Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

A bagoly hallgatott.

— A hagyományos módszerekkel nem tudtam érzékelni a vámpírokat — folytattam. — Rá kellett vezetnem magam a rezonanciára. Persze nem embervérrel, csak disznóéval. Meg aztán ott vannak ezek a preparátumok… de hát biztos ismered őket…

Amikor a preparátumokhoz értem, fölkeltem, és kinyitottam egy szekrénykét a tűzhely alatt, majd előhúztam egy szorosan bedugaszolt befőttesüveget. A barnás színű rögös porból már alig maradt, épp csak egy kevéske az üveg alján, nem lett volna értelme leadni az anyaggazdálkodásra. Kiszórtam a port a mosdókagylóba, aztán lemostam — a konyhában menten bódító fűszeres illat kezdett terjengeni. Kiöblítettem az üveget, és a szemetesvödörbe dobtam.

— Kis híján átléptem a határt — jegyeztem meg. — A lehető legtermészetesebb módon. Tegnap reggel, épp visszatérőben voltam a vadászatról… a lépcsőházban belefutottam a szomszéd leánykába. Még csak a köszönést sem kockáztattam, lévén szemfogaim máris nyúltak megfele. És ma éjjel, amikor megéreztem a fiúcskát célzó Elhívást… nem sok híja volt, hogy magam is a vámpírokhoz rukkoljak be.

A bagoly egyenest a szemembe nézett.

— Gondolod, hogy ezért szemelt ki engem a főnök?

Ez egy kitömött báb. Egy tollcsomó, vattával tömött tollcsomó.

— Hogy az ő szemükkel lássak?

Az előszobában megszólalt a csengő. Fölsóhajtottam, és széttártam a karom: itt nincs mit tenni, magadra vess, akármely beszélgetőtárs túltesz egy ilyen unalmas madáron. Menet közben fölkapcsoltam a villanyt, az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.

A küszöbön egy vámpír állt.

— Gyere be! — mondtam. — Gyere csak be, Kosztya!

Kicsit téblábolt az ajtóban, de aztán csak bejött. Lesimította a haját — észrevettem, hogy izzad a tenyere, a szemével pedig ide-oda fürkészett.

Kosztya még csak 17 éves. Születése óta vámpír, egy szokványos, hétköznapi városi vámpír. Nagyon kellemetlen helyzetben leledzik: a szülei vámpírok, és hát ilyetén feltételek mellett a gyermeknek mondhatni semmi esélye sincs arra, hogy normális emberként nőjön föl.

— Elhoztam a lemezeket — dörmögte Kosztya. — Nesze.

Átvettem a CD-köteget, s még csak nem is csodálkoztam azon, hogy ilyen sokat hozott. Általában hosszasan kellett nyüstölni, hogy visszaadja a lemezeket: rémes egy srác.

— Mindet meghallgattad? — kérdeztem. — Átvetted őket?

— Jaaa… hát akkor én mennék is…

— Várjál! — Vállon ragadtam, és belöktem a szobába. — Mi a baj?

Nem szólt semmit.

— Szóval már értesültél róla? — Kezdtem kapiskálni.

— Nagyon kevesen vagyunk, Anton. — Kosztya egyenest a szemembe nézett. — És amikor valaki elmegy közülünk, rögtön megérezzük.

— Ja, vagy úgy. Dobd le a cipőd, menjünk a konyhába! Komoly beszédem van veled.

Kosztya nem vitatkozott. Én pedig lázasan agyaltam azon, mit is tegyek. Öt évvel ezelőtt, amikor Másfélévé váltam és a világ föltárta homály-oldalát, meglepő felfedezések sokasága várt. De hogy pont velem szemben egy egész vámpírcsalád lakik — mind közül ez volt az egyik legsokkolóbb.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Épp az előadásokról tértem haza: nem volt semmi extra bennük, és mondhatni a nemrég befejezett főiskolára emlékeztettek. Három másfél órás előadás zsinórban egy előadóval, mindez akkora hőségben, hogy a fehér köpeny az izzadságtól a testünkhöz tapadt: egy egészségügyi intézménytől béreltük az előadótermet. Hazafelé tartva elszórikázgattam a magam örömére: hol átléptem a homályba egy kis időre — jártasságom még nemigen volt —, hol meg a járókelőket szondáztam. És már a lépcsőházban a szomszédokba botlottam.

