Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Tényleg? És mifélét?

— Hetedik fokozatú beavatkozást — ismerte be kelletlenül a boszorkány. — Ám a tényeken ez mit sem változtat. Maga ezzel a Fény felé közelítette a személyt.

— Parancsolnak netán jegyzőkönyvet is? — Egyszeriben kezdtem murisnak találni a helyzetet. Hetedik fokozat — piha! Épphogy a mágia és a hétköznapi beszélgetés határán álló befolyás.

— Fölvesszük.

— És mit írjunk bele? Az Éjszakai Őrség munkatársa enyhe mértékben fölerősítette egy emberben a csalással szembeni érzelmi kontingenst?

— Miáltal elmarasztalható a megállapított egyensúly megbontásában — szűrte tagoltan az ifjú boszorkánymester.

— Csak nem? És ebből ugyan mi kára származik a Setétnek? Ha a srác itt és most abbahagyja a piti ügyeskedést, menthetetlenül leromlik az életminősége. Erkölcsösebb lesz ugyan, viszont szerencsétlenebb is. Ha mindezt összevetjük az erőegyensúlyról szóló megállapodás értelmező jegyzeteivel… hát éppenséggel nem tekinthető az egyensúly megbontásának.

— Szofisztika — vetette oda a leány. — Maga az Őrség munkatársa. Ami egy Másfélének megbocsátható, az a maga vonatkozásában nem jogszerű.

Igaza volt. Apró botlás, de mégiscsak…

— Zavart a munkámban. Nyomozás folytatása során jogom van mágikus befolyásolással élni.

— Szolgálatban van, Anton?

— Igen.

— És miért nappal?

— Különleges megbízatást teljesítek. Élhetnek akár megkereséssel is a vezetőség felé. Egész pontosan: e megkeresés foganatosítása a maguk vezetőségének áll jogában.

A két boszorkányfajzat egymásra pillantott. Bármennyire is ellenkeztünk a célok és erkölcsök tekintetében, irodáinknak együtt kellett működniük.

Legyünk őszinték — egyikünk se szeretné effélébe ártani a vezetőséget.

— Visszakozunk — egyezett bele kelletlenül a boszorkány. — Anton, kérem, szorítkozzunk a szóbeli megrovásra!

Körülnéztem. A szürkés derengésben lassan haladtak a járókelők. Köznapi mindahány, képtelenek kilépni saját kis világukból. Mi viszont Másfélék vagyunk, és bár álljak a Fény, beszédpartnereim pedig a Setét oldalán — még mindig sokkalta több közünk van egymáshoz, mint bármelyik egyszerű emberrel.

— A feltételek?

Nem szabad kiütős dámajátékba bonyolódni a Setéttel. Nem szabad engedményeket tenni. És ami még veszélyesebb — adományait elfogadni. Ám a szabályokat csakis azért hozták létre, hogy megszegjék őket.

— Nincsenek.

Még ilyet!

Elnéztem Aliszát, s közben próbáltam a szavaiban rejlő fondorlatot föltárni. Nyilvánvaló volt, hogy Pjotr háborgott a társnője viselkedése miatt — hergelte magát, hisz most legszívesebben tetten ért volna egy Fénypártit holmi bűncselekmény közepette. Ezek szerint tehát a továbbiakban nem kell számolni vele.

De hol lehet a csapda?

— Számomra ez elfogadhatatlan — mondtam megkönnyebbülten, miután észrevettem. — Alisza, kérem, köszönettel veszem az ügy békés rendezését célzó javaslatát. Hajlandó vagyok elfogadni, és ígérem, hogy egy esetlegesen előforduló hasonló szituáció esetén és is elengedek önöknek egy mágikus befolyásolást, amennyiben az nem éri el a hetedik fokozat erősségét.

— Rendben van, Másféle — egyezett bele lazán Alisza. Kezet nyújtott, én pedig önkéntelenül is megszorítottam.

— Tekintsük megkötöttnek a személyes egyezséget!

Éreztem hátamon a bagoly szárnycsapkodását. Egyenest a fülembe hasított bőszült vijjogása. És egy pillanat múlva a madár alakot öltött a homályvilágban.

Alisza egy lépést hátrált, pupillái villámgyorsan függőleges résekké szűkültek. A boszorkány-legény védekező állásba helyezkedett.

