Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

Minden eshetőségre azért forgolódott kicsit, igyekezett megnézni a tarkóját. Nincs ott semmi. Semmi nyoma. Csupán egy sovány, s mondhatni nem épp a legtisztább nyak…

És akkor támadt az ötlete. Jegor oly hirtelen vetette magát a konyha felé, hogy félúton fölriasztotta a mosógépen lustálkodó kandúrt. A krumplival, hagymával és répával teli zacskók közt kezdett kotorászni.

Megvan — a fokhagyma.

Sietősen megtisztított egy fejet, majd nekiállt rágcsálni. A fokhagyma csípett, perzselte a száját. Jegor kitöltött egy csésze teát, kísérőül itta minden gerezd után. Alig használt — égett a nyelve, viszketett az ínye. De ez majd csak segít, nemde?…

A kandúr belesett a konyhába. Értetlenül meredt a fiúra, majd csalódottan nyávogott egyet és azzal elkotródott. Nem értette, hogy lehet ilyesfajta förtelmet enni.

Az utolsó két gerezdet Jegor szétrágta, majd kiköpte és nekiállt bedörzsölni a nyakát. Maga is nevetségesnek találta, amit csinál, de már nem bírta abbahagyni.

Most már a nyakát is csípte. Jóféle fokhagyma. Már csak a szagába is beledöglik akármelyik vámpír.

A kandúr elégedetlenül nyervákolt az előszobában. Jegor éberen fülelt, majd kikukucskált a konyhából. Nem, semmi sincs ott. Az ajtó három zárra csukva, plusz a biztonsági lánc.

— Ne üvölts, Greysick! — parancsolta szigorúan. — Különben téged is megetetlek fokhagymával.

Fölmérvén a fenyegetés mibenlétét, a kandúr beslisszolt a szülői hálóba. Mit lehetne még tenni? Talán még az ezüst is segít. Jegor a hálószobába ment, újból fölijesztvén a kandúrt, majd kinyitotta a fehérneműs szekrényt, s a lepedők és törülközők alól előhúzott egy díszdobozt — ebben tartotta anyukája az ékszereit. Elővett egy ezüstláncot, majd a nyakába tette. Bűzleni fog a fokhagymától, de estére úgyis le kell majd vennie. Vagy inkább ürítse ki a perselyét és vegyen egy ezüstláncocskát magának? Egy kis kereszttel. És szüntelenül hordani fogja. Majd azt mondja, hogy hisz Istenben. Elvégre előfordul olyasmi, hogy sokáig nem hisz az ember, egyre csak nem hisz, aztán meg egyszerre hinni kezd!

Végigment a szobán, fölhúzott lábakkal a díványra telepedett, majd tűnődő pillantást vetett a szobára. Vajon van a környéken rezgő nyárfa? Mintha nem igazán lenne. És egyáltalán — hogy néz ki ez a rezgő nyárfa? Talán el kéne mennie a botanikus kertbe, hogy ott faragjon egy tőrt az ágából…

Mindez rendben van, persze, hogyne. Csak hát vajon segít-e? Ha megint fölhangzik a zene — az a halk, csalogató muzsika… Mi lesz, ha erre majd saját maga tépi le a láncocskát, eltöri a rezgő nyárfa-tőrt, és lemossa fokhagymával összemázolt nyakát?

Halk, alig hallható muzsika… Láthatatlan ellenségek. Az is lehet, hogy már itt vannak. Csak épp nem látja őket. Nincs meg hozzá a képessége. A vámpír meg itt ül mellette, röhög rajta, elnézi a naiv kiscsávót, aki úgymond fölkészül a védelemre. És egyáltalán nem tart a nyárfatőrtől, nem ijed el a fokhagymától. Lehetséges egyáltalán harcolni a láthatatlan ellenféllel?

— Greysick — szólította Jegor. A cicc-ciccre nem reagált a kandúr, bonyolult személyiség lévén. — Gyere ide, Greysick!

A kandúr a hálószoba küszöbén állt. A szőre égnek meredt, a szeme égett. Elnézett Jegor mellett, a sarokba, a dohányzóasztal melletti fotelre. Az üres fotelre…

A fiúcska megérezte, ahogy végigszalad testén a már ismerős hűvösség. Oly hirtelen eredt neki, hogy leröpült a díványról, egyenest a padlóra. A fotel üres volt. A bezárt lakásban sem volt senki. Kezdett besötétedni, mintha a napfény is kezdene elhalványulni…

Valaki ott állt mellette.

