Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Maradhatsz ebben az alakban, Olga. Megyek és veszek. valami rendes ruhát.

Olga összegyűrte a törülközőt és az ablakpárkányra dobta. Fölsóhajtott:

— Lehet, hogy a következő mosakodást már meg sem érem. Akárcsak azt, hogy konyakot igyam… Egészségedre, Anton!

— A tiédre!

A konyak jóféle volt. Élvezettel ízlelgettem, dacára a fejemben zsongó káosznak. Olga egyhajtásra kiitta, fintorgott egyet, ám udvariasan közölte:

— Nem rossz.

— Miért nem engedi a főnök, hogy normális alakot ölts?

— Nem áll hatalmában.

Világos. Ezek szerint nem a területi irodának tudható be a büntetése, hanem felsőbb szinten rendelkeznek felőle.

— Azt kívánom, hogy járj szerencsével, Olga. Hogy ne kövess el… meggyőződésem, hogy rég megváltottad bűnödet.

A nő megvonta vállát.

— Én is szeretném hinni. Tudatában vagyok, hogy könnyen váltok ki együttérzést, mindazonáltal a büntetés igazságos. Egyébként meg… fordítsuk komolyra a szót!

— Ám legyen!

Olga hozzám hajolt az asztal fölött. Súgása titokzatosan hangzott:

— Őszintén megmondom: beleuntam. Kötélidegeim vannak, de így nem lehet élni. Egyetlen esélyem, hogy olyan fontosságú küldetést vigyek sikerre, ami után a vezetőségnek nem marad más választása, mint hogy megkegyelmezzenek.

— Hol terem efféle küldetés?

— Már meg is van. És három szakaszból áll. A kissrácot megvédelmezzük, és a Fény oldalára zsuppoljuk. A vámpírcsajt megsemmisítjük.

A hangjából határozottságot lehetett kiérezni, és egyszeriben hinni kezdtem Olgának. Megvédelmezzük és megsemmisítjük. Különösebb fönnakadások nélkül.

— Ámde mindez apróság, Anton. Egy ilyesfajta akció téged magasabbra emel, de engem nem ment meg. A lényeg: az a leányzó a fekete förgeteggel.

— Már rajta vannak, Olga. Engem… bennünket pedig félreállítottak.

— Nem gond. Úgysem boldogulnak.

— Tényleg? — kérdeztem ironikusan.

— Nem boldogulnak. Borisz Ignatyjevics nagyerejű mágus. Ámde más területeken tud igazándiból érvényesülni. — Olga gunyorosan hunyorított. — Én pedig egész életemben a pokol áttöréseivel foglalkoztam.

— Szóval ezért a harc! — villant be végre.

— Hát persze. Békeidőben a gyűlölet nem vet ekkora hullámokat. Az a rohadék Adolf… sok híve volt, de már az első háborús év alatt fölperzselték volna. Egész Németországgal egyetemben. Sztálin helyzete más volt, iszonyú sokan istenítették… az hatásos pajzs. Anton, én csak egy egyszerű orosz nő vagyok… — egy pillanatra fölvillanó mosolya elárulta Olga viszonyulását saját „egyszerűségéhez” —, az előző háború alatt egyvégtében azzal foglalkoztam, hogy tulajdon országom ellenségeit igyekeztem óvni a megátkozástól. Már csak ezért is kegyelmet érdemelnék. Elhiszed?

— Elhiszem. — Olybá tűnt nekem, hogy becsípett.

— Rohadt egy munka… mindannyiunknak az emberi, természet ellenében kell hatnunk, de olyan messzire kell elmennünk… Nos hát, Anton: nem fognak boldogulni. Én viszont megpróbálhatom. Noha én se vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy sikerülhet.

— Olga, ha mindez ennyire komoly, raportra kell menned…

A nő a fejét rázta, félresimította nedves haját:

— Nem tudok. Tilos bárkivel is érintkeznem, kivéve Borisz Ignatyjevicset és a feladat során mellém rendelt társamat. Neki már mindent elmondtam. Most már csak az maradt hátra, hogy várjak. És reménykedhetem, hogy majd boldogulok… a legutolsó pillanatban.

— És a főnök ezt nem érti?

— Úgy gondolom, hogy épp ellenkezőleg: igencsak érti.

— Szóval ez a helyzet… — suttogtam.

