Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Anton. Az Éjszakai Őrség munkatársa.

Kikerekedett szeme mintha heves fájdalomról árulkodott volna.

— A munkám abban áll, hogy megvédjem az embereket a vámpíroktól és hasonszőrű söpredéktől.

— Hazugság…

— Ugyan miért?

Megvonta a vállát. Rendben. Igyekszik értékelni a saját tetteit, véleményét érvekkel is alátámasztani. Ezek szerint tehát nem vesztette el teljesen értelmét a félelemtől.

— Hogy hívnak? — ismételtem. Lehetett volna nyomást gyakorolni a fiúcskára, megszüntetendő a félelmet. Ám ez közbeavatkozás lett volna, mindemellett még tiltva is van.

— Jegornak…

— Jó név. Engem pedig Antonnak. Érted? Anton Szergejevics Gorogyeckij vagyok. Az Éjszakai Őrség munkatársa. Tegnap én öltem meg azt a vámpírt, aki rád akart támadni.

— Csak az egyiket?

Csodás. Kezd beszédbe elegyedni.

— Igen. A vámpírcsaj meglépett. De már keresik. Ne félj, itt vagyok, hogy megvédjelek… hogy elpusztítsam a vámpírcsajt.

— Miért ilyen szürke minden körülöttünk? — kérdezte hirtelen a fiúcska.

Derék. De még milyen derék!

— Megmagyarázom. Csak szögezzük le: nem vagyok az ellenséged. Rendben?

— Meglátjuk.

Vacak kis láncába kapaszkodott, mintha bizony az bármitől is megvédhetné. Édes fiacskám, ha minden ilyen flottul menne, ennyin múlna a világban… Nem ment meg az ezüst, sem a nyárfakaró, sem holmi szent kereszt. Az élet szemben áll a halállal, a szeretet a gyűlölettel — egyik erő a másikával, mert az erő nem bír erkölcsi elköteleződéssel. Minden nagyon egyszerű. És mindezt alig két-három év alatt sikerült megértenem.

— Jegor — lassan hozzá léptem. — Hallgass csak ide a szavamra…

— Megálljon!

Olyan élesen parancsolt rám, mintha legalábbis fegyver lett volna a kezében. Összerezzenve megálltam.

— Rendben. Hallgass akkor ide! A szokványos, emberi világon túl, amelyet szemmel is láthatni, létezik még egy árnyoldali is: a homályvilág.

Eltöprengett. A félelemtől függetlenül, márpedig elég vadul viselkedett — rendre elborítottak a belőle áramló fojtott rettegéshullámok —, a srác igyekezett fölfogni szavaim értelmét. Akadnak olyan emberek, akiket a félelem lebénít. És akadnak olyanok is, akik ettől csak erőre kapnak.

Nagyon szerettem volna azt hinni, hogy én az utóbbiak közé tartozom.

— Egy párhuzamos világ?

Ez az. Na, most aztán beindul a scifi-vonal. Ám legyen, felőlem hívhatja így is — egyik elnevezés sem több holmi puszta hangok összességénél.

— Igen. Ebbe a világba csakis azok juthatnak el, akik természetfölötti képességekkel bírnak.

— A vámpírok?

— Nem csak ők. Rajtuk kívül még az alakváltók, boszorkányok, fekete mágusok… fehér mágusok, gyógyítók, próféták.

— Mindez tényleg létezik?

Akár egy ázott veréb. A haja csatakos, pólója a testéhez tapadt, orcáin pedig verejtékcsíkok patakzottak. És mindezek ellenére a fiúcska csak nem vette le rólam a szemét, készen állt az ellenállásra. Mintha bizony ereje lenne megtenni.

— Igen, Jegor. Olykor az emberek közt fölbukkannak olyanok is, akik képesek átlépni a homályvilágba. A Jó vagy a Gonosz oldalára állanak. A Fény vagy a Setét pártjára. Ők a Másfélék. Így hívjuk egymást: Másfélék.

— És maga… Másféle?

— Igen. És te is.

— Miért?

— Mert a homályvilágban vagy, gyermekem. Nézz körül, hallgatózz egy kicsit. A színek eltűntek. A hangok elhallgattak. A másodpercmutató alig vánszorog az óralapon. Átléptél a homályvilágba… látni akartad a veszedelmet, és átlépted a világok közti mezsgyét. Itt lassabban múlik az idő, itt minden másképp van. Ez a Másfélék világa.

— Nem hiszem el. — Jegor gyorsan megfordult, majd újra rám nézett. — Akkor miért van itt Greysick?

