Robert Silverberg: Majipoor krónikái

— Hissune, eleget dolgoztál ebben a koszfészekben — mondhatná neki. — Mától fogva mellettem élsz a Kastély-hegyen!

Igen, bármelyik pillanatban sor kerülhet erre. De Hissune régóta nem hallott semmit a Napkirály felől, és igazából nem is számít ilyesmire. Szép mese lenne, de nem kínozza magát hiú reményekkel. Visszatér sivár munkájához, eltöpreng mindazon, amit a Lélektárolóban megtanult, és egy vagy két nappal azután, hogy megosztotta szellemét a ni-moyai tolvaj lelkével, visszatér a Tárolóhoz, és eddigi legmerészebb vállalkozásaként átnézi a katalógust, akad-e felvétel Lord Valentine lelkéről. Tudja, mekkora arcátlanság ez, és valósággal kísérti a sorsot — Hissune meg sem lepődne, ha fények villannának, csengők csörömpölnének, és fegyveres őrök érkeznének, hogy elfogják ezt a kíváncsi, felkapaszkodott kölyköt, aki a legparányibb meghatalmazás nélkül próbál behatolni a Napkirály lelkébe és elméjébe. Még jobban meglepi azonban, ami valójában történik: az óriási gép tájékoztatja, hogy Lord Valentine-ról csupán egyetlen felvétel hozzáférhető, ami még régen, ifjúként készült róla. Hissune szégyentelen módon egy pillanatig sem habozik. Gyorsan rácsap a gombokra.

Két fekete hajú, fekete szakállú férfi — magasak és izmosak, szemük sötéten villan, válluk széles, körülöttük a tekintély könnyed aurája; és az első pillantásra bárki számára nyilvánvaló, hogy testvérek. Egyikük férfi, a másik még bizonyos értelemben csak fiú, és ez nemcsak ritkás szakálla és arca simasága alapján egyértelmű, hanem a szemében csillanó melegség, játékosság és jókedv miatt is. Az idősebb komorabb, arckifejezése szigorúbb, gőgösebb, mintha csak szörnyű felelősséget hordozna, ami rányomta a bélyegét. Bizonyos értelemben ez igaz is — hiszen ő Halanxi Voriax, Damiandane főtanácsos idősebb fia, és a Kastély-hegyen gyerekkora óta közszájon forog az a pletyka, miszerint egy napon biztosan Napkirály lesz belőle.

Természetesen akadtak olyanok is, akik ugyanezt állították Valentine-ról, a fiatalabb testvérről — hogy sokat ígérő fiú, akiben ugyanúgy megvan az adottság az uralkodásra. Azonban Valentine nem igazán hitt az efféle bókokban. Voriax nyolc évvel idősebb volt nála, és ha valamelyikük a Kastély-hegyen uralkodik, az minden kétséget kizáróan Voriax lesz. Nem mintha Voriaxnak a szóbeszéden kívül különösebb biztosítékai lettek volna. Apjuk, Damiandane, Lord Tyeveras legközelibb tanácsnokának számított, és őt is ugyanolyan széles körben a trón várományosának tekintették. Mégis, amikor Lord Tyeverasból Pontifex lett, egészen a Kastély-hegy egyik városáig, Bombifale-ig nyúlt, hogy Malibort nevezze ki utódjává. Ezt senki sem láthatta előre, hiszen Malibor mindössze egy tartományi kormányzó volt, egy faragatlan férfi, akit sokkal jobban érdekelt a vadászat és a szerencsejáték, mint a kormányzás kötöttségei. Akkoriban Valentine még meg sem született, de Voriax elmondta neki, hogy apjuk soha egy szóval nem fejezte ki csalódását vagy aggodalmát, miután messzire került a tróntól, ami talán a legjobban mutatta, mennyire helyes választás lett volna.

Valentine sokszor töprengett azon, mekkora méltósággal viselné Voriax, ha minden pletyka ellenére megtagadnák tőle a napkoronát, és a Kastély-hegy valamelyik magasabb rangú hercegének — mondjuk Morvolei Elidathnak, Tinigornnak, Stasilaine-nek vagy éppen Valentine-nak — ítélnék. A sors igazán különös fintora lenne! Valentine néha, titokban, hangosan próbálgatta a neveket: Lord Stasilaine, Lord Elidath, Lord Tunigorn. Vagy éppen Lord Valentine! De az efféle álmodozás egyszerű dőreség volt. Valentine nem kívánta elbitorolni a bátyja helyét, és ez nyilvánvalóan nem is fog bekövetkezni. Ha az ég valami elképzelhetetlen tréfája, esetleg Lord Malibor szeszélye nem intézi másképpen, Voriax lép a trónra, amikor Lord Maliborból Pontifex lesz, ez a tudat jelentős súllyal nehezedett Voriax lelkére — ami viselkedésében, életmódjában is megmutatkozott.

