Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

Elhallgattam. A főnök pedig az ablakhoz lépett, majd kitárván az ablakszárnyakat előrenyújtotta kezét. A bagoly szárnyaival verdesni kezdett, aztán a mélybe vetette magát. Ezt nevezem én kitömött bábnak!

— Most hová?

— Hozzád. Párban fogtok dolgozni… — A főnök megdörzsölte az orrnyergét. — Igen! Jegyezd meg, hogy Olgának hívják!

— A baglyot?

— A baglyot. Ha eteted és gondját viseled, minden rendben lesz. Most pedig… aludj még egy kicsinyég, aztán kelj föl! Akár be se menj az irodába, várd meg Olgát… aztán irány a munka! Mondjuk ellenőrizhetnéd a metró-körgyűrűt…

— Hogyhogy aludjak még…? — kezdtem bele. De a világ körülöttem máris halványodni kezdett, elhomályosult, szerteolvadt. Arcomba fájón mélyedt a párna csücske.

A saját ágyamban feküdtem.

A fejem elnehezült, a szememben — akárha homok lenne. A torkom belefájdult, annyira kiszikkadt.

— De… — nyögtem hörögve, miközben a hátamra fordultam. A nehéz sötétítőfüggönyök miatt nem lehetett tudni, hogy odakint éjszaka van, vagy már rég fölkelt a nap. Az órára sandítottam: a világító számok nyolcat mutattak.

Először volt részem ama kitüntetésben, hogy a főnök álmomban fogadott audienciáján.

Valójában elég kellemetlen dolog, elsősorban a főnöknek, aki így kénytelen betörni a tudatomba.

Alighanem tényleg rosszul állunk az idővel, ha már egyszer úgy döntött, az álmok világában szükséges eligazítást tartania. Nézzenek oda — ez aztán a valóság! Nem vártam volna. A feladatok taglalása, meg ez a hülye bagoly is…

Összerándultam — kívülről kocogtatták az ablakot. Apró, szapora ütésekkel, mintha valami karmolászná. Tompa vijjogás hallatszott.

Ha úgy nézzük — mit is várhattam volna még?

Fölpattantam, sután megigazítottam az alsógatyámat, majd az ablakhoz szökelltem. Mindaz a szarság, amit a vadászatra készülvén nyeldekeltem, még mindig hatott rám, így a tárgyak körvonalait pontosan érzékeltem.

Egyetlen rántással széthúztam a függönyöket. Fölvontam a redőnyt.

A bagoly az ablakpárkányon ült. Egy kicsit hunyorgott — elvégre már megvirradt és túl erős volt számára a világosság. A utcáról persze nem lehet megállapítani, miféle madár telepedett egy tizedik emeleti lakás ablakába. Viszont a szomszédok, ha kipillantanak, igencsak meglepődnek. Egy hóbagoly Moszkva közepén!

— Mi az ördög… — mondtam halkan.

Jó lett volna világosabban kifejeznem magam. Ám ezen szokásomról már az elején leszoktattak, amint dolgozni kezdtem az Őrségnél. Egész pontosan — magamtól is leszoktam. Ha pár alkalommal szemügyre veszed az egyes emberek fölött pörgő kis örvényeket, amiket magad keltettél azáltal, hogy nekik címezted káromkodásodat — hát rögvest megtanulod visszafogni magad.

A bagoly engem nézett. Várakozón.

Körös-körül pedig madarak tomboltak. Egy közeli fára telepedett verébcsapat vad csivitelésbe kezdett. A varjak már bátrabbak voltak. A szomszéd erkélyre meg a környező fákra szálltak. Egyre csak károgtak, időnként pedig leszökdeltek a gallyakról, és az ablak előtt köröztek. Ösztöneik azt súgták, egy effajta kéretlen-váratlan szomszédtól eljövendő kellemetlenségekben lehet részük.

Ám a bagoly nem reagált. Köpött a verebekre meg a varjakra. Persze már ha tudott volna.

— Ki a csuda vagy te? — mormogtam, miközben kíméletlenül föltéptem a leragasztott papírszigetelést, hogy kinyithassam az ablakot. Szép kis szívesség a főnöktől, egy váltótárs… egész pontosan váltótársnő…

A bagoly egyetlen szárnycsapással bent termett a szobában, majd csukott szemmel a gardróbra telepedett. Akárha évszázadok óta itt élne. Talán átfázott volna az út során? Nem valószínű, elvégre eredendően sarkvidéki lenne…

Miközben az ablak bezárásán ügyködtem, egyre csak azon töprengtem, mit is tegyek most. Miképp kommunikáljak vele, mivel etessem, és egyáltalán — árulják már el, az isten szerelmére, miben segíthet nekem ez a tollas teremtés?

