Robert Silverberg: Majipoor krónikái

Calain indulásának estéjén — a sárkányvadász hajók menedékébe, a piliploki kikötőbe kellett mennie először — a férfi a Nissimorn-palota legmagasabb szintjén található irodájába hívatta, és egy vastag iratcsomót nyújtott át neki, hogy írja alá.

— Mi ez? — kérdezte Inyanna, és hozzá sem ért a papírokhoz.

— A házassági szerződésünk.

— Kegyetlen tréfa ez, uram.

— Ez nem tréfa, Inyanna. Egyáltalán nem az.

— De…

— Ezen a télen akartam veled megbeszélni, csak közbejött ez az átkozott sárkányvadászat, és nem maradt időm. Így hát gyorsítottam a dolgokon egy kicsit. Ezután már nem a szeretőm vagy: ez az irat hivatalossá teszi a szerelmünket.

— Szüksége van a szerelmünknek erre?

Calain összehúzta a szemét.

— Kockázatos és vakmerő kalandra indulok, amiről reményeim szerint vissza is térek, de a tengeren más kezében lesz a sorsom. Élettársamként nem formálhatsz jogot az örökségre. Asszonyomként viszont…

Inyanna teljesen megdöbbent.

— Ha akkora a veszély, mondd le az utazást, uram!

— Tudod, hogy ez lehetetlen. Vállalnom kell a kockázatot. Gondoskodom kell rólad. írd alá, Inyanna!

Hosszú ideig meredt a hosszú oldalakat megtöltő vázlatra. Nem igazán bírt koncentrálni, és a legelegánsabb kalligráfiával írott szavakat sem tudta kivenni. Calain felesége? Ezt majdhogynem rémesnek érezte, mintha az összes érték megsemmisülne, mintha minden határt átléptek volna. És mégis… mégis…

Várt. Nem tudta elutasítani.

Reggel Calain a Napkirály kíséretével együtt elindult Piliplokba, és Inyanna egész nap zavartan bolyongott a Nissimorn-palota folyosóin meg a szobákban. Azon az éjjelen a herceg bölcsen vacsorára hívta; a következő nap Durand Livolk és hölgye kísérte ebédelni a Pidruid-szigetre, ahova új tűzesőpálmából készült bor érkezett. Ezt más meghívások követték, így eléggé elfoglalt életet élt. Hónapok teltek el. Tél közepe felé járt az idő. És ekkor érkezett a hír, hogy a Belső-tengeren egy hatalmas tengeri sárkány darabokra zúzta, majd a tenger fenekére süllyesztette Lord Malibor hajóját. Lord Malibor és kísérete meghalt. Egy bizonyos Voriaxot választottak meg Napkirálynak. Calain végakaratának értelmében özvegye, Inyanna Forlana lett a Nissimorn-palota nevű terjedelmes birtok teljes jogú tulajdonosa.

Mikor a gyász időszaka letelt, és lehetősége nyílt az ügyintézésére, Inyanna magához hívatta egyik lakáját, és nagy összegű pénzajándékot küldetett az Agourmole nevű tolvajnak és egész családjának a Nagy Bazárba. Inyanna így tudatta velük: nem felejtette el őket.

— Jól jegyezd meg minden szavukat, amikor átadod nekik az erszényeket — parancsolta a lakájnak, azzal a titkos reménnyel a szívében, hogy ők majd meleg szívvel emlékeznek az együtt töltött régi szép napokra, de a jelentés szerint egyikük sem mondott semmi érdekeset, egyszerűen csak meglepődtek és hálájukat fejezték ki Lady Inyanna kedvességéért, kivéve egy Sidoun nevű férfit, aki visszautasította az ajándékot, és semmilyen unszolásra nem volt hajlandó elfogadni. Inyanna szomorúan mosolygott, majd Sidoun húsz royalját szétosztotta az utcagyerekek között. Ezután nem vette fel többé a kapcsolatot a Nagy Bazár tolvajaival, még a hely közelébe sem ment soha.

Pár évvel később éppen a Gossamer Galéria üzleteit látogatta meg, amikor két gyanús külsejű alakra lett figyelmes a sárkánycsont-faragványok boltjában. A mozgásukból és az egymással váltott pillantásaikból ítélve nyilvánvalóan tolvajok voltak, akik éppen valamilyen figyelemelterelő trükköt akartak bedobni, hogy kirabolhassák a boltot. Aztán közelebbről is megnézte őket, és rájött, hogy már találkozott velük valamikor. Egyikük egy alacsony, kövérkés ember volt, a másik pedig egy magas, bütykös arcú, sápadt férfi. Inyanna intett kísérőinek, akik csendesen a két alak mögé surrantak.

Inyanna megszólalt:

— Egyikőtök Steyg, a másikat Vezan Ormusnak hívják, bár már elfelejtettem, melyikőtök kicsoda. Másrészről még eléggé jól emlékszem találkozásunk többi részletére.

A tolvajok riadtan pillantottak egymásra. A magasabbik szólalt meg először.

