William Gibson: Virtuálfény

Aggódott Sublett miatt. Elég őrültség volt ilyen helyzetben aggódni valaki más miatt, de Sublett úgy viselkedett, mintha máris halott lenne, vagy ilyesmi. Csinálta a dolgát, de úgy, mintha már semmi sem számítana. Egyedül az allergiái tudták egy kicsit felpiszkálni.

Aztán itt van Chevette. Chevette Washington. Miatta is izgult. Ahogy odabújt hozzá a fekete bicajosnadrágja fölött fehérlő hátával… Rydell már rég szerette volna megérinteni. És ahogy a didkói meredeznek a pólója alatt, amikor reggelente felül… És azok a kis sötét szőrpamacsok a hóna alatt…

De most át kell mennie a lift aljában levő kis kávézóba. Wally paprikaszóró elemlámpájának szögletes feje a gerincébe mélyedt. Tudta, nem lesz még egy dobása. Egy fél órán belül vagy halott lesz, vagy útban lesz a börtön felé.

Tejeskávét rendelt, és a pénze maradékával kifizette. A Timexére nézett. Tíz perc múlva három. Amikor az előző este a motelból felhívta Warbabyt, három órában egyeztek meg.

Istenfaló szerezte meg neki a számot. Istenfaló bármilyen számot meg tudott szerezni.

Warbaby nagyon szomorú volt, amikor meghallotta a hangját. Meg csalódott is.

— Ezt nem vártuk magától, Rydell.

— Sajnálom, Mr. Warbaby. Azok a kibaszott oroszok. Meg az a kibaszott cowboy, az a Loveless. Belemásztak az ügyembe.

— Nincs szükség obszcenitásra. KI adta meg magának ezt a számot?

— Már korábban megkaptam, Hernandeztől.

Csend.

— Nálam van a szemüveg, Mr. Warbaby.

— Hol van?

Chevette Washington az ágyból figyelte.

— Los Angelesben. Arra gondoltam, az lesz a legjobb, ha a lehető legtávolabb kerülök az oroszoktól.

Csend. Warbaby talán letakarta a tenyerével a telefont.

— Nos, azt hiszem, megértem a viselkedését, bár azt nem mondhatnám, hogy helyeslem…

— Le tudna jönni ide, hogy megkapja, Mr. Warbaby? Nem tudnánk lezárni az ügyet?

Hosszabb hallgatás.

— Nos, Rydell — mondta Warbaby szomorúan —, nem szeretném ha elfelejtené, mekkorát csalódtam magában, de igen, meg tudom tenni.

— De csak maga jöjjön, meg Freddie, rendben? Senki más.

— Természetesen — mondta Warbaby. Rydell elképzelte, ahogy Freddie-re néz, aki menet közben végig egy új laptopon zongorázott, hogy bemérje valahogy a hívás helyét. Egy Oaklandi hívástovábbítót, aztán egy másik falszámot.

— Legyen itt holnap, Mr. Warbaby. Ugyanezen a számon fogom hívni, és megmondom, hogy hova jöjjenek. Háromkor. Pontban.

— Azt hiszem, végül helyesen döntött, Rydell — mondta Warbaby.

— Remélem — felelte Rydell, és letette a telefont. Most újra a Timexére nézett. Ivott egy korty kávét.

Három óra. Pontosan. Letette a kávét a pultra, és elővette a telefont. Elkezdte bepötyögni Warbaby számát.

Húsz perc alatt odaértek. Két kocsival érkeztek, két különböző irányból; Warbaby és Freddie egy fekete Lincolnnal, aminek a tetején egy fehér szatellit-tányér volt (Freddie vezetett), Svobodov és Orlovsky egy metál szürke Lada szedánnal. Rydell úgy látta, ez bérelt kocsi volt.

Rydell rájuk nézett, ahogy mind a négyen bevonultak a Csöpp alatti kis térre, ahogy elhaladtak a kinetikus szobrok mellett, és a legközelebbi lift felé tartottak. Warbaby szomorúnak látszott, mint mindig, és a botjára támaszkodott. Ugyanazt az olívzöld zakót viselte, és ugyanazt a Stetsont, amit korábban. Freddie-n egy bő, rózsaszín ing volt, a hóna alatt egy laptop, a gyilkosságis oroszokon szürke öltöny, körülbelül olyan árnyalatú és anyagú, mint a Lada, amivel jöttek.

Rydell várt egy kicsit, hogy Loveless is előkerül-e, aztán elkezdte bepötyögni a Utah-i számot.

— Kérlek, Jézus — mondta a csengetéseket számolva.

