Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Eredj! De azért vidd csak el ezeket magaddal…

Kosztya sietősen összekapkodta az üvegcséket, aztán a zsebeibe tömködte őket.

— Talán ha a szatyrot is vinnéd, te észlény! Ki tudja, kivel akadsz össze a lépcsőházban?

A vámpír a flakonokat engedelmesen zacsiba pakolta, melynek oldalán az alábbi felirat díszelgett: „Keltsük új életre Oroszhon kultúráját!” A bagolyra sandítgatva az előszobába ment, ahol aztán sietősen nekiállt cipőt húzni.

— Gyere máskor is! — mondtam neki. — Nem vagyok én ellenség. Amíg át nem hágod a határokat, nem vagyok ellenség.

Bólintott, aztán akár a golyó, eltűzött a lakásból. Vállat vontam, majd bezártam az ajtót. Visszatértem a konyhába, kósza pillantást vetve a bagolyra:

— Nos? Mi is történt itt valójában?

A borostyánsárga tekintetből semmit se lehetett kiolvasni. Az égre tártam karomat:

— Mi legyen a közös munkával? He? Hát hogy lehessen így akármiféle együttműködés? Van valami járható utad a kommunikációt illetően? Most épp föltárom magam, hallod? Nyílt beszédet akarok!

Nem mentem át teljesen a homályba, csupán egy gondolatszállal folytam belé. Nem éri meg ennyire megbízni az ismeretlenekben, ám a főnök aligha adott volna mellém egy megbízhatatlan munkatársnőt.

Semmi válasz. Még ha képes is volt Olga a telepátiára, különösebben nem szándékozott élni vele.

— Hogyan fogjunk hozzá? Meg kell találnunk azt a leánykát. Mit szólnál ahhoz, ha mondjuk valami rendes alakot ölténél?

Válasz nuku. Fölsóhajtottam, aztán találomra megküldtem a baglyot emlékezetem egy foszlányával.

A madár kiterjesztette szárnyát, és a vállamra röppent.

— Szóval így állunk? Ezek szerint mégiscsak hallasz engem? De a válaszig már nem kegyeskedünk leereszkedni, igaz? Rendben, te tudod. Mit tegyek?

Megint csak a némajáték.

Egyébiránt igenis tudom, mi a teendő. Az már más kérdés, hogy semmi esélyem nincs a sikerre.

— És mégis, miképp fogok sétafikálni veled a városban, miközben ott csücsülsz a vállamon?

Csúfondáros, igen-igen csúfondáros tekintet volt a válasz. És azzal a madár a vállamon ülve átment a homályba.

Szóval így. A láthatatlan szemtanú. Nem egyszerű megfigyelő — Kosztya reakciója a bagoly láttán igencsak meggyőzőnek bizonyult. Úgy látszik, olyan társat adtak mellém, akit a Setét erői sokkal jobban ismernek, mint a Fény közkatonái.

— Megbeszéltük — szólaltam meg élénken. — Csak előbb még eszem valamit, oké?

Elővettem egy joghurtot, és töltöttem egy pohár narancslét magamnak. Attól, amin az elmúlt héten éltem — félig nyers bifsztek és húslé, ami csak alig különbözött a vértől — már hányingerem volt.

— Neked meg egy kis husit, igaz?

A bagoly elfordult.

— Hát, ahogy akarod — mondtam. — Meggyőződésem, hogy amint enni szottyan kedved, hát mentem föléled a beszélőkéd.

SZERETEM homályba merülve járni a várost. Ilyenkor nem válsz láthatatlanná, hisz különben percenként beléd ütköznének. Átnéznek rajtad, miközben észre sem vesznek. Most viszont úgy alakult, hogy nyíltan kell dolgoznom.

A nappal nem a mi napszakunk. Lehet, hogy röhejesen hangzik, ám a Fény hívei éjjel dolgoznak, amikor beindulnak a Setétek. Momentán a Setétek nem sok mindenre használhatók. Vámpírok, alakváltók. A Setét mágusok nappal kénytelenek úgy élni, akár a hétköznapi emberek.

Mármint a többségük, értelemszerűen.