— Olgának hívnak? — kérdeztem, miután végeztem az ablakkal. A réseknek hála még így is húzott a cúg, ám az előállott probléma megoldását egyelőre elnapoltam. — Hé, te madár!

A bagoly fölnyitotta egyik szemét. Majdhogynem annyiba se vett engem, mint a hebehurgya verebeket.

Minden egyes pillanattal egyre ostobábbnak éreztem magam. Először is — egy olyan társat kaptam, akivel képtelenség kommunikálni. Másodszor pedig — hisz ez egy nő!

Még ha bagoly is.

Lehet, hogy nadrágot kéne húznom? Egy szál gyűrött alsógatyában ácsorgok, borostás, álmatag ábrázattal…

Tökhülyének érezvén magam, fölkaptam a ruhámat, és kiszökkentem a szobából. A mondat, amit legvégül odavetettem a bagolynak — „Elnézést, egy pillanatra!” —, méltóképp árnyalta a rólam formálódó képet.

Ha ez a madárka valóban az, aminek gondolom, akkor nem épp a legjobb benyomást keltettem magamról.

Mindennél jobban egy zuhanyra vágytam, de ekkora időveszteséget nem engedhettem meg magamnak. Megelégedtem egy borotválkozással, aztán zúgó fejemet a hideg csapvíz alá tartottam. A kispolcon, ahol a samponok és a dezodorok álltak, kölni is akadt, amit általában nem használtam.

— Olga? — hívogattam, miközben a folyosót vizslattam.

A konyhában akadtam a bagolyra, a hűtőn. Úgy ült ott, akárha kitömött báb lenne, amit csak a móka kedvéért tettek oda. Majdnem úgy, mint a főnöknél, az üvegezett polcon.

— Élsz még? — kérdeztem.

Egy borostyánsárga szem nézett vissza rám komoran.

— Rendben — tártam szét a karomat. — Kezdjük elölről, oké? Értem én, hogy nem a legjobb benyomást tettem rád. És becsülettel megvallom, nálam általában ez járja.

A bagoly figyelt.

— Nem tudom, ki vagy — telepedtem lovaglóülésben a hokedlire a hűtő elé. — Te meg nem tudod elmesélni. Ellenben én bemutatkozom. Antonnak hívnak. Öt éve derült ki, hogy én is… Másféle vagyok.

A bagoly által produkált hang leginkább egy elfojtott kuncogásra hasonlított.

— Igen — egyeztem bele. — Csupán öt éve. Így alakult. Nagyon magas volt az elválasztási küszöbértékem. Nem akartam látni a homályvilágot. És nem is láttam. Amíg a főnök rám nem akadt.

Olybá tűnt, hogy a baglyot kezdi, érdekelni a dolog.

— Gyakorlati foglalkozást tartott. Kiképezte a műveletiseket, miképp lehet föltárni a rejtett Másféléket. Akkor akadt rám… — Emlékezés közben elnevettem magam. — Persze, hogy áttörte a küszöbértékemet. Aztán már minden ment magától… elvégeztem egy alkalmazkodó tanfolyamot, majd az elemző részlegen kezdtem el dolgozni. Az életem különösebben még csak meg sem változott… Úgy lettem Másféle, hogy szinte észre se vettem. A főnök ráncolta a szemöldökét, de nem szólt. Jól végeztem a dolgomat… a többibe pedig nincs joga beleavatkozni. Ám egy hete a városban holmi rögeszmés vámpír garázdálkodik. Hát rám osztották az ártalmatlanítás feladatát. Úgymond azért, mert az összes műveletis foglalt. Valójában pedig… hogy végre-valahára én is átessek a tűzkeresztségen. Meglehet, ez így helyes. Csakhogy egy hét alatt további három ember veszett oda. Egy profi akár 24 óra alatt elkapta volna azt a párocskát…

Nagyon kíváncsi voltam, mit gondol minderről Olga. Ám a bagoly meg se nyikkant.

— Mi a fontosabb az egyensúly megőrzése érdekében? — Mégiscsak megkérdeztem. — Az én műveleti besorolásom emelése, vagy három semmiben sem vétkes ember élete?