Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

Akaratlanul is megfeszültem.

— Avatottan cselekedtél tegnap. Igen, valójában a vámpírok fölkutatását csakis ellenőrzésképp bíztam rád. És nem csupán műveleti minőségedben szándékoztalak ellenőrizni… már régóta komplikált szituációban leledzel, Anton… Jóval nehezebben veszed rá magad egy vámpír megölésére, mint akármelyikünk.

— Rosszul gondolja ezt, főnök — mondtam.

— Örülök, hogy tévedtem. Fogadd nevemben az egész Éjszakai Őrség háláját. Elpusztítottál egy vámpírt, rögzítetted a vámpírcsaj nyomát. Méghozzá nagyon pontosan. Továbbra sincs elég tapasztalatod a nyomozati munka terén. Viszont rögzíteni tudod az információt. Ezzel a leányzóval is valami hasonló állhatott elő. A helyzet mondhatni fölöttébb szokatlan volt, ám te humánusan döntöttél — és ezzel időt nyertél… És aurájának lenyomata remekre sikeredett. Már az első percben tudtam, hogy merrefelé érdemes keresnünk.

És ekkor elfogott a félelem. Senki se mosolygott, nem is kacarásztak, iróniának nyoma se volt a tekintetükben. És mégis úgy éreztem magam, mint akit nyilvánosan megköpdöstek. A fehér bagoly, akit senki se látott, megrezzent a vállamon. Beszívtam a homály levegőjét: hűvös, íztelen, semmilyen egy levegő. Megkérdeztem:

— Borisz Ignatyjevics, mégis mi indokolta, hogy a metró-körgyűrűre küldjenek? Ha már az elején tudta, melyik körzetben keressük?

— Én is tévedhetek — felelt árnyalatnyi csodálkozással hangjában a főnök. — Megint csak… értsd meg, hogy a nyomozati munka során nem kell magától értetődően a rangban fölötted álló, mérvadóbbnak tekinthető véleményére hagyatkozni. Egyetlen katona is megnyerheti az ütközetet, ha tudja, hogy egyedül maradt a csatamezőn.

— De hisz nem voltam egyedül — mondtam halkan. — És a társnőm számára ez a feladat fölöttébb fontos, ezt maga sokkal jobban tudja nálam. Azzal, hogy a nyilvánvalóan üres körzetek ellenőrzésére küldött bennünket, esélyt sem adott neki a rehabilitáció kivívására…

A főnök arca mintha kőből lenne, semmit se lehet leolvasni róla, hacsak ő maga nem akarja.

És mégis úgy tűnt nekem, hogy célba találtam.

— A feladatotok egyelőre még nem ért véget — felelte. — Anton, Olga… még hátravan a vámpírcsaj, akit harcképtelenné kell tenni. És ebben senkinek sincs joga megzavarni bennünket: megszegte a megállapodást. Ott van még a fiúcska, aki a normális szintet meghaladó ellenállást tanúsított a mágiával szemben. Meg kell találni, hogy a Fény oldalára téríthessük. Munkára!

— És ez a leányzó?

— Már lokalizáltuk. A förgeteget most már a szakértők próbálják meg hatástalanítani. Ha sehogy sem sikerül, és bizony alighanem ez lesz, akkor kiderítjük, hogy ki terhelte rá az átkot. Ignát, ez a te feladatod!

Megfordultam — és tényleg, Ignát már ott állt közöttünk. Magas, daliás szőke szépfiú, Apolló alakjával és egy filmsztár arcvonásaival. Nesztelenül mozgott, noha a szokványos valóságban ez se mentette meg a női nem részéről felé megnyilvánuló kitüntető figyelemtől.

Az abszolút fölösleges figyelemtől.

— Ez nem az én reszortom — mondta komoran Ignát. — Hogy úgy mondjam: nem igazán csípem az effélét!

— Hogy kivel hálj, azt majd munkaidőn kívül fogod eldönteni — zárta le a főnök. — Ám amíg munka van, én döntök helyetted. Még arról is, hogy mikor menj szükségre.

Ignát megvonta a vállát. Rám nézett, mintha együttérzésre várna, aztán az orra alá dörmögte:

— Ez diszkrimináció…

— Nem az Államokban vagy — ismételte a főnök, és a hangja vészjóslóan udvariassá vált. — Ha úgy tetszik, igenis diszkrimináció. A legmegfelelőbb munkaerő fölhasználása, személyes vonzódásainak figyelmen kívül hagyásával.

— Nem lehetne ezt a feladatot rám bízni? — kérdezte halkan Garik.

