William Gibson: Virtuálfény

— Két órán belül semmiképp — mondta Pajti. A hangja recsegett az idegességtől. Úgy vette el a pénzt, mintha be lenne kenve valamivel. — Most éppen segít kibetonozni egy új alapot azoknak az üzemanyagcelláknak, amiket most hoz fel Phoenixből az Egyház emelős kamionja. — Pajti egyfolytában Chevette-et bámulta.

A lány fején egy széles karimájú szalmakalap volt — Sublett anyjától kérték kölcsön —, az arcát pedig egy furcsa, citromzöld-sárga keretes öregasszony-napszemüveg takarta, aminek a lencséi oldalt egy kicsit felfelé íveltek. Megpróbált a fiúra mosolyogni, de ez sem sokat segített.

— Ti Joel barátai vagytok, igaz? — Pajti nem volt egészen kopasz, a szájában valami fogegyenesítő szerkentyűt hordott, az ádámcsutkája pedig harmadakkora volt. mint a feje. Chevette figyelte, ahogy fel-le csúszkál. — L. A.-ből?

— Úgy van — mondta Rydell.

— Én… Én is e-el akarok menni oda — mondta Pajti.

— Helyes — felelte Rydell. — Hidd el, amit most teszel, az az első lépés a helyes irányba. Most várj odakint, ahogy megbeszéltük, és szólj Chevette-nek, ha jön valaki.

Pajti kiment a parányi hálószobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Chevette nem nézte volna gyerekszobának a helyiséget. Túl rendes és csinos volt, főleg a Jézus—, meg a Fallon-poszterrel. Sajnálta a fiút. A szoba olyan szűk és forró volt, hogy vágyakozva gondolt Sublett anyjának légkondicionálójára. Levette a kalapot.

— Oké — mondta Rydell, és felemelte a plasztiksisakot. — Ülj le ide az ágyra, és húzd ki a dugót, ha valaki megzavar minket.

Pajti már becsatlakoztatta a dugót az aljzatba. Rydell leült a padlóra, feltette a sisakot — a lány nem látta a szemeit —, majd felhúzta azt a kesztyűt, amivel odaát tárcsázni kell, meg tárgyakat mozgatni.

A lány látta, hogy Rydell kesztyűs mutatóujja megbök valamit egy nemlétező panelen, és hallotta, ahogy közli a telefontársaság komputerével, hogy ha végez, számítsa ki az eltelt időt és a költségeket.

Azután újra felemelte a kezét.

— Itt van — mondta, és elkezdte bepötyögni azt a számsort, amit állítólag Lowelltől kapott meg. Az ujja az üres levegőt bökdöste. Amikor végzett, ökölbe szorította a kezét, egy kicsit elfordította, majd leeresztette az ölébe.

Pár másodpercig mozdulatlanul ült, csak a sisak forgott, mintha Rydell keresett volna valamit. Aztán az is mozdulatlanná vált.

— Oké — mondta. A hangja vicces volt, de a lány nem nevetett. — Van itt valaki?

Chevette érezte, hogy a tarkóján feláll a haj.

— Ó — mondta Rydell, és elfordította a sisakot. — Jézus…

Rydell annak idején, főleg középiskolás korában szeretett Álomfalat játszani. Egy japán franchise rendszer volt, különböző helyeken állították fel, de főleg a régebbi sétálóutcákban, meg az olyan helyeken, ahol valamikor filmszínházak, vagy régi áruházak voltak. Rydell egyszer egy olyanban járt, amit egy régi bowling-pálya helyére telepítettek; hosszúra csinálták és szűkre, és az az izé egy kicsit eltorzult, amikor az ember túl gyorsan próbálta mozgatni.

Rengeteg különböző módon lehetett játszani, de Knoxville-ben a lövöldözős volt a legnépszerűbb, amikor az ember kapott egy puskát, és lelőtte a rossz fiúkat, akik visszalőttek. A játékos ilyenkor találatot kapott. Hasonlított az Akadémia FTH-jára, csak itt feleakkora volt a képfelbontás. A színek viszont legalább olyan jók voltak.

