William Gibson - Virtuálfény

— Ne bajlódjunk vele — mondta a dinoszaurusz. — Nem hiszem, hogy ez a beszélgetés sokáig fog tartani.

— A nevét — mondta a hegy. Rydell habozott.

— Társadalombiztosítási számát — mondta a dinoszaurusz unott hangon.

Rydell, maga sem tudta miért, az apjára gondolt, meg arra, amit annak idején arról mondott, hogy régen ennek milyen nagy volt a jelentősége, és milyen most.

— Nevet és számot — mondta a hegy —, különben eltűnünk.

— Rydell, Stephen Berry — és egy számsor. Rydell alig mondta ki az utolsó számjegyet, a dinoszaurusz máris megszólalt:

— Egykori rendőr. Értem.

— Ó, a mindenit — mondta a hegy, ami egyre jobban emlékeztette Rydellt valamire.

— Nos — mondta a dinoszaurusz —, az már elég régen volt. Utána az IntenSecure-nak dolgozott.

— Egy fullánk — mondta a hegy, és felemelte az egyik kezét, hogy Rydellre mutasson. Ám nem kéz volt az, hanem egy hatalmas, kagylókkal borított gránit rákolló. A fél eget betöltötte, mint egy űrhajó oldala. — Az ék hegyes vége?

— Szerintem nem fognak tovább hegyesedni — mondta a televízió-vihar. — Úgy tűnik, Rydell, sikerült magára vonnia Lowell figyelmét. Pedig ő még azt sem tudta megmondani, hogy hívják magát.

— Nem tudta — mondta Rydell.

— Az a Lowell a saját seggét sem tudja megkülönböztetni egy földbevájt lyuktól, hi-hi-hi! — mondta a hegy, és leeresztette a karját. A hangja Rydell hangjának paródiája volt. Rydell megpróbált a hegy szemeibe nézni; elkapta a nyugodt, kék tavak csillogását, meglátta a hullámzó páfrányokat, és mielőtt a fókusz elúszott, megpillantott egy elszökdécselő barna rágcsálót. — A Lowellhez hasonló emberek azt képzelik, nagyobb szükségünk van rájuk, mint amennyire valóban kellenek nekünk.

— Miről van szó, Stephen Berry? — kérdezte a dinoszaurusz.

— Valami történt odafönt a Benedict Canyonban…

— Igen, igen — mondta a dinoszaurusz. — Maga volt a sofőr. És nekünk mi közünk van az ügyhöz?

Rydell ekkor döbbent rá, hogy a dinoszaurusz, meg a többiek valószínűleg az összes létező róla készült feljegyzésbe bele tudnak nézni. Akár abban a pillanatban is. Ettől valahogy furcsán érezte magát.

— Maguk ismerik az anyagaimat — mondta.

— És nem valami érdekes — mondta a dinoszaurusz. — Benedict Canyon?

— Azt a maguk műve volt — mondta Rydell.

A hegy felvonta a szemöldökeit — szélfútta bokrok lengtek, sziklák gördültek le. De csak Rydell látóterének szélén.

— Az igazat megvallva, nem mi tettük. Nem egészen. Mi egy sokkal elegánsabb megoldást választottunk volna.

— De miért csinálták?

— Nos — mondta a dinoszaurusz —, feltételezve, hogy valóban valaki csinálta, vagy elősegítette, hogy a dolog megtörténjen, akkor azt hiszem, a hölgy férjét kellene megkérdezni az esetről, aki azóta beadta a válópert. A jelek szerint nagyon jó oka volt rá.

— Hogy a férj rendezte meg az egészet? A kertésszel, meg mindennel?

— Azt hiszem, Lowellnek meg kell majd magyaráznia egy-két dolgot — mondta a hegy.

— Még nem mondta meg, Mr. Rydell, hogy mit akar — mondta a televízió-izé.

— Egy hasonló munkát. Hogy végezzék el. Szükségem van rá, hogy megcsináljanak egy ilyen trükköt.

— Lowell — mondta a hegy, és megrázta dreadlock-os fejét. Rydell látóterének szélén egy agyaggörgeteg folyt végig. Egy távoli lejtőn porfelhő kerekedett.

— Az ilyesmi veszélyes — mondta a dinoszaurusz. — A veszélyes dolgok pedig sokba kerülnek. Magának nincs pénze, Rydell.

— Mi lenne, ha Lowell fizetne helyettem?

— Lowell — mondta a hatalmas, rángó képekből álló, kifejezéstelen arc — tartozik nekünk.