— A kandúr? — elmosolyodtam. — Az állatoknak saját törvényeik vannak, Jegor. A kandúrok egyszerre élnek az összes világban, számukra egyáltalán nem létezik különbség.

— Nem hiszem el — a hangja reszketett. — Mindez csak álom, tudom! Mint amikor a fény kihunyóban van… Alszom. Máskor is megesett már velem efféle.

— Azt álmodtad, hogy épp fölkapcsolnád a villanyt, ám az izzó nem áraszt fényt? — tudtam a választ, de a srác szeméből még annál is határozottabban kiolvashattam. — Vagy pedig világít, ám alig pislákol, akárha gyertya volna? Vagy pedig mész valahol, körülleng a Setét, ha pedig kinyújtod a kezed, képtelen vagy megkülönböztetni az ujjaidat?

A fiú hallgatott.

— Ez mindannyiunkkal megesik, Jegor. A Másfélék közül mindegyikünk álmodik effélét. Ilyenkor a homályvilág belénk hatol, hívogat, ilymódon emlékeztet önmagára. És te is… Másféle vagy. Még ha fiatalka is, de Másféle. És csak tőled függ…

Először föl se fogtam, hogy szeme csukva, a feje pedig félrebillent.

— Barom — sziszegte a vállamról Olga. — Első alkalommal saját magától sikerült a homályba lépnie! Nincs ereje az effélékre. Gyorsan hozd ki innét, különben örökre ottragad!

Homálykóma — az újoncok betegsége. Majdnem megfeledkeztem róla, eleddig még nem volt dolgom ifjú Másfélékkel.

— Jegor! — odaugrottam, rázogattam, a hóna alá nyúlva fölemeltem. Könnyű volt, egészen könnyű — a homályvilágban nem csupán az idő múlása változik meg. — Ocsúdj föl!

Nem reagált. A fiúcska így is olyat vitt végbe, amihez másoknak többhónapos gyakorlás szükségeltetik — egymaga lépett át a homályba. A homályvilág pedig igencsak falja az életerőt.

— Húzzad! — Olga átvette a parancsnok szerepét. — Húzzad, gyerünk, mintha élnél! Magától nem fog fölocsúdni!

Ez mindennél nehezebbnek bizonyult. Elvégeztem ugyan egy elsősegély-tanfolyamot, ám igazándiból még senkit sem kellett eltávolítanom a homályból.

— Jegor, ébredj! — párszor arcul legyintettem. Először csak enyhén, utóbb már kiadós nyaklevesek következtek. — Mi van már, hallod? A homályvilágba távozol! Térj magadhoz!

Egyre könnyebbé vált, szinte elolvadt a kezeim közt. A homály pedig egyre csak itta az életét, már az utolsó erejét szívta. A homály átalakította testét, a saját lakójává kezdte idomítani. Jaj, mit is vétettem!

— Bezárkózni! — Olga hangja hidegen csengett, kijózanítóan. — Zárkózz be vele együtt, járőr!…

Általában egy percbe is beletelik, amíg létrehozom a szférát. Most viszont elég volt hozzá vagy öt másodperc. A fájdalom fölvillanása — akárha egy miniatűr töltet robbanna a fejemben. Hátraszegtem a fejemet, miközben a negatív szféra kilépett a testemből és szivárványos szappanbuborékot vont körém. A buborék egyre csak nőtt, duzzadt, kelletlenül szívott magába engem a fiúval egyetemben.

— Kész, most tartsd meg. Semmiben se tudok segíteni neked, Anton. Tartsd meg a szférát!

Nem volt igaza Olgának. Már pusztán a tanácsaival is a segítségemre volt. Alighanem magam is rájöttem volna, hogy létre kell hoznom a szférát, de közben jópár értékes másodpercet elvesztegettem volna.

Körülöttem világosodni kezdett. A homály egyre itta az erőnket, az enyémet nehézkesen, a fiúét annál szabadabban, viszont most csupán a tér néhány köbmétere fölött rendelkezett. Itt nem hatnak a köznapi fizika törvényei, de az analógiái léteznek. A szférában most jött létre az egyensúly élő testeink és a homály közt.

Vagy szétoszlik a homály és azzal elereszti zsákmányát, vagy pedig a srác a homályvilág lakójává lesz. Mindörökre. Efféle megesik azon mágusokkal is, akik teljes erejüket fölhasználva ottragadnak — óvatlanság avagy kényszerűség okán. Előfordul efféle az újoncokkal is, akik nem képesek értelmesen védekezni a homály ellen, és többet engednek át neki, mint amennyi dukál.