— Szeretők voltunk. Nagyon hosszú ideig. Sőt mi több… barátok, ami ritkábban fordul elő… Nos, Anton. Ma megoldjuk a fiúcska kontra begőzölt vámpírcsaj kérdését. Holnap várunk. Megvárjuk a pokol áttörését. Egyetértesz?

— Még át kell gondolnom, Olga.

— Nagyszerű. Gondolkodj! Most viszont ideje mennem. Fordulj el…

Elkéstem. Alighanem Olga maga is hibás volt ebben. Rosszul számította ki, mennyi időt engedélyeztek neki.

És tényleg undorító látvány következett. Olga remegni kezdett, ívként meghajolt. A testén hullám szaladt végig: a csontjai meggörbültek, akárha gumiból lettek volna. A bőre megrepedt, föltárván vérző izomzatát. Szempillantás alatt a nő egy összegyűrt húscsomóvá alakult, formátlan gömbbé. És ez a gömb egyre csak zsugorodott, zsugorodott, miközben puha fehér tollak nőtték be…

A hóbagoly félig madár, félig emberi vijjogást hallatva röppent föl a hokedliről. Szokott helyére telepedett, a hűtő tetejére.

— Az ördögbe! — kiáltottam, megfeledkezvén minden szabályról és utasításról. — Olga!

— Tetszik? — a nő hangja fuldoklón, fájdalomtól eltorzultan hangzott.

— Miért? Miért pont így?

— Ez a büntetés része, Anton.

Kinyújtottam a kezem, megérintettem kitárt, reszkető szárnyát.

— Olga, egyetértek veled.

— Akkor hát munkára, Anton.

Bólintottam, majd kimentem az előszobába. Kitártam a felszerelést tartalmazó szekrény ajtaját, átléptem a homályba — különben semmit se látni, csak ruhákat meg régi lim-lomot.

Egy könnyű kis test ereszkedett a vállamra.

— Mid van?

— Az ónixamulettet lemerítettem. Föl tudod tölteni?

— Nem. Majdnem minden erőmtől megfosztottak. Csak annyi maradt, ami feltétlenül szükséges a pokol semlegesítéséhez. És az emlékezet, Anton… egyelőre megvan még az emlékezetem… Mivel készülsz megölni a vámpírcsajt?

— Nincs nyilvántartásba véve — mondtam. — Csakis népi alkalmatosságokkal.

A bagoly kacagó vijjogást hallatott.

— A nyárfakarót még mindig használják?

— Nekem nincs belőle.

— Értem. A barátaid miatt?

— Igen. Nem szeretném, ha mindannyiszor összerezzennének, amikor csak átlépik a küszöbömet.

— Akkor mid van?

A téglák közé vésett üregből előhúztam egy pisztolyt. A bagolyra sandítottam — Olga figyelmesen tanulmányozta a fegyvert.

— Ezüst? Nagy fájdalmat okoz a vámpírnak, de nem halálos.

— Robbanógolyókkal van töltve. — Kipattintottam a Desert Eagle-ből a tölténytárat. — Ezüst robbanógolyók. 0,44-es kaliber. Három találat úgy megspékeli, hogy tehetetlenné válik.

— És aztán?

— Népi alkalmatossággal.

— Nem hiszek a technikában — felelt kétkedőn Olga. — Láttam, hogy rántotta helyre magát egy alakváltó, miután cafatokra tépte az ágyúlövedék.

— És gyorsan ment.

— Három teljes nap kellett hozzá.

— És én szerinted miről beszélek?

— Rendben, Anton. Ha megbízol a saját erőidben…

Elégedetlen maradt, amit nagyon is értettem. De nem vagyok műveletis. Törzskari beosztott vagyok, akire most épp terepmunkát bíztak.

— Minden rendben lesz — nyugtattam. — Hidd el! Inkább összpontosítsunk a csalétekre!

— Gyerünk!

— Hát itt zajlott le az egész — közöltem Olgával. A kapualjban álltunk. Magától értetődően a homályban.

Néha járókelők mentek el mellettünk — vicces volt, ahogy kerülgettek, pedig hát láthatatlan voltam.

— Itt ölted meg a vámpírt. — Olga hangszíne a végletekig hivatalosan csengett. — Nos, értem, ifjú barátom… Rosszul takarítottad el a szemetet… egyébként ez most mellékes…

Ahogy elnéztem, nyomát se láttam a néhai vámpírnak. De nem álltam le vitatkozni.