Robert Silverberg: Majipoor krónikái

Óvatosan kerülgették egymást.

— Alábecsültelek, látom — szólalt meg Voriax. — A lábad tényleg teljesen meggyógyult.

— Így igaz, mint ezt már többször meg is mondtam neked. Még sántítok ugyan egy kicsit, de ez nem számít. Gyere közelebb, Voriax… hadd kapjalak el még egyszer.

A bátyja bólintott. Újból egymásnak ugrottak, egymáshoz préselődtek, egyikük sem tudta felbillenteni a másikat. Valentine számára óráknak tűntek ezek a percek. Végül sikerült Voriaxot pár hüvelykkel hátrébb tolnia. Bátyja megvetette a lábát, és keményen ellenállt, aztán visszaszorította Valentine-t az előző pozícióba. Erőlködtek, nyögtek és izzadtak, egymás arcába vigyorogtak dulakodás közben. Valentine örömmel üdvözölte Voriax mosolyát, hiszen ez azt jelentette, hogy újra testvérek, felengedett a közéjük fagyott hidegség, és a bátyja megbocsátotta tiszteletlenségét. Most birkózás helyett legszívesebben átölelte volna Voriaxot; és ezt az ellazult pillanatot kihasználva testvére megtaszította, aztán perdült és fordult, a földre teperte Valentine-t, beletérdelt a gyomrába, és megragadta Valentine vállát, aki keményen tartotta magát, de ebben a helyzetben Voriaxnak nem lehetett sokáig ellenállni. Biztos kézzel szorította egyre és egyre lejjebb, egészen addig, míg Valentine válla a hideg, nedves talajt nem érintette.

— Győztél — lihegte Valentine. Nem bírták abbahagyni a nevetést, végül Voriax lehengeredett róla, és elnyúlt mellette a földön. — Kihívlak a következő menetre!

Milyen csodálatos érzés volt visszaszerezni bátyja szeretetét! — még egy elvesztett játszma árán is.

Valentine a közelben felhangzó tapsra kapta fel a fejét. Felült, a szürkületbe bámult, és egy éles arcvonású, különlegesen hosszú hajú nőt pillantott meg az erdő szélén. Csúfondáros, csillogó szemei, telt ajkai voltak, különös stílusú, durván összefércelt, cserzett bőrcsíkokból alkotott, alig takaró ruhát viselt. Valentine eléggé idősnek vélte, lehetett vagy harmincéves.

— Figyeltelek benneteket — mondta a nő, és elindult feléjük. A félelem legcsekélyebb jelét sem mutatta. — Először azt hittem, igazi verekedésről van szó, utána jöttem rá, hogy csak sport.

— Először veszekedésnek indult — ismerte be Voriax. — De testgyakorlásnak sem volt utolsó. Halanxi Voriax vagyok, ő pedig az öcsém, Valentine.

A nő egyikükről a másikukra pillantott.

— Igen, testvérek vagyok. Bárki láthatja. Engem Tanundának hívnak és Ghiseldornból származom. Mondjak nektek jövendőt?

— Tehát boszorkány vagy? — kérdezte Valentine.

A nő szemeiben vidámság csillant.

— Igen, igen, persze, mi más lehetnék, ha nem boszorkány?

— Rajta, mondj nekünk jövendőt! — kiáltotta Valentine.

— Várj — szólalt meg Voriax — Nincs kedvem az ilyen hókuszpókuszhoz.

— Túl józan vagy — mondta Valentiné. — Mi bajunk származhat belőle? Ha egyszer Ghiseldornba, a varázslók városába látogatunk, miért ne jósolják meg a jövendőnket? Mitől félsz? Ez nem más, Voriax, mint egy játék! — A boszorkányhoz lépett. — Velünk tartasz vacsorára?

— Valentine…

Valentine arcátlanul a testvérére pillantott, aztán felkacagott.

— Minden gonosztól megvédelmezlek, Voriax! Cseppet se félj! — Halkabban még hozzátette:

— Már elég régóta utazunk magányosan, fivérem. Társaságra vágyom!

— Így már értem — mormogta Voriax.

