Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Itt állt a vámpírcsaj… itt valamivel megütötted… nem, leöntötted vodkával… — Olga halkan fölnevetett. — Elment… A műveletiseink meg abszolúte elvesztették rajta a fogást. Ez a nyom mindmostanáig élesen kivehető!

— Átváltozott — válaszoltam komoran.

— Denevérré?

— Igen. Garik azt mondta, hogy az utolsó pillanatban sikerült neki.

— Kár. A vámpírcsaj erősebb annál, mint amit reméltem.

— Elvégre teljesen vad. Élővért ivott és gyilkolt is. Jártassága semmi, viszont annyi ereje van, amennyit csak akarsz.

— Elpusztítjuk — mondta keményen Olga.

Csendben maradtam.

— És itt van a fiúcska nyoma — Olga hangjából helyeslés érződött. — És tényleg tehetős erőforrásnak tűnik… Gyerünk, nézzük meg, hol lakik!

A kapualjból kilépvén megindultunk a járdán. Nagy udvar volt, mindenfelől házak övezték. Én is éreztem a kissrác auráját, még ha nagyon gyönge és kusza is volt: rendszeresen járt errefelé.

— Előre! — vezényelt Olga. — Fordulj balra! Tovább! Jobbra! Állj…

Egy utca előtt álltam meg, épp egy villamos vánszorgott rajta lassacskán. Továbbra se léptem ki a homályból.

— Ebben a házban — közölte Olga. — Előre! Ott lesz.

A ház rémesen nézett ki. Elnyúló, égbenyúló, ráadásképp valamiféle oszloplábazaton is állt. Első pillantásra egy titáni gyufaskatulya emlékművének rémlett. Másodikra pedig — egy beteges gigantománia megtestesülésének.

— Az ilyesfajta házakban jó igazán gyilkolászni — mondtam. — De akár meg is lehet őrülni.

— Majd sort kerítünk mindkettőre — helyeselt Olga. — Tudod, elég nagy gyakorlatom van e téren.

Jegornak nem akaródzott kilépnie a házból. Amikor szülei munkába indultak és becsapódott utánuk az ajtó, rögtön elfogta a félelem. Ugyanakkor tudta: az üres lakáson kívül a félelem rettegéssé válik.

Nem volt menekvés. Sehol és semmiben nem reménykedhetett. De a ház legalább a biztonság látszatát nyújtotta.

A világ megtört, összeomlott tegnap éjjel. Jegor mindig is őszintén vallotta, no nem a többiek előtt, hanem saját magának, hogy nem épp bátor alkat. Ugyanakkor gyávának sem volt mondható. Léteznek olyan dolgok, melyektől lehet és kell is félni: a huligánok, mániákusok, terroristák, katasztrófák, tűzvészek, háborúk, halálos betegségek. Minden egy kupacban, és mind egyforma távolságra. Mindez a valóságban is létezett, ugyanakkor a hétköznapi lét határán túl maradt. Tartsd be az alapszabályokat, éjszakánként ne kóborolj, ne mászkálj idegen kerületekben, evés előtt moss kezet, ne ugrálj a síneken. Lehet úgy is félni, hogy közben az ember tudatában van: fölöttébb csekély annak az esélye, hogy belekeveredik bárminő kellemetlenségbe.

Most azonban minden megváltozott.

Igenis léteznek oly jelenségek, melyek elől egyszerűen lehetetlen elbújni. Jelenségek, amelyek nem léteznek, és nem is létezhetnek a világban.

Igenis léteznek vámpírok.

Mindenre pontosan emlékezett, a rettegéstől nem vesztette el emlékezetét, amiben tegnap még homályosan bízott, miközben hazafelé rohant, és szokásával ellentétben úgy vágott át az utcán, hogy körül se nézett. És abbéli bátortalan reményei sem igazolódtak be, hogy a történtek reggelre majd álomnak tűnnek.

Minden igaznak bizonyult. Lehetetlen igazságnak. Ámde…

Ez tegnap történt. Vele történt meg.

Későn ment haza — igen, de volt már úgy, hogy még ennél is később. És még a szülei is — akik Jegor szilárd meggyőződése szerint mindmostanáig nem fogták föl, hogy már majdnem tizenhárom éves — nyugodtak voltak efelől.

