Joanne Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly

— Jól hallottam, hogy távozott az igazgató úr? Most már szabad foglalkoznom a betegeimmel

Madam Pomfrey igencsak harapós kedvében volt, Harry és Hermione jobbnak látták zokszó nélkül elfogadni a felkínált csokoládét. A javasasszony lecövekelt az ágyuk mellett, és falatonként adagolta nekik a gyógyító édességet. Harry nyelni is alig tudott, úgy összeszorult a torka az izgalomtól. Hermione gépiesen rágott, de az ő arcán is feszült várakozás tükröződött…

Épp a negyedik kocka csokoládét vették át Madam Pomfreytól, mikor távoli hang hatolt a fülükbe: az egyik felsőbb emeleten valaki felordított…

— Mi volt ez? — kérdezte riadtan a javasasszony.

További dühös hangok hallatszottak, egyre tisztábban és hangosabban. Madam Pomfrey az ajtóra meredt.

— Mit képzelnek ezek? Felverik az egész kastélyt…

A hangok gazdái egyre közeledtek. Harry igyekezett kivenni, miről beszélnek.

— Bizonyára dehoppanált, Perselus. Valakit ott kellett volna hagynunk mellette. Te jó ég, ha ez nyilvánosságra kerül…

— NEM DEHOPPANÁLT! — üvöltötte Piton, immár a közvetlen közelből. — EBBEN A KASTÉLYBAN NEM LEHET SE HOPPANÁLNI, SE DEHOPPANÁLNI! POTTER! EZ POTTER MŰVE!

— Ugyan már, Perselus. Én magam zártam be Harryt a gyengélkedőbe…

BAMM!

A kórterem ajtaja kitárult.

Caramel, Piton és Dumbledore masíroztak be a helyiségbe. Dumbledore nyugodt, sőt vidám arcot vágott. Caramel zaklatottnak tűnt, Piton pedig egyenesen magánkívül volt.

— KI VELE, POTTER! — bömbölte. — HALLJUK, MIT MŰVELTÉL!?

— Piton professzor! — hüledezett Madam Pomfrey. — Fékezze magát!

— Gondolkozzon, Piton — csóválta a fejét Caramel. — Hisz maga is látta, hogy az ajtó zárva volt…

— SEGÍTETT NEKI MEGSZÖKNI! — ordította eltorzult arccal Piton. Csak úgy fröcsögött a szájából a nyál. — TUDOM!

— Térjen észhez, jóember! — ripakodott rá Caramel. — Badarságokat beszél!

— MAGA NEM ISMERI POTTERT! — toporzékolt Piton. — Ő TETTE! TUDOM, HOGY Ő TETTE…

— Elég legyen, Perselus — szólt rá csendesen Dumbledore. — Használja az eszét. Tíz perce hagytam magukra őket, és azóta ez az ajtó zárva volt. Madam Pomfrey, elhagyták a tanulók a betegágyukat?

— Dehogy hagyták! — méltatlankodott a javasasszony. — Egész idő alatt itt voltam velük.

— Látja, Perselus? — tárta szét a karját Dumbledore. — Nem látom értelmét tovább zaklatni Harryt és Hermionét. Vagy feltételezi, hogy képesek egyszerre két helyen lenni?

Caramel mélységes döbbenettel nézett Pitonra, Dumbledore derűsen hunyorgott félhold alakú szemüvege mögött. Piton tágra nyílt szemmel, tátogva meredt rájuk, majd sarkon fordult, és suhogó talárral kicsörtetett a kórteremből.

— Nem hittem volna, hogy ilyen labilis az idegrendszere — csóválta a fejét Caramel. — A maga helyében rajta tartanám a szemem, Dumbledore.

— Nem az idegeivel van gond — felelte higgadtan Dumbledore. — Csak kissé rosszul viseli, ha csalódnia kell.

— Azt én is rosszul viselem! — mérgelődött Caramel. — A Reggeli Próféta napokig azon fog csámcsogni, hogy Blacknek megint sikerült kicsúsznia a markunkból! Hát még ha tudomást szereznek a hippogriff esetéről… Akkor aztán végképp mindenki rajtam fog nevetni… Apropó, megyek, értesítem a minisztériumot…

— Mi lesz a dementorokkal? — kérdezte Dumbledore. — Remélem, most már megszabadulunk tőlük.