Most épp a Tulszkaja állomás körül keringtem. Ahogy a főnök tanácsolta, letudtam a metró-körgyűrű összes állomását, ahol csak felszínre jöhetett a pokolbéli fekete förgeteges leányzó. Valami nyomot kellett maga után hagynia, s ha mégoly halvány is, de csak észre lehet venni. Most a sugárirányú metróvonalak bejárásán volt a sor…

Hülye egy állomás — a kerületről már nem is szólva. Két kijárattal is bír, azok pedig meglehetős nagy távolságra esnek egymástól. Egy piac, az adórendőrség pompázatos felhőkarcolója meg egy hatalmas lakóház. Annyi Setét kisugárzás volt körös-körül, hogy a fekete förgeteg nyomának föllelése igencsak problematikusnak bizonyult.

Pláne akkor, ha nem is járt errefelé.

Minden lehetséges zugot bejártam a leányzó aurája után szimatolva, olykor pedig a homályon keresztül még a láthatatlan madarat is szemügyre vettem, aki mondhatni befészkelte magát a vállamra. A bagoly szundikált. Ő sem érzett semmit, pedig valamiért úgy hittem, hogy képességei révén nálam alkalmasabb erre a kutatásra.

Egy alkalommal igazoltattak a rendőrök. Két alkalommal is megpróbáltak agyatlan ifjak 50 dollárra levenni — szinte ingyér’, mondhatni ajándékba kaphattam volna egy kínai hajszárítót, egy gyermekjátékot és egy filléres koreai telefont.

Ekkor már nem bírtam tovább cérnával. Elhajtottam a soron következő tolakodó vigécet, egyszersmind pedig remoralizáltam. Könnyed fokozaton, a megengedhető szint legalsó határán. Meglehet, csávókám most új munka után nézhet. De az is lehet, hogy nem…

És abban a pillanatban megragadták a könyökömet. Egy pillanattal azelőtt még senki se volt mellettem — most viszont egy párocska álldogált a hátam mögött. Egy szimpatikus vörös leányka meg egy erős testalkatú, komor ábrázatú legény.

— Nyugi — mondta a leány. Ő volt a páros rangidős tagja, ezt rögvest fölmértem. — Nappali Őrség.

Fény és Setét!

Csak vonogattam a vállam, miközben elnéztem őket.

— Azonosítsd magad! — követelte a leány.

Nem lett volna értelme hazudnom, az aurámat már rég levették, a személyazonosság megállapítása csupán idő kérdése.

— Anton Gorogyeckij.

Álltak és vártak.

— Másféle — vallottam be. — Az Éjszakai Őrség munkatársa.

Elengedték a könyökömet. És még hátráltak is egy lépést. Viszont egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik különösebben nekikeseredtek volna.

— Gyerünk a homályba! — javasolta a srác.

Aligha vámpírok. Ez már önmagában is jó. Így van esélyem némi tárgyilagosságra a részükről. Fölsóhajtottam, és átléptem egyik valóságból a másikba.

Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a párocska valóban fiatal. A boszorkány volt vagy huszonöt éves, a boszorkánymester pedig harmincévesforma, mondhatni velem egykorú. Még az is átfutott az agyamon, hogy ha muszáj, tán még a neveiket is föl tudom idézni: a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem sok magukfajta született.

A második meglepetés pedig az volt, hogy a bagoly eltűnt a vállamról. Pontosabban ott volt. Éreztem a karmait, de csak bizonyos erőfeszítés árán tudtam megpillantani. Olybá tűnt, hogy a madárka velem egy időben váltogatta a valóságsíkokat, melyek a homály egy mélyebb szintjén helyezkedtek el.

Nocsak, ez kezd egyre érdekesebbé válni!

— Nappali Őrség — ismételte a leány. — Alisza Donnyikova, Másféle.

— Pjotr Nyesztyerov, Másféle — morogta a srác.

— Netán valami problémájuk támadt?

A leány erre egy minőségi „boszorkányos” pillantással tisztelt meg. Percről percre egyre szimpatikusabbá és csábosabbá kezdett válni. Persze védve vagyok a közvetlen behatástól, lehetetlenség engem elvarázsolni, de be kell ismerjem, a jelenség önmagában elég hatásosnak tűnt.

— Nem nekünk van problémánk. Anton Gorogyeckij, maga egy emberi személlyel való, jóvá nem hagyott kapcsolatlétesítést hajtott végre.