— Megkötöttük az egyezséget! — ismételte komoran a boszorkány.

De hát mi történik itt valójában?

Későn értettem meg, hogy Olga jelenlétében nem kellett volna belemennem az egyezségbe. Bár… végül is semmi rettenetes nem történt. Mintha bizony a jelenlétemben még nem kötöttek volna ilyesfajta szerződéseket, nem tettek volna engedményeket, arról már nem is szólva, hogy az Őrség más munkatársai is hányszor belementek már a Setétekkel való együttműködésbe, magát a főnököt is beleértve! Igen, tudom, kellemetlen! Ugyanakkor szükséges is!

Nem az a célunk, hogy megsemmisítsük a Setéteket. Az a célunk, hogy fönntartsuk az egyensúlyt. A Setétek csak akkor tűnnek el, ha az emberek legyőzik magukban a Gonoszt. Vagy pedig mi tűnünk el, ha az embereknek jobban tetszik a Setét, mint a Fény.

— Az egyezményt elfogadtuk — mondtam dühösen a bagolynak. — Nyughass! Csak egy semmiség. Szokványos együttműködés.

Alisza elmosolyodott, és intett a kacsójával. Könyéken ragadta a boszorkánymestert, s azzal visszavonulásba kezdtek. Egy-két pillanat múlva kiléptek a homályból, és már a járdán mendegéltek. Akár egy hétköznapi párocska.

— Mit nyaggatsz? — kérdeztem. — He? A műveleti munka sosem volt meg kompromisszumok nélkül!

— Hibát követtél el.

Olga hangja furcsa volt, egyáltalán nem illett a külsejéhez. Puha, bársonyos, éneklő. A macska-alakváltók beszélnek így, nem pedig holmi madarak.

— Ja. Ezek szerint tudsz beszélni?

— Igen.

— Akkor eddig miért hallgattál?

— Eddig minden rendben volt.

A régi vicc jutott eszembe, így hát elnevettem magam.

— Kijövök a homályból, rendben? Közben pedig elmagyarázhatod, hol hibáztam. A Setétekkel kötött apróbb kompromisszumok… ez biza’ elengedhetetlen része a munkának.

— Nem vagy birtokában ama minősítésnek, mely lehetővé tenné, hogy kompromisszumokat köss.

A világ egyszerre színekkel telítődött. Arra emlékeztetett, mint amikor a videokamerán üzemmódot váltasz, és a „szépiáról” vagy a fekete-fehérről áttérsz normális felvételre. Az analógia egyvalamiben nagyon is igaz volt: a homály, maga a „régi idők mozija”. Réges-régi, amit az emberiség szerencsésen elfelejtett. Így aztán könnyebb is az élete.

A metrólejárat felé indultam, menet közben ráförmedve láthatatlan beszélgetőtársamra:

— Hogy jön ide a minősítés?

— Csupán a magas rangú járőr képes jó előre megítélni egy kompromisszum következményeit. Hogy adott esetben ez egy kétoldalú apróbb engedménynek tekinthető, amely kölcsönösen semlegesül, avagy pedig csapda, melyen többet veszítesz, mint amennyit nyersz.

— Nem hinném, hogy egy hetedik fokozatú beavatkozás olyan nagy bajt okozna.

A mellettem elhaladó pasas csodálkozó pillantást vetett rám. Már épp készültem odaszólni valami olyasmit, hogy „csendes, ártalmatlan dilinyós vagyok” — az efféle alkalmas rá, hogy orvosolja a fölösleges kíváncsiságot —, a pasas azonban már fölgyorsította a lépteit alighanem saját magától is hasonló következtetésre jutott…

— Anton, nem tudod megítélni előre a következményeket. Egy apró kellemetlen helyzetet inadekvát módon reagáltál le. A te kis mágiád végső soron a Setétek beavatkozásához vezetett. Kompromisszumot kötöttél velük. De a legszomorúbb az egészben az, hogy egyáltalán nem volt szükség a mágikus beavatkozásra.

— Igen, igen, elismerem. És akkor most mi van?

A madár hangja egyre élettelibbé kezdett válni, intonációja is árnyaltabb lett.

Vélhetően nagyon hosszú ideig nem gyakorolta magát a beszédben.

— Egyelőre nincs baj. Reménykedjünk, hogy nem is lesz.

— Jelented a főnöknek a történteket?