Robert Silverberg: Majipoor krónikái

— Olyan ez a hely, mintha elvarázsolták volna — mondta.

— Egyszerű a magyarázat. A fák gyökerei képtelenek igazán mélyre hatolni ebben a használhatatlan, szürke talajban. Ezért a legkézenfekvőbb módszert használják fel az életben maradásra, hiszen a Kastély-hegyen vagyunk, ahol minden növekszik, és a fák is sóvárognak a táplálék után, szóval…

— Igen, értem — mondta Voriax hidegen. — Nem azt mondtam, hogy a helyet elvarázsolták, hanem azt, hogy pontosan úgy néz ki. Egy csapatnyi vroon varázsló sem teremthetett volna ilyen undormányt. Mégis örülök, hogy végre láthatom. Ne lovagoljunk keresztül az erdőn?

— Milyen ravasz is vagy te, Voriax.

— Ravasz? Azt hiszem, nem értem…

— Át akarsz vágtatni az erdőn, ahol majdnem elveszítettem a lábamat.

Voriax amúgy is pirospozsgás arca még jobban elvörösödött.

— Nem hinném, hogy újra leesnél a lóról.

— Biztosan nem. De szerinted én pontosan ettől félek, és szerinted a félelmet úgy lehet legyőzni, ha szembenézünk vele. Ezért akarsz beleugratni egy újabb versenybe… Akkor talán leküzdhetem azt a hosszú ideje mardosó félelmet, amit valószínűleg ez az erdő ébresztett bennem. Látszólag ennek a teljes ellentétével próbálkoztál a tükörcsúszdánál, de lényegében ugyanarról van szó, nem?

— Egy szót sem értek az egészből — mondta Voriax. — Talán lázas vagy ma?

— Egyáltalán nem. Versenyezzünk?

— Szerintem ne.

Valentine zavarodottan a markába csapott.

— De hiszen te ajánlottad!

— Azt javasoltam, lovagoljunk egyet — válaszolta Voriax. — Azonban úgy tűnik, rejtélyes oknál fogva daccal és gyűlölettel telt meg a szíved, azzal vádolsz, hogy manipulállak és irányítalak, pedig szó sincs ilyesmiről. Ha ilyen hangulatban száguldasz keresztül az erdőn, biztosan fel fogsz bukni, és akkor biztosan eltöröd a másik lábadat is. Gyere. Poroszka felé megyünk.

— Voriax…

— Gyerünk.

— Át akarok lovagolni az erdőn. — Valentine egy pillanatra sem verte le a szemét a bátyjáról — Velem tartasz hát, vagy inkább megvársz itt?

— Azt hiszem, veled tartok.

— Most pedig figyelmeztess, hogy legyek óvatos és ügyeljek a gyökerekre.

Voriax bosszús arcán megrándult egy izom, és hosszan, elkeseredetten sóhajtott.

— Nem vagy már gyermek. Nem is látnálak el ilyen tanácsokkal. Ha esetleg úgy vélném, hogy rászorulsz, rögtön kitagadnálak, messzire űznélek magamtól, és nem lennél többet a testvérem.

Megugratta hátasát, és dühösen elvágtatott a törpefák között felsejlő keskeny ösvényen.

Pillanatnyi tétovázás után Valentine is követte. Keményen hajszolta lovát, megpróbálta csökkenteni a távolságot kettejük között. Az ösvényen rendkívül nehezen lehetett lovagolni, és imitt-amott ugyanolyan komisz akadályok bukkantak fel, mint legutóbb, mikor Elidath-tal versenyzett. Akkor felbukott — most azonban biztos lábú hátason lovagolt, és egyáltalán nem kellett meghúznia a gyeplőt. Habár emlékeiben még élénken élt a zuhanás, Valentine cseppet sem félt, mindössze az érzékei lettek élesebbek — ha ismét elbukna, sokkal kevésbé sérülne meg. Túlreagálta volna Voriax viselkedését? Talán túl ingerlékeny, érzékeny, túl hamar próbált védekezni bátyja képzelt, túlzott aggodalmai ellen. Végül is Voriaxot a világ uralkodójának nevelik — nem tehetett mást, mindenért és mindenkiért, különösen az öccséért felelősséget kell vállalnia. Valentine elhatározta, hogy ezentúl kisebb hévvel védelmezi saját függetlenségét.

