmerdzsekit, amit Pajtitól kapott kölcsön. Biztos a srác apjáé volt. Rydell megígérte Pajtinak, ha L.A.-be jön, ő majd keres neki helyet, ahol lakhat. Remélte, hogy a fiú sohasem próbálkozik meg ezzel. A hozzá hasonló kölykök egy háztömbnyi távolságra sem jutnának a buszmegállótól, és egy állati gyors nagyvárosi ragadozó máris elkapná őket. Pörgő kerekek és fogak, és nincs többé Pajti. De persze azon is érdemes volt elgondolkodni, hogy egy ilyen Pajti-fazonnak milyen élete lenne abban hat lábnyi hálószobában, abban a lakókocsiban, a Fallon meg Jézus poszter társaságában, ahol amikor az apja nem figyel oda, egy kicsit belemászik a W-be. Mi lehet ott az emberből, ha meg sem próbál kitörni? Rydell ezért akarta az egészet Sublettre hagyni. Ő már kikerült onnan.