A feszült légkör menten elillant. Az, hogy Garik hihetetlen balszerencsés a szerelem dolgában, senki előtt nem volt titok. Volt, aki elnevette magát.

— Igor, Garik, folytatjátok a vámpírcsaj fölkutatását — akár olybá is tűnhetett, hogy a főnök komolyan vette az ajánlatot. — Vérre van szüksége. Az utolsó pillanatban állították meg, mostanra már majd megőrül az éhségtől és a gerjedelemtől. Bármelyik pillanatban lehet újabb áldozatokra számítani. Anton, Olgával együtt keressétek meg a srácot.

Világos.

Megint csak a lehető legüresebb és legkevésbé fontos feladat.

A városban mindeközben érik a pokol áttörése, a városban ott lófrál egy fiatal, vad, éhes vámpírcsaj! És nekem a kiscsávót kell fölkutatnom, aki úgymond potenciálisan erős mágikus képességekkel bír…

— Engedélyt kérek a feladat teljesítésére — mondtam.

— Hogyne, persze — A főnök figyelmen kívül hagyta csendben megtett diplomáciai lépésemet. — Teljesítsétek!

Megfordultam, és tiltakozásomat nyomatékosítandó kiléptem a homályból. A világ megrezzent, színekkel és hangokkal telítődött. Most aztán ott lebzseltem mint egy hülyegyerek, a terecske közepén. Egy kívülálló szemlélő számára ez elég durvának tűnhetett. A nyomok hiányáról nem is szólva… ott álltam egy hóbuckában, körös-körül pedig az érintetlen szűzhó.

Így születnek aztán a mítoszok. A vigyázatlanságunk okán, idegtépő viselkedésünk nyomán, rosszul sikerült tréfák és szemfényvesztő gesztusok következtében.

— Nincs semmi baj — mondtam és azzal akadályt nem ismerve elindultam a sugárút felé.

— Köszönöm… — súgták halkan és gyöngéden a fülembe.

— Ugyan miért, Olguska?

— Hogy megemlékeztél rólam.

— Tényleg olyan fontos jól teljesítened ezt a feladatot?

— Nagyon — felelte némi szünet után a madár.

— Akkor nagyon fogunk iparkodni.

A hóbuckákon meg valamiféle köveken keresztülbukdácsolva — gleccser járt erre, vagy valaki sziklakertesdit játszott —, végre kijutottam a sugárútra.

— Van konyakod? — kérdezte Olga.

— Konyak, hogy mi?… Van.

— Jóféle?

— Nem is szokott az rossz lenni. Már ha konyak.

A bagoly prüszkölt egyet.

— Legyen oly szíves, és hívja meg a hölgyet konyakos kávéra.

Elképzeltem magamban a baglyot, ahogy egy tálkából konyakot iszik, és majdnem fölnevettem.

— Örömmel. Menjünk taxival?

— Maga viccel, szépfiú! — riposztozott nyomban Olga.

Tehát így állunk. Vajon mikor zárhatták a madártestbe? Vagy ez nem akadályozza meg abban, hogy könyveket olvasson?

— Létezik egy mókaszerkezet, amit úgy hívnak, hogy tévé — súgta a madár.

Setét és Fény! Meg voltam győződve arról, hogy a gondolataim megbízható elszigeteltségben leledzenek!

— A hétköznapi telepátiát kiválóan helyettesíti az élettapasztalat, egy igencsak nagy élettapasztalat… — folytatta pajkosan Olga. — Anton kérlek, bizony mondom néked, gondolatid rejtve maradnak előttem. És ha ez még nem volna elég, hát ráadásképp még társak is vagyunk.

— De hát én egyáltalán… — Megadón intettem a kezemmel. Buta dolog tagadni a nyilvánvalót. — És mi van a sráccal? Vagy akkor most magasról teszünk erre a feladatra? Elég komolytalan…

— Nagyon is komoly! — felelte fölháborodottan Olga. — Anton… a főnök beismerte, hogy inkorrekt volt. És ezt némi kedvezménnyel tette jóvá, amit nem kéne kihagyni. A vámpírcsaj a kisfiúra nyomul, érted? Számára olyan, akár egy meg nem ízlelt szendvics, amit egyenest a szájából rántottak ki. És a fiú pórázon van. A vámpírcsaj most képes arra, hogy a város bármely sarkából a búvóhelyére csalogassa. És ez előny a számunkra. Nem szükséges behatolni a tigris után a dzsungelbe, ha egyszer ki lehet kötni egy kecskegidát a tisztásra.