Az erdőn átkelve Poroszkába jutottak, a Kastély-hegy legöregebb városainak egyikébe, a folyondárral benőtt falak és utcalabirintusok ősi birodalmába. Már tizenkétezer évvel ezelőtt is állt, amikor a Hegy, a Majipoor testéből harminc mérföld magasra sarjadó kinövés meghódítása, ez az első büszke és őrült kaland megkezdődött ezeken a kopár, légüres pusztákon. Azoknak, akik egész életüket az Ötven Város örökösen illatozó tavaszában töltötték, nehéz volt elképzelni azt az időt, amikor a Hegy még üres, lakhatatlan sziklasivatag volt — de Valentine ismerte a titáni lejtőkre felkapaszkodó pionírok történetét, akik elhozták erre a hatalmas hegyre a meleget és levegőt termelő gépeket. Az eltelt évszázadok alatt a vidék a szépség tündéri birodalmává változott, és mindezek koronája az egykori apró, barátságtalan erőd lett a csúcson, amit nyolcezer évvel ezelőtt Lord Stiamot alapított, és azóta hihetetlen átalakulásokkal a gigantikus, emberi ésszel felfoghatatlan Kastéllyá nőtte ki magát… ahol manapság Lord Malibor uralkodik. Hódolattal időztek az akkori növénytakaró határát jelölő poroszkai emlékmű előtt: Ezen a ponton túl valamikor csak kopár pusztaság nyújtózott.

A feliratos, csillogóan fekete, velathyntu-márványból faragott oszlopot csodálatos karmazsin- és aranyszínekben pompázó halatinga-liget vette körbe.

Két éjszakát és két napot töltöttek Poroszkában, aztán a Glayge völgyében, a főbb utaktól távol leereszkedtek a Ghiseldorn nevet viselő faluba. Egy sötét, sűrű erdő szélén a nagyvárosokból menekült pár ezer ember települést alapított — a folyó menti mezőkön legelésző vad blávok gyapjából készített fekete nemezsátrakban éltek, és alig érintkeztek szomszédjaikkal. Egyesek azt suttogták róluk, hogy boszorkányok meg varázslók, mások szerint állandóan emberi alakot viselő, kóbor, metamorf törzsről van szó, ami túlélte a fajuk ősidőkkel ezelőtti kiűzetését Alhanroelről. Az igazság sokkal egyszerűbb, gondolta Valentine: ezek az emberek egyszerűen nem találták a helyüket Majipoor versengő világában, ezért eljöttek ide, hogy saját közösségükben saját életüket élhessék.

A késő délután egy domb tetején érte őket, ahonnan tisztán látszott Ghiseldorn erdeje és a fekete sátrakból épített falu. Az erdő nem tűnt túl barátságosnak. Az alacsony, vastag törzsű pingla-fák rengetegében duzzadt ágak vonaglottak, és szoros boltozatot formáztak az egymásba fonódó lombok. A falu sem látszott hívogatónak. A széles terekkel elválasztott tízoldalú sátrak különös geometriájú, óriás rovaroknak tűntek, amelyek mintha csak egy pillanatra szakították volna félbe megállíthatatlan vonulásukat ezen a számukra teljesen idegen tájon. Valentine-t mindig is komolyan érdekelte Ghiseldorn, de most, hogy végre eljutott ide, megcsappant a titokfejtés vágya.

Voriaxra pillantott, és a bátyja arcán ugyanazokat a kétségeket látta.

— Mit tegyünk? — kérdezte Valentiné.

— Szerintem táborozzunk le itt az erdőben. Reggel pedig meglátogatjuk a falut, és megnézzük, hogyan fogadnak minket.

— Megtámadhatnak minket?

— Hogy megtámadnának-e? Kétlem. Szerintem még a nagy többségnél is békésebbek. De minek zavarjuk meg az életüket, ha nem látnak szívesen? Miért ne tartsuk tiszteletben az elzártságukat? — Voriax a patak mellett zöldellő, félhold alakú területre mutatott. — Mit szólnál, ha ott táboroznánk le?

Megálltak, kipányvázták lovaikat, kicsomagolták hátizsákjaikat, aztán ízletes hajtásokat szedtek vacsorára. Miközben tűzifát gyűjtöttek, Valentine hirtelen megtörte a csendet.

— Ha Lord Malibor űzne erre egy ritka vadállatot, vajon eszébe jutna egy pillanatra is a ghiseldorniak önkéntes magánya?

— Lord Malibort semmi sem tarthatja vissza a zsákmány elejtésétől.

— Pontosan. A gondolat fel sem merülne benne. Szerintem belőled sokkal jobb Napkirály lesz, mint Lord Malibor.