Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Nem. Egyelőre nem. Elvégre társak lennénk a munkában.

Ezzel megmelengette a lelkemet. Ha hibáztam, hát hibáztam — üsse kő, a partneremmel bekövetkezett hirtelen kapcsolatjavulás miatt megérte.

— Köszönöm. Mit tanácsolsz?

— Mindent a lehető legjobban teszel. Kutasd föl a nyomot!

Jobban örültem volna, ha egy kevésbé semmitmondó tanácsot kapok…

— Dologra!

Délután kettő felé a körgyűrűn túl még az egész szürke metróvonallal is végeztem. Meglehet, hitvány egy műveletis vagyok, ámde az nem fordulhatott elő, hogy nem veszem észre azt a nyomot, amit előző nap magam rögzítettem. Itt biztos nem jött föl a leányzó, aki fölött ama pokoli fekete örvény pörgött. Alighanem újból vissza kell térnem a kiindulóponthoz — ahol összefutottunk.

A Kurszkaja állomáson följöttem a metróból, aztán egyenest holmi utcai automatából vettem egy adag salátát műanyag dobozban, hozzá egy pohár kávét. A hamburgerek és virslik látványára a hányinger kerülgetett, még akkor is, ha csupán szimbolikus mennyiségű húsneműt tartalmaztak…

— Kérsz valamit? — kérdeztem láthatatlan útitársnőmet.

— Nem. Köszönöm.

A szállingózó hóesésben aprócska műanyag villával turkáltam a flamóban, hozzá forró kávét hörpöltem. Egy hajléktalan, aki nyilván arra számított, hogy majd sört is veszek és akkor neki jut az üres üveg, egy ideig a közelemben toporgott, aztán lement a metróba melegedni. Más nem foglalkozott velem. Az büfésnő sorra kiszolgálta az éhes embereket, miközben a járókelők arctalan folyama egyre csak áramlott a pályaudvar környékén. Egy könyvesbódénál az eladó unottan, mindenféle lelkesedés nélkül tukmált alkalmi vevőjére valami könyvet. A vevő hezitált.

— Alighanem elhagyott a közérzetem… — morogtam.

— Mert?

— Mindent sötét színben látok. Az emberek mocskok és ostobák, a saláta megfagyott, a cipőm is átázott…

A vállamon ülő jómadár csúfondáros vijjogást hallatott.

— Nem, Anton. Ez nem hangulat dolga. A pokol közellétét érzékeled.

— Nem épp az érzékenységemről híresültem el.

— Na látod, erről van szó.

Szétnéztem. Próbáltam az arcokba mélyedni. Akadt olyan, aki szintén érzékelte. Azok, akik pont az emberek és a Másfélék közt húzódó határon állottak, feszültek és nyomottak voltak. Az okokat nem értették, ezért aztán külsőleg épp ellenkezőleg — nekibátorodtak.

— Setét és Fény… Vajon mi jöhet még, Olga?

— Amit csak el tudsz képzelni. Elodáztad ugyan az áttörést, ellenben amikor majd odavág, a következmények egyszerűen katasztrofálisak lesznek. A visszatartás effektusa.

— A főnök mit sem szólt erről.

— Miért is tette volna? Helyesen cselekedtél. Most legalább van esély.

— Olga, hány éves vagy? — kérdeztem. Emberek közt ez a kérdés akár sértőn is hangozhatott volna. Ám a mi köreinkben az életkort semmi se határolja be különösebben.

— Sok, Anton. Például emlékszem a fölkelésre.

— A forradalomra?

— Ja, a Szenátus téri felkelésre. [5] Utalás a dekabristák 19. századi felkelésére. — A bagoly elkaccantotta magát. Elhallgattam. Meglehet, Olga még a főnöknél is idősebb.

— És milyen rangban vagy, én társnőm?

— Semmilyenben. Minden jogtól megfosztattam.

— Elnézést.

— Semmi gond. Már rég beletörődtem.

A hangja továbbra is vidor maradt, mondhatni csúfondáros. De valami azt súgta: szemernyi beletörődés sincs benne.

— Ha nem veszed tolakodásnak… Miért száműztek ebbe a testbe?

— Nem volt más választásuk. Egy farkas testében sokkalta nehezebb létezni.