Amikor a fiúkkal együtt kilépett az uszodából… igen, már este 10 is elmúlt. Csapatostul beestek a McDonald’s-be és vagy 20 percig ott ücsörögtek. Ez is szokványosnak volt mondható — mindazok, akik megengedhették maguknak, edzés után beugrottak a Mekibe. Azután… közösen a metróhoz mentek. Nem volt messze. Egy kivilágított utcán. Nyolcan.

Még ekkor is minden rendben volt.

A metróban valamiért izgulni kezdett. Az óráját nézte, s a körülötte lévőkön járatta szemét. Ámde semmi gyanúsat nem tapasztalt.

Ekkor Jegor hirtelen meghallotta a zenét.

És elkezdődött mindaz, ami nem történhet meg.

Valamiért befordult egy sötét, büdös kapualjba. Odalépett egy ifjú párhoz, akik vártak rá. Akik odacsalták. És saját maga nyújtotta oda tulajdon nyakát a vékony, hegyes, nem emberi fogakhoz.

Még most is, odahaza, egyedül, Jegor hűvösséget érzett — édesen csábította, csiklandozón futkározott a bőrén. De hisz maga is akarta! Félt, de kívánta a villogó szemfogak érintését, a rövid kis fájdalmat, amely után… amely után… amely után történik valami… bizonyosan…

És kerek e világon senki sem segíthetett. Jegor emlékezett a kutyasétáltató nő tekintetére. A tekintetre, amely egyszerűen áthatolt rajta: figyelmes volt, de egyáltalán nem közömbös. Nem ijedt meg, egyszerűen nem látta, mi zajlik ott… Jegort csakis egy harmadik vámpír megjelenése mentette meg. Az a walkmanes, sápadt srác volt, aki még a metróban akaszkodott rá. Összekaptak rajta, akárha jól megtermett, éhes farkasok marakodnának a prédán: egy agyonhajszolt, de még le nem gyilkolt szarvas fölött.

És ettől fogva már minden zavarossá lett, oly hirtelen követték egymást az események. Valamiféle járőrt emlegettek kiáltozva, meg valamiféle homályt is. Egy kék színű fényvillanás — és az egyik vámpír a szeme láttára kezdett porrá omolni, tisztára mintha moziban lenne. És a vámpírcsaj vonítása, akinek valamit az arcába löttyintettek.

Aztán pedig saját pánikszerű menekülése…

És a szörnyű fölismerés, ami még a történteknél is szörnyűbb: senkinek sem szabad erről beszélni. Nem hinnék el. Egyszerűen föl se fognák.

Vámpírok nincsenek!

Nem lehet úgy átnézni az embereken, hogy észre se veszik őket!

Senki sem ég el egy kék színű lángforgatagban, miközben múmiává aszik, csontvázzá, egy marék hamuvá!

— Nem igaz — mondta Jegor önnön magának. — Létezik. Lehetséges. Előfordul!

Még saját magának is nehéz volt hinnie…

Nem ment iskolába, viszont kitakarított a lakásban. Valamivel el kellett foglalnia magát. Párszor az ablakhoz lépett és merő pillantással figyelte az udvart.

Semmi gyanús nincs odalent.

De vajon láthatja-e őket?

El fognak jönni érte. Jegor egy pillanatig sem kételkedett ebben. Tudják, hogy emlékszik rájuk. Szemtanú, tehát meg fogják ölni.

És még ha csak egyszerűen megölnék! Vérét veszik és vámpírrá változtatják.

A fiúcska odalépett a könyvszekrényhez, ahol egy fél polc videokazettákkal volt teli. Csak talál itt valami útmutatást. Drakula — halott és élvezi … Nem, ez valami vígjáték. Csak egy harapás — oltári baromság… Veszélyes éj … Jegor összerezzent: erre a filmre emlékezett. És most már sosem kockáztatja meg az újranézését. Hogy is mondták abban?… „A kereszt megsegít, ha hiszel benne.”

Ugyan miben segíthet neki a kereszt? Hisz meg sincs keresztelve. És nem hisz az Istenben. Azelőtt nem hitt.

Lehet, hogy itt lenne az ideje váltani?

Ha léteznek vámpírok, akkor Isten is létezik?

Ha létezik a Gonosz, akkor létezik a Jó is?

— Semmi sem létezik — mondta Jegor. Farmernadrágja zsebébe dugta a kezét, kilépett az előszobába, belenézett a tükörbe. Látta saját képét a tükörben. Lehet, hogy egy nagyon komor, de nagyon is hétköznapi srác. Ezek szerint egyelőre minden rendben van. Nem volt idejük megharapni.