— Rendben van a tejeskávéja? — A pult mögött álló közép-ázsiai srác Rydellre nézett.

— Remek — mondta Rydell. Istenfaló felvette.

— Igen?

— Éden.

— Richárd?

— Nixon. Itt vannak. Négyen, Mosolygós hiányzik.

— A két oroszod, Warbaby, meg a zsokéja?

— Eltaláltad.

— De az ötödik nincs ott?

— Nem látom…

— Mindenesetre az ő személyleírása is a csomagban van. Oké, Rydell. Lássunk hozzá. — Kattanás.

Rydell a dzsekije zsebébe dugta a telefont, megfordult, és gyors léptekkel elindult a lift felé. A kávézós srác azt hihette, valami nem stimmelt a tejeskávéval.

Rydell úgy látta, hogy Istenfaló és a barátai — feltéve, hogy nem egy és ugyanazon személyről volt szó, mondjuk egy magányos vénasszonyról, valahol fent az Oakland-i hegyekben, pár millió dollár értékű felszereléssel, és egy csomó rosszindulattal — egyszerűen szuperek. Ha hinni lehetett nekik, egyszerűen nem létezett olyan dolog, amit ne tudtak volna megcsinálni. De ha ilyen hatalmasak voltak, miért rejtőzködtek, és miért bűnözéssel csináltak pénzt?

Rydell az Akadémián a komputer-bűnözésről is végighallgatott néhány előadást, de az anyag elég száraz volt. A kalózok valamikor állítólag olyan okostojás kölykök volt, akik egyfolytában cseszegették a telefontársaságokat. Az Akadémiára ellátogató Szövetségi előadó kijelentette, hogy az egykor fehérgalléros bűnözésnek nevezett tettek most már mindenképpen a komputeres bűnözés kategóriájába kerülnek, mert az emberek az irodákban mindent komputerekkel csináltak. Persze voltak olyan bűntettek, amiket a régi fogalmak szerint is komputeres bűnözésnek kellett nevezni. Ezeket általában profi bűnözők hajtották végre, akik kalózoknak nevezték magukat. A társadalom, mondta a Szövetségi, még mindig hajlik afelé, hogy a kalózokra úgy gondoljon, mint valami romantikus marhaságra, akik olyasmit csinálnak, mint a srácok a budi mögött. Kedves csibészeknek tartják őket. Valamikor, mondta az előadó, az emberek nem tudták, hogy létezik egy budi, ami mögött lehet játszani. Egészen addig nem, míg bele nem botlottak a szarba. (Rydell csoportja itt kötelességtudóan felröhögött.) De manapság, mondta a Szövetségi, a modern kalózok csak annyira romantikusak, mint a jeges különítmények verőemberei, vagy a táncos-üzemek gorillái. És sokkal nehezebb elkapni őket, de ha az ember mégis megcsíp egyet, és eléggé rámászik, akkor még egy párat be tud söpörni mellé. De mivel sejtekbe szerveződnek, és a sejtekből építik fel a nagyobb csoportokat, a legjobb esetben is csak egyetlen sejt tagjait lehet elfogni, mert ők sem ismerik a többi sejt tagjait, és tesznek is róla, hogy ez titokban maradjon.

Istenfaló és a barátai, akárhányan is voltak, vagy nem voltak, valószínűleg egy ilyen sejtet alkottak, egyetlen egységét annak az egésznek, amit ők Vágyköztársaságnak neveztek. Rydell úgy okoskodott, három okuk is lehet rá, hogy tényleg megerőltessék magukat, és megcsinálják neki a dolgot: már a gondolatát is gyűlölték annak, hogy San Franciscoi átépítik, mert ők úgy szerették az infrastruktúrát, ahogy volt, a lyukaival együtt; rengeteg pénzt adtak neki, mégpedig olyan módszerrel, amit addig senki sem alkalmazott, és végül ott volt a legutolsó ok, az, ami tulajdonképpen hajtotta őket.

Ahogy a lift felé haladt a rengeteg különböző fajtájú ember között, akik itt éltek vagy dolgoztak; ahogy elfojtotta a vágyat, ami arra ösztönözte, hogy fusson, Rydell nem nagyon hitte, hogy Istenfaló és a többiek valóban megteszik, amit ígértek. Ha pedig nem teszik meg, akkor neki annyi.

Nem, gondolta, megteszik. Meg kell tenniük. Valahol Utahban most éppen megmozdul egy tányérantenna, és a part, California ege felé irányul. És abból az antennából nemsokára kijönnek azok a jelcsomagok, amiket valahonnan Istenfaló és a barátai tápláltak belé. Csomagok. Istenfaló így nevezte őket.