— Hölgyem, bizonyára téved. Az én nevem Elakon Mirj, barátomat pedig Thanooznak hívják.

— Manapság esetleg. De amikor hosszú évekkel ezelőtt Velathysba látogattatok, még más nevet viseltetek. Ha jól látom, csalókból tolvajokká fejlődtetek, nem igaz? Áruljátok el nekem: hány örököst találtatok a Nissimorn-palotára, mielőtt meguntátok a játékot?

Most már igazi pánik lobbant a szemükben. Úgy tűnt, hogy azon töprengenek, mennyi az esélyük áttörni Inyanna emberein az ajtó felé — ez azonban meggondolatlan cselekedet lett volna. A Gossamer Galéria őreit már értesítették, és ott gyülekeztek az ajtó előtt.

Az alacsonyabbik tolvaj remegő hangon megszólalt:

— Hölgyem, mi becsületes kereskedők vagyunk, semmi több.

— Javíthatatlan gazemberek vagytok — mondta Inyanna —, nem mások. Tagadjátok csak le még egyszer, és Suvraelre küldetlek benneteket kényszermunkára!

— Hölgyem…

— Mondjátok el az igazat — parancsolt rájuk Inyanna. A magasabbik vacogva válaszolt.

— Elismerjük a vádat. De ez annyira régen történt. Ha megkárosítottunk, teljes mértékben kárpótolunk.

— Megkárosítottatok? Engem? — Inyanna felkacagott. — Inkább a létező legnagyobb szolgálatot tettétek nekem. Hálás vagyok nektek: mert tudjátok meg, hogy valaha Inyanna Forlana voltam, egykori velathysi kereskedő, akitől kicsaltatok húsz royalt, most pedig én vagyok Ni-moyai Lady Inyanna, a Nissimorn-palota úrnője. Így védelmezi a Mindenható a gyengéket, így fordítja jóra a rosszat. — Bólintott az őröknek. — Vigyétek ezt a két alakot a birodalmi felügyelőkhöz, és mondjátok meg nekik, hogy alkalomadtán én is tanúskodni fogok, de kegyelmet kérek nekik… talán a három hónapig tartó közmunka megteszi a magáét. Utána pedig szolgálatomba fogadom őket. Hitvány, de okos csavargók vagytok, az ilyeneket pedig jobb a közelben tartani, ahol rajtatok tarthatom a szememet. — Intett a kezével. A két tolvajt elvezették.

Inyanna a tulajdonoshoz fordult.

— Elnézést a kellemetlen közjátékért — mondta — Nos, lássuk ezeket a város emblémáival díszített faragványokat, amik szerinted darabonként egy tucat royalt érnek… mit szólnál harminc royalhoz az egészért? És talán még azt a kerek bilantoon-faragást is hozzácsaphatnánk, hogy kikerekítsük a dolgokat…

A Lélektárolóban megtapasztalt pót-életek közül talán Inyanna Forlanáé áll a legközelebb Hissune lelkéhez. Részben azért, mert modern nő, és kevésbé idegen számára, mint a lélekfestő, a hajóskapitány vagy Narabali Thesme. De a legfőbb ok, amiért Hissune rokonságot érez az egyszeri velathysi boltossal, az, hogy lényegében ő is semmivel kezdte, aztán még azt is elveszítette, mégis sikerült hatalmat meg pompás életet szereznie, ami — Hissune legalábbis eléggé így gondolja — biztosan elégedetté is tette. Aki segít magán, azt az Ég is megsegíti, mindig is így gondolta, és ebben nagyon hasonlítanak egymásra Inyannával. Természetesen szerencséje volt — sikerült magára vonni a megfelelő emberek figyelmét a megfelelő időben, és ők végig kedvesen bántak vele az utazása alatt, de hát nem mások alakítják az ember szerencséjét? Hissune, aki a megfelelő helyen volt, amikor Lord Valentine évekkel ezelőtt, vándorlása során a Labirintusba érkezett, hisz ebben. Vajon milyen meglepetéseket és örömöket tartogat még számára a szerencse? Most már sokkal hatékonyabban alakíthatja a sorsát, és hátha sikerül többet elérnie a Labirintusban, mint ez az unalmas hivatalnoksors. Tizennyolc éves, elég idős ahhoz, hogy lassan megkezdje a hatalom felé vezető utat. Azonban ilyenkor mindig eszébe jut Inyanna, aki ennyi idősen még agyagedényekkel és ruhákkal kereskedett Velathys rosszhírű részében, aztán végül megörökölte a Nissimorn-palotát. Senki sem mondhatja meg előre, mi minden várhat még rá. Maga Lord Valentine is bármikor érte küldetheti a szolgáit — a Napkirály egy héttel ezelőtt érkezett a Labirintusba, és most azokban a fényűző szobákban helyezték el, amiket a pontifikátus fővárosában megszálló uralkodónak tartanak fenn… Szóval Lord Valentine esetleg magához hívatja…