— Természetesen… Nem maradhatnak itt tovább… — Caramel zaklatottan a hajába túrt. — Még rágondolni is rossz, hogy kis híján elvégezték a csókot egy ártatlan gyereken… Álmomban se hittem volna, hogy ilyesmi előfordulhat… Haladéktalanul visszaküldöm őket Azkabanba. Arra gondoltam, hogy esetleg sárkányokat kellene elhelyeznünk a bejáratoknál.

— Hagrid pártolná az ötletet — jegyezte meg Dumbledore, huncut mosolyt villantva Harry és Hermione felé.

Caramel és Dumbledore távoztak, Madam Pomfrey az ajtóhoz sietett, bezárta mögöttük, majd méltatlankodó ciccegés közepette elindult a szobája felé.

Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, halk nyögdécselés hallatszott a szélső ágy felől. Ron magához tért. Szemét dörzsölgetve felült, és körülnézett.

— Mi… mi történt? — dadogta. — Harry? Mit keresünk a gyengélkedőn? Hol van Sirius? Hol van Lupin? Mi történt?

Harry és Hermione egymásra néztek.

— Te meséled el — szólt Harry, és gyorsan bekapott egy nagy kocka csokoládét.

Harry, Ron és Hermione másnap délben hagyták el a gyengélkedőt. A kastély csendes és kihalt volt, csupán néhány első és másodéves kószált a folyosókon, a többi diák Roxmortsban ünnepelte a tanév végét. Ron és Hermione nem vágyott a faluba, Harry pedig amúgy sem mehetett le, úgy döntöttek hát, hogy a parkban töltik a meleg nyári délutánt. Beszélgetésük témája természetesen a több felvonásos esti kaland volt, találgatták, merre járhat Sirius és Csikócsőr. A tópartra érve leültek, és elgyönyörködtek a lustán lubickoló óriáspolipban. Harry lassan elvesztette a beszélgetés fonalát, tekintete a túlsó part felé vándorolt, és eszébe jutott a csodálatos szarvas…

Ekkor széles árnyék jelent meg a füvön. A három jó barát kíváncsian hátrafordult. Hagrid állt mögöttük, lepedő méretű zsebkendőt tartott a kezében, azzal törölgette verejtékező arcát. Másnaposságtól karikás szeme boldogan csillogott.

— Tudom, hogy bosszankodnom kellene Black szökése miatt — szólt mentegetőzve. — De képzeljétek el, mi történt…

— Na mi? — kérdezte gyorsan Harry, és kíváncsi arcot vágott.

— Csikócsőr megszökött! Szabad, mint a madár! Egész éjjel ünnepeltem!

— De hisz ez csodálatos! — szólt a tőle telhető legnagyobb lelkesedéssel Hermione, majd lopva szigorú pillantást vetett Ronra, aki alig bírta visszafojtani nevetését.

Hagrid átszellemült arccal meredt a horizont felé.

— Biztos túl lazára kötöttem a csomót… Jut eszembe, aggódtam is érte ma reggel… Féltem, hogy esetleg összefutott Lupin professzorral az erdőben, de Lupin azt mondja, nem evett semmit az éjjel…

— Tessék? — kérdezte tettetett értetlenséggel Harry.

— Teringettét, hát ti még nem is hallottátok? — Hagrid suttogóra fogta a hangját, pedig közel s távol egy lélek se volt négyükön kívül. — Azt hittem, már mindenki tudja… Piton ma reggel mesélte el a mardekárosoknak… Kapaszkodjatok meg: Lupin professzor vérfarkas. Az éjjel átalakult, és szabadon kószált a birtokon… Persze most már csomagol.

— Csomagol? — kapta fel a fejét Harry. Ezúttal nem kellett színlelnie a döbbenetet. — Miért?

Hagrid csodálkozva nézett rá.

— Hogyhogy miért? Hát azért, mert elmegy… Azonnal benyújtotta a felmondását.

Harry talpra szökkent.

— Beszélek vele — fordult barátaihoz. — De ha már felmondott…

— Nem érdekel. Akkor is beszélnem kell vele. A toronyban találkozunk.

Lupin szobájának ajtaja nyitva volt. A professzor már összecsomagolta ingóságai nagy részét. A kákalag akváriuma üresen ásított, s mellette ott feküdt a jól ismert viharvert bőrönd. Maga Lupin épp az íróasztala fölé hajolva tanulmányozott valamit, amikor Harry kopogtatott az ajtófélfán.

— Láttam, hogy jössz — nézett fel mosolyogva a professzor, és az asztalon heverő pergamenlapra bökött. Az a Tekergők Térképe volt.

Harry nyelt egyet.