Nagyon kedves emberek. Egyszer kölcsön akartam kérni tőlük a fúrógépet, mire Kosztya apja, Gennagyij, aki szakmáját tekintve építőmunkás, egyszerűen átjött hozzám, és játszi könnyedséggel segített elbánni a betonfalakkal — hiába, no, az értelmiség nem lehet meg a munkásosztály nélkül…

És akkor hirtelen észrevettem, hogy valójában nem is emberek.

A frászt hozták rám. Barnásszürke aurájuk volt, súlyos, elnehezült. Dermedten, rémülettel telten meredtem rájuk.

Polina — Kosztya anyja — arca kissé elváltozott, a kissrác pedig megmerevedett és elfordult. A családfő pedig odajött hozzám, lépésenként a homályba veszve — azzal a kecses járással, mely csak a vámpírok sajátja, akik egyszerre élők és holtak. Számukra a homály — megszokott létközeg.

— Szervusz, Anton — mondta.

A világ körös-körül szürke és halott volt. Magam se vettem észre, hogy merültem nyomában a homályba.

— Mindig is tudtam, hogy egyszer átléped a küszöböt — mondta. — Minden rendben.

Egy lépést hátráltam — mire Gennagyij arca megrándult.

— Minden rendben — ismételte. Széttárta az ingét, és látni engedte az iktatójegyet: kékes lenyomat a szürke bőrön. — Mindannyian nyilvántartásba vagyunk véve. Polina! Kosztya!

A felesége szintén átjött a homályba, és kigombolta a blúzát. A kissrác nem mozdult, és csak apja zord tekintete vette rá, hogy fölmutassa a jegyet.

— Le kell ellenőriznem — suttogtam. Hipnotikus kézmozdulataim még kidolgozatlanok voltak, kétszer is elszúrtam, úgyhogy újra kellett kezdenem. Gennagyij türelmesen várakozott. Végre aztán a jegy visszajelzett. Állandó bejelentkezés igazolása, rendszerellenes tevékenység nem észlelhető…

— Minden rendben? — kérdezte Gennagyij. — Elmehetünk?

— Én…

— Semmiség. Tudtuk, hogy egyszer még Másfélévé leszel.

— Menjetek! — mondtam. Nem épp összhangban a szabályzattal, de most valahogy nem volt idegem a szabályokhoz.

— Igen… — Mielőtt kilépett volna a homályból, Gennagyij egy pillanatra még visszamaradt. — Jártam az otthonodban… Anton, s ezennel, ím, viszonzom meghívásodat…

Minden rendben volt.

Elmentek, én pedig egy padra telepedtem, a napon sütkérező nénikék mellé. Rágyújtottam, miközben próbáltam rendet teremteni a gondolataim közt. Az egyik nénike nem bírta sokáig, rám nézett, és egyszeriben megnyilatkozott:

— Hát nem kedves népek, Arkasenyka?

Állandóan eltévesztette a nevemet. Csak két-három hónapja maradt hátra — most már világosan láttam.

— Nem egészen… — mondtam. Elszívtam három cigit, aztán hazakullogtam. Az ajtóhoz érve elnéztem, ahogy a „vámpírösvény” szürke nyomvonala elhalványul a küszöbnél. Épp ma tanultam meg, hogyan vegyem észre…

Estére már rendbe is jöttem. Lapozgattam a jegyzeteimet, ehhez viszont át kellett mennem a homályba. A szokványos világ számára ezek a hétköznapi füzetek érintetlennek tűntek. Először föl akartam hívni a csoportfelelőst, vagy akár magát a főnököt — személyesen vállalt értem felelősséget. De éreztem, magamnak kell meghoznom a döntést.

Amikor teljesen besötétedett, már nem bírtam tovább. Följebb mentem egy emelettel, becsöngettem. Kosztya nyílott ajtót, s ahogy meglátott, összerezzent. A valóságban ő is, akárcsak az egész családja, teljesen hétköznapinak tűnt…

— Hívd ide a szüléidet! — kértem.

— Minek? — dünnyögte.

— Szeretnélek meghívni benneteket teázni.

Gennagyij bukkant föl a fia háta mögül, a semmiből tűnt elő, jóval tapasztaltabb volt nálam, a Fény újdonsült hívénél.

— Biztos vagy benne, Anton? — kérdezte kétkedőn. — Egyáltalán nem szükséges. Minden rendben.