— Nem! — kiáltotta Jegor hátrálva. — Tudom! Tudom! Itt van!

A kandúr hörgő hangot hallatott majd az ágy alá surrant.

— Látlak! — kiáltotta Jegor. — Ne bánts!

A kapualj már eleve komor és piszkos volt. De a homályból nézve valóságos katakombának tűnt. A hétköznapi valóságban az egyszerűen csak mocskos betonfalakat a homályban sötétkék moha nőtte be. Undorító. Egyetlen Másféle se lakik itt, különben kipucolta volna a házat… Tenyeremet egy különösképp sűrű csomó fölött mozgattam — a moha megmozdult, igyekezett elmászni a hőforrás elől.

— Égj! — parancsoltam.

Nem szeretem az élősdiket. Még ha különösebb kárt nem is okoznak, s csupán idegen érzelmeket vedelnek. Ama föltételezést, miszerint a nagy kékmoha-telepek képesek megingatni az emberi pszichikumot, miáltal hol depressziót, hol pedig féktelen jókedvet keltenek, még senkinek sem sikerült bebizonyítani. Én azonban mindig is előnyben részesítettem az óvatos hozzáállást.

— Égj! — ismételtem, némi erőt küldvén a tenyerembe.

Az áttetsző, forró láng körbeölelte az összekuszált kék nemezcsomót. Egy pillanat múlva már az egész kapualj lángolt. A lifthez hátráltam, megnyomtam a hívógombot, beléptem a fülkébe. A fülke már tisztábbnak tűnt.

— A nyolcadikra — segített ki Olga. — Miért pazarlod az erődet?

— Apróság…

— Lehet, hogy szükséged lesz mindarra, amid csak van! Benőhetne már a fejed lágya.

Nem feleltem. A lift lassan mászott fölfelé, a homály-lift — a közönséges lift mása, amely továbbra is a földszinten állt.

— Te tudod — határozott Olga. — Fiatalság… kompromisszum-képtelenség…

Az ajtó szétnyílt. A nyolcadikon már végigment a láng — a kék moha úgy ég, akár a puskapor. Meleg volt, a homályban szokásosnál jóval melegebb. Enyhe égésszag terjengett.

— Ez lesz az… — mondta Olga egy ajtóra.

— Látom.

Tényleg megéreztem a fiúcska auráját az ajtón keresztül. Még csak meg sem próbált ma kijönni a lakásból. Remek. A kecskegida erős spárgára van kötve, már csak meg kell várni a tigrist.

— Csak bemegyek már — döntöttem el. És azzal meglöktem az ajtót.

Az ajtó nem nyílt ki.

Ez egyszerűen lehetetlen!

A valóságban akárhány zárral be lehet zárni az ajtókat. A homálynak megvannak a törvényei. Csakis a vámpíroknak van szükségük arra, hogy meghívják őket egy idegen házba — ez a fizetségük az erőfölöslegért meg az emberekhez való gasztronómiai közeledésért…

Ahhoz, hogy a homályban elreteszeljük az ajtót, legalábbis belé kell tudni hatolni.

— A félelem — szólt Olga. — Tegnap a srác rettegett. És nemrég bent járt a homályvilágban. Becsukta maga után az ajtót… és mindezt úgy, hogy észre sem vette: egyszerre két világban tette…

— Akkor mit tegyünk?

— Hatolj mélyebbre. Kövess.

A vállamra néztem — és semmit se láttam. Előhívni a homályt, benne tartózkodni — nem egyszerű játék. Fölemeltem párszor árnyékomat a padlóról, mielőtt még alakot öltene és ringani kezdene velem szemközt.

— Gyerünk, gyerünk, fog az menni — súgta Olga.

Beléptem az árnyékba, mire a homály összesűrűsödött. A teret sűrű köd töltötte ki. A színek teljes mértékben eltűntek. A hangok közül csak a szívdobogásom maradt meg: nehéz, lassú, dübörgő, akárha egy szakadék mélyén püfölték volna a dobot. És fütyült a szél — levegő hatolt be a tüdőmbe, lassan töltve ki a hörgőket. A vállamon föltűnt a fehér bagoly.

— Nem bírom ki sokáig itt — súgtam, miközben kinyitottam az ajtót. Magától értetődően ezen a szinten már nem volt bezárva.

A lábam elé egy sötétszürke kandúr surrant. A kandúrfélék számára nem létezik külön közönséges és homályvilág, egyszerre élnek mindegyik világban. Még jó, hogy nem bírnak igazi értelemmel.