Az udvar bonyolult cselszövései most éppen eléggé távol álltak Valentine-tól. A bátyjával éppen a Kastély-hegy alacsonyabb lankáin vakációztak — már régóta halogatták ezt az utazást, mivel múlt évben Valentine borzalmas lábtörést szenvedett, amikor Elidath barátjával a Poroszka alatt elterülő Törpeerdőben lovagoltak, és csak nemrégiben nyerte vissza annyira az egészségét, hogy ilyen fárasztó utazásra vállalkozzon. Hatalmas és csodálatos kirándulás volt ez, lefelé a roppant Kastély-hegyen, és valószínűleg ez az utolsó, amit Valentine megtehetett, mielőtt belépne a felnőtt kötelezettségek világába. Most lett tizenhét éves, és mivel azon hercegek csoportjába tartozott, akik közül a Napkirályokat kiválasztották, rengeteg mindent meg kellett tanulnia az uralkodás fortélyairól, hogy semmilyen kihívás ne érje váratlanul.

Így hát Voriax-szal tartott, aki éppen boldogan menekült saját kötelességei elől, hiszen együtt ünnepelhette testvérével a várva-várt gyógyulást. A halanxi családi kúriából indultak Felső-Morpin örömvárosa felé, hogy meglovagolják az energia-alagutakban hömpölygő félelmetes örvényeket. Amikor Valentine mindenáron ki akarta próbálni a tükörcsúszdákat is, hogy próbára tegye felgyógyult lábát, Voriax szemében a kétség legapróbb szikrája csillant — mintha kételkedett volna benne, vajon Valentine valóban képes-e a feladatra; de tapintatosan egy szót sem szólt. Amikor kiléptek a csúszdára, Voriax zavarba ejtően védelmező mozdulattal Valentine könyöke mellé lebegett, és amikor testvére kicsit elhúzódott, követte, egészen addig, amíg Valentine meg nem fordult.

— Szerinted le fogok zuhanni, fivérem? — kérdezte.

— Ennek elég kicsi az esélye.

— Akkor miért húzódtál ilyen közel? Vagy talán te magad félsz a zuhanástól? — Valentine felnevetett. — Ha így van, cseppet se félj! Azonnal elkaplak.

— Mindig annyira figyelmes vagy — mondta Voriax. Aztán elfordultak a csúszdák, fényesen izzottak a tükrök, és nem maradt idő egymás ugratására. Valentine egy pillanatig csakugyan zavartnak érezte magát, hiszen a tükörcsúszdát nem sérülteknek tervezték, és törése nem múlt el nyomtalanul — idegesítően sántikált, ha nem is nagyon, de zavarta az összehangolt mozgásban. Azonban hamar elkapta a játék ritmusát, és könnyedén állva maradt, még a legvadabb örvényekben is meg tudta őrizni egyensúlyát, és amikor pörögve elhúzott Voriax mellett, látta, hogy testvére arcáról eltűnt a szorongás. Valentine-nak többször eszébe jutott ez az eset, miközben testvérével átutaztak a Kastély-hegyen Tentagba, a fatáncoltatók ünnepére, majd Ertsud Grandba és Minimoolba, aztán tovább, Gimkandale-n túl Furible-be, ahol megtekintették a kőmadarak násztáncát. Amikor a tükörcsúszdán vártak, Voriax aggódó, törődő őrnek tűnt, ugyanakkor kicsit leereszkedően és zsarnok módjára is viselkedett — a testvéri aggodalommal Voriax mintha a tekintélyét próbálta volna fenntartani, és ez a felnőttkor küszöbén toporgó Valentine-nak egyáltalán nem tetszett. De tudta, hogy a testvéri kapcsolat részben szeretet és részben háború, ezért megtartotta magának bosszúságát.

Furible-ból indulva átutaztak Kelet- és Nyugat-Bimbakon, és mindegyik városban elidőztek egy kicsit a mérföldnyi magas ikertornyok egyikénél, ahol még a legdölyfösebb pojáca is apró hangyának érezhette volna magát. Kelet-Bimbakot elhagyva rátértek a Poroszkába vezető útra, ahol tucatnyi vadul zubogó patak összefolyásából a Glayge-folyó született. Poroszka lejtős oldalán néhány mérföldön keresztül krétafehér, feltúrt talaj nyújtózott, és a máshol égig érő fák itt csupán szörnyűséges, eltörpült korcsok voltak, egyik sem magasabb egy embernél, és vékony, mint egy kislány csípője. Valentine ebben az erdőben került életveszélybe, amikor túl szilajul ösztökélte vágtára a hátasát az alattomos felszíni gyökerekkel benőtt részen. A ló megbotlott és ledobta a hátáról Valentine-t, akinek a lába szörnyű módon két karcsú, de hajlíthatatlan fatörzs közé feszült, aztán a kín, a szorongás hónapjai következtek, míg lassan összeforrtak a csontok, és nyomtalanul elsuhant a fiatalkor egyik pótolhatatlan éve. Miért tértek vissza ide? Voriax úgy kóborolt a fák között, mintha rejtett kincset keresne. Végül Valentine-hoz fordult.