— Oké — mondta Rydell. — Értem. Azt hiszem, ismerek valakit, aki tudna fizetni. — Még ő maga sem tudta, hogy ez átverés, vagy sem. — De meg kell hallgatniuk. A történetet.

— Nem — mondta a hegy. Rydellnek már eszébe jutott, hogy kire emlékeztette ez az izé: a hegy arra a fickóra hasonlított, akit annyit mutogattak a történelmi showműsorokban. Ő fedezte fel a szemfont, vagy valami hasonlót. — És ha Lowell azt hiszi, hogy ő az egyetlen strici odakint, akkor téved.

Az alakok elhomályosultak, apró darabokra oszlottak, és Rydell tudta, elveszítette őket.

— Várjanak! — mondta. — Van maguk között olyan, aki San Franciscóban él?

A dinoszaurusz visszavillant.

— És ha igen?

— Nos — mondta Rydell —, szereti a várost?

— Ezt miért kérdi?

— Mert az egész meg fog változni. Olyanná fogják változtatni, amilyen Tokió.

— Tokió? — A televízió-vihar is visszajött, de most olyan gömb volt, mint az a hologram a Megértő Értetlenekben. — Ezt ki mondta magának?

Már a hegy is visszatért.

— Nem sok dolog köt minket Tokióhoz…

— Beszéljen! — mondta a dinoszaurusz. És Rydell beszélt.

Amikor levette a fejéről a sisakot, Chevette-en újra rajta volt a kalap, de a napszemüveget a kezében tartotta. Mereven Rydellre bámult.

— Azt hiszem, nem sokat értettem az egészből — mondta. Csak azt hallhatta, amit Rydell mondott, de a vége felé főleg ő beszélt. — De azt hiszem, kibaszott nagy hülye vagy.

— Lehetséges.

Rydell megkapta a hívás költségeit. Majdnem az összes pénze ráment.

— Nem értem, hogy miért kellett Párizson keresztül átvezetniük a hívást — mondta Rydell.

A lány feltette a napszemüvegét, és lassan megrázta a fejét.

„A város napfényben úszik; a torony csúcsán levő viskó tetejéről nézem. A csapóajtó nyitva. Neszek: Bulldózeres válogatja, és átválogatja a holmijait. Egy kartondoboz lassan megtelik a tárgyakkal, amiket le fogok vinni a kacatárusokhoz — az árujuk leterített takarókra és régi vászondarabok olajos négyszögeire van kipakolva. Osaka messze van. A szél kalapálás zajait és énekhangot hoz. — Bulldózeres ma reggel megkérdezte, láttam-e a csukát a Steiner Akváriumban.

— Nem.

— Nem mozog, Iszkiri.”

„Biztos, hogy Fontaine csak ennyit mondott? De megtalálta a lány bringáját, nem? Ez rossz jel. Anélkül nem ment volna el ilyen hosszú időre. A belseje papírból készült. Japán konstrukciós papírból, mi is a neve? Ne erőlködj, Iszkiri. Szar a ti nyelvetek. Ezt nem lehet megjegyezni… Csövet csinálnak abból a papírból, aztán arámidba, vagy ilyesmibe csomagolják. Nem, a lány ezt nem hagyná itt. Aznap, amikor megvette, három órát azzal töltött, hogy odalent befújja valami ál-rozsdával. Érted te ezt? Ál-rozsdával, Iszkiri. És régi rongyokba, gumibelsőkbe, meg ilyesmikbe csavarta. Hogy ne látsszon újnak. Hát, időnként tényleg több értelme van ennek, mintha csak úgy egyszerűen lezárná. Tudod, hogy lehet felnyitni egy Kryptonite lakatot, Iszkiri? Volvo emelőrúddal. A Volvo emelőrúd úgy beleillik, mintha arra készült volna. Egyszer-kétszer megfeszíted, aztán bingó. De már nem használnak ilyeneket, ilyen lakatokat. Habár pár ember még mindig hord magánál ilyesmit. Majd te is látni fogsz ilyet… Egy nap egyszerűen megtaláltam azt a lányt. Át akarták vinni a hídvégre, hogy a Város vacakoljon vele. Mondtam nekik, meghalna, mielőtt kiérnének vele. Mondtam nekik, húzzanak a francba. Felhoztam ide. Még mindig meg tudnám csinálni. Miért? A pokolba. Csak. Te el tudnál menni egy haldokló mellett, mintha csak a TV-ben látnád?”