— Várjunk csak… — A félbehagyott salátát egy szemetesbe dobtam. A vállamra néztem — a baglyot persze nem láttam, lévén ehhez a homályba kellett volna átmennem. — Ki vagy te? Ha alakváltó, akkor miért a mi oldalunkon állsz? Ha pedig mágus, miért e furcsa büntetés?

— Na ez az, ami már nem tartozik a tárgyhoz, Anton. — Egy pillanatra mintha acélpenge villant volna a hangjában. — De minden azzal kezdődött, hogy kompromisszumot kötöttem a Setétekkel. Egy aprócska kompromisszumot. Olybá tűnt nekem, hogy helyesen számítottam ki a következményeket, ám mégis tévedtem.

Szóval így állunk…

— Hát ezért szólaltál meg? Elhatároztad, hogy óva intesz, ám elkéstél?

Néma csend.

Mintha Olga immáron megbánta volna előbbi őszinteségét.

— Inkább lássunk dologhoz! — mondtam. És ekkor megpittyent zsebemben a telefon.

Larisza volt az. Miért is ne húzna le két műszakot zsinórban?

— Anton, figyelem… Megtaláltuk a leányzód nyomát. A Perovo állomáson.

— Kutyafáját! — csak ennyire futotta tőlem. Az alvóvárosokban dolgozni: kész gyötrelem.

— Igen — helyeselt Larisza. Alighanem műveletisként használhatatlan, ezért csüng a telefonon… De eszes egy lány, meg kell hagyni. — Anton, tűzzél ki Perovóba! A mieinket mind oda vonjuk össze, ráállnak a nyomra. És még valami: észlelték arrafelé a Nappali Őrséget is.

— Értettem — azzal kinyomtam a telefont.

Semmit sem értettem. Lehetséges volna, hogy a Setétek máris mindent tudnak? És egyre csak a pokol áttörését szomjazzák? Ezek szerint engem se véletlenül állítottak volna meg…

Badarság. Egy Moszkvában esedékes katasztrófa nem érdeke a Setétnek. Ám az is igaz, hogy a förgeteget nem fogják megállítani: számukra az ilyesmi egyszerűen természetellenes.

Végül is hanyagoltam a metrót. Fogtam egy kocsit, ami ha nem is nagy mértékben, de mégiscsak csökkentette az időveszteséget. A sofőr mellé ültem — napbarnított, ferde orrú, negyvenes, értelmiségi kinézetű férfi. A kocsi újnak tetszett, és maga a sofőr is azt a benyomást keltette, mint akinek jól szalad a szekere. Különös, hogy fuvarozásra adja a fejét egy kis mellékesért.

Perovó. Hatalmas kerület. Emberek tömkelege. Fény és Setét — egy csomóba gabalyodva. Ráadásképp néhány üzemépület, melyek aztán Setét és Fényes pöttyökkel szórják meg környezetüket. Ilyen terepen dolgozni — akárha homokszemet keresnénk egy zsúfolt diszkó padlóján, villogó stroboszkópok közepette…

Momentán kevés hasznomat vehetni, egész pontosan — a semminél is kevesebbet. De ha egyszer parancsba adták, hogy oda kell utazni — hát akkor muszáj menni. Talán a célszemély beazonosításához kellek.

— Pedig azt hittem valamiért, hogy szerencsénk lesz — suttogtam, miközben elnéztem az alánk szaladó úttestet. Elhagytuk a Loszinij-szigetet — kellemetlen egy hely —, ott szoktak tivornyára összejárni a Setétek. Ilyenkor aztán nem igazán ügyelnek a hétköznapi emberek jogaira. Egy évben öt éjszakán át kénytelenek vagyunk mindent eltűrni. Vagy legalábbis majdnem mindent.

— Én is úgy gondoltam… — suttogta Olga.

— Kevés vagyok én ahhoz, hogy a műveletisekkel mérkőzzem — csóváltam a fejem.

A sofőr sanda pillantást vetett rám. Alku nélkül belementem az általa mondott árba, meg aztán nagyjából még útba is esett neki a cél. Ám egy magában beszélő ember mondhatni kellemetlen asszociációkat kelt.

— Elszúrtam valamit… — közöltem sóhajtva a vezetővel. — Pontosabban: rosszul teljesítettem. Azt hittem, hogy ma aztán majd kiköszörülöm a csorbát, de nélkülem is boldogultak.

— Ezért sietsz? — kíváncsiskodott a sofőr. Nem nézett ki különösebben beszédesnek, ám a szavaim fölkeltették érdeklődését.