De a boszorkány csinos jelenség volt, Valentine pedig kellően kitartó, így hát hamarosan úgy tűnt, Voriaxot kevésbé zavarja a nő jelenléte; vágott egy harmadik adagot a húsból, a boszorkány pedig eltűnt az erdőben, és pinglagyümölcsökkel megrakodva tért vissza. Megmutatta, hogyan kell úgy megsütni őket, hogy a levük pont a húsra csorogjon, és tetszetős, füstös ízt adjon az ételnek. Valentine kis idő múlva szédülni kezdett, és kételkedett benne, hogy az a pár csepp bor okozta volna — inkább a pinglagyümölcsökre gyanakodott. Egy pillanatra arra gondolt, a nő elárulta őket, de elhessegette az ötletet, hiszen a fejében eluralkodó kellemes, kicsit izgató zavarodottság nem tűnt veszélyesnek. Voriaxra pillantott, azt várva, hogy bátyja gyanakvása egyre csak erősödni fog, míg végül elrontja az egész estét. De Voriax, ha egyáltalán érezte a gyümölcslé hatását, mindössze átszellemültebbnek tűnt; mindenen hangosan kacagott, billegett és a combját csapkodta, a boszorkányhoz hajolt, és rekedt hangon az arcába kiabált. Valentine vágott még húst. Most már közeledett az éjszaka, sötétség ereszkedett alá táborukra, hirtelen fénnyel ragyogtak fel a csillagok a vékony holdsarlótól megvilágított égen. Valentine-nak úgy tűnt, énekszót és hamis kántálást hall a távolból, bár Ghiseldorn túl messzire volt ahhoz, hogy az efféle hangok átjussanak a sűrű erdőn: biztosan a mámorító gyümölcsök okozta fantáziálás, döntötte el végül.

A tűz lassan lelohadt. Lehűlt a levegő. Valentine, Voriax és Tanunda közelebb húzódott egymáshoz, testek préselődtek testekhez, először ártatlanul, aztán már nem annyira ártatlanul. Ahogy egyre szorosabban egymásba fonódtak, Valentine elkapta Voriax pillantását, aki kacsintott, mintha csak azt üzenné, Ma éjjel mindketten férfiak vagyunk, és együtt élvezzük az élet örömeit, fivérem. Valentine olykor-olykor megosztott egy nőt Elidath-tal vagy Stasilaine-nel, és mindhárman boldogan hancúroztak egy kétszemélyes ágyban, de Voriax-szal, aki annyira tudatában volt saját rangjának, felsőbbrendűségének és magas pozíciójának, még soha, így ez a játék most különös örömet jelentett számára. A ghiseldorni boszorkány kibújt bőrruhájából, és a tűz fénye egy karcsú, hajlékony testet világított meg. Valentine attól tartott, hogy a nő, aki sokkal öregebb volt, mint ő, még Voriaxnál is idősebb pár évvel, visszataszító lesz, de most már belátta, hogy ez is a tapasztalatlanságából eredő butaság, hiszen a nő testét minden tekintetben gyönyörűnek találta. Tanunda felé nyúlt, de a derekánál Voriax kezéhez ért; játékosan rácsapott, mintha egy zümmögő bogár lenne, aztán mindketten kacagtak, mély hangjukba Tanunda kellemes kuncogása elegyedett, míg mindhárman végig nem hemperedtek a harmatos füvön.

Valentine még sohasem élt át ilyen vad éjszakát. Bármilyen kábítószert is tartalmazott a pinglagyümölcs, mindenképpen felszabadította az összes gátlását, megnövelte az energiáit, és valószínűleg Voriax is ugyanígy érzett. Valentine számára ez az éjszaka töredékes, egymáshoz nem kapcsolódó emlékképek sorozatává vált. Most éppen elterült a földön, ölében Tanunda feje, akit Voriax ölelt, és különös elégedettséggel hallgatta összevegyült zihálásukat; aztán ő szorította magához a boszorkányt, és Voriax is valahol a közelében volt, de nem tudta, hol; aztán szédülten birkóztak, és Tanunda kettejük közé került. Valahogy eljutottak a patakig, fürödtek és lubickoltak és nevettek, aztán meztelenül, vacogva a halódó tábortűzhöz rohantak, és megint szeretkeztek, Valentine Tanundával, és Tanunda Voriax-szal, Tanunda Voriax-szal és Valentine-nal, hús hatolt húsba, míg a hajnal első szürkés sugarai fel nem szakították a sötétséget.

Mikor a nap felbukkant az égen, mindhárman ébren voltak. Valentine nem emlékezett az éjszaka egyes részeire, és arra gondolt, hogy időről időre tudattalan álomba szenderült, de mostanra már teljesen kitisztult az agya, csepp álmosságot sem érzett, mintha csak dél felé járna az idő. Voriax sem változott semmit, akárcsak a közöttük heverő, meztelen, vigyorgó boszorkány.