Rydell azt szerette a legjobban, amikor csak be kellett menni, és a semmiből, a pixel- vagy poligonfelhőkből kiemelkedtek azok a csúcsos dolgok, amikben aztán egyszerre lehetett látni, hogy más emberek mit csinálnak, vagy akár hozzájuk is lehetett csatlakozni, ha ők is úgy akarták. Rydellt ez sokszor zavarta, mert általában azt látta, amit a lányok csináltak: unikornisokat, szivárványokat, meg ilyeneket. Rydell azonban autókat szeretett gyártani, álomautókat, mintha valami tervező lenne Japánban, vagy máshol, és bármit megépíthetne, amit csak akar. Amikor kész volt valamivel, megkaphatta a róla készült színes képet, vagy akár kazettát, hogyha animációt is alkalmazott. Mindig voltak lányok, akik plasztikai műtéteket hajtottak végre a saját képeiken, arcokkal meg a hajakkal vacakoltak, és ha olyat sikerült kialakítaniuk, ami tetszett nekik, kinyomtatták az új képet.

Rydell mindig a bejárat közelében maradt, és beolvasztotta azokat a zöld fényrácsokat egy általa meghúzott keretbe, aztán színeket meg anyagokat tett rá, hogy lássa, hogy néznek ki.

Amikor bekapcsolódott a Vágyköztáraság szemfonterébe, az az érzés jutott eszébe, ami akkor keríti hatalmába az embert, mikor egy valami létrehozása közben rájön, hogy milyen az Álomfalak körül a tér. Furcsa dolog, mert ha az ember felnéz arról, amit éppen létrehoz, akkor meglátja, hogy semmi sincs ott. Abszolút semmi. Ám amikor éppen csinálja az a bizonyos valamit, amikor éppen megtervez egy autót, vagy bármit, akkor viszont olyan érzése támad, mintha áthajolna a világ pereme fölött, és az azon túl levő tér örökre szétesne.

Ha az ember úgy érezte, hogy nem egy régi mozi, vagy tekepálya padlóján áll, hanem egy mezőn, vagy akár egy üvegtáblán, akkor úgy érezte, hogy az a bizonyos sík mérföldekkel nyúlik a háta mögé, és valójában sehol sincs vége.

Ezért aztán, amikor a telefontársaság logójának bámulása helyett átment, hogy ott legyen azon az üvegszerű síkságon, csak ennyit mondott: „Ó!”, mert látta a széleit, és látta, hogy ott függ, és körülötte meg fölötte köd vagy ég van, aminek nem volt színe, de amiben mégis minden szín ott pezsgett.

Aztán megjelentek azok az alakok, nagyobbak, mint a felhőkarcolók, nagyobbak, mint bármi, a mellük a síkság széleinek magasságában, és ettől Rydell hirtelen úgy érezte magát, mintha egy bogár, vagy valami kis játékszer lenne.

Az egyik egy dinoszaurusz volt, amolyan T. Rex, rövid mellső lábakkal, amik valami kézszerű nyúlványban végződtek. A másik valami szobor lehetett, vagy inkább természeti képződmény, tele repedésekkel és vájatokkal, és az alakja olyan volt, mint egy széles, nyugodt, félig lehunyt szempillájú emberarcé, egy dreadlock-os fejé. De minden kő és zsombék, minden egyes dreadlock-fürt egy hatalmas agyaghegyből emelkedett ki.

Aztán Rydell ránézett a harmadikra, és csak annyit mondott:

— Jézus!

Ez az alak is olyan nagy volt, mint a másik kettő, de televíziókból állt össze; mozgó képek örvénylettek és húzódtak egymás felé, amelyek mintha nem lettek volna képesek megőrizni az alakot, amit felvettek — az alakot, ami éppúgy lehetett egy nőé, mint egy férfié. Rydellnek megfájdult a szeme, amikor közelebbről megpróbálta megfigyelni valamelyik részletét. Olyan volt, mintha egyszerre milliónyi csatorna műsorát látta volna, a hang pedig egy sziklákról lerohanó vízesés zuhogására hasonlított, valami olyan sziszegés volt, amit nem is igen lehetett hangnak nevezni.

— Üdvözöljük a Vágyköztársaságban — mondta a dinoszaurusz egy gyönyörű nő hangján. Elmosolyodott, elefántcsont színű fogai templomokat formáztak. Rydell megpróbált a faragott fogakra nézni; egy pillanatig egészen tisztán látta őket, de aztán történt valami.

— A szükséges sávszélesség harmadával sem rendelkezik — mondta a fürtösfejű hegy. A hangja éppen olyan volt, amit egy hegytől elvár az ember. — Ön a K-Tel térben van…

— Ki tudnánk kapcsolni az emulátort — javasolta a TV-lény vízesés-sziszegésből modulált hangon.