Robert Silverberg: Majipoor krónikái

— Ne beszélj butaságokat!

— Ez nem butaság. Csupán egy értelmes vélemény. Abban mindenki egyetért, hogy Lord Malibor kegyetlen és oktalan. Amikor majd rád kerül a sor…

— Fejezd be, Valentine.

— Te Napkirály leszel — mondta Valentine — Miért alakoskodnánk? Biztosan így lesz, ráadásul hamarosan. Tyeveras már nagyon öreg… Lord Malibor két vagy három éven belül beköltözik a Labirintusba. És akkor biztosan téged nevez ki Napkirálynak. Nem olyan ostoba, hogy ellenálljon a tanácsosainak. És akkor…

Voriax megragadta Valentine csuklóját, és magához rántotta testvérét. Szemében fájdalom és bosszúság csillant.

— Az ilyen locsogás balszerencsét okoz. Fejezd be, kérlek!

— Mondhatok még valamit?

— Nem akarok több fejtegetést hallani arról, ki lesz a Napkirály.

Valentine bólintott.

— Ez nem fejtegetés. Egyszerű kérdés, amit testvér tesz fel a testvérnek, és ami már jó ideje foglalkoztat. Nem mondom, hogy Napkirály leszel, egyszerűen csak tudni akarom, szeretnél-e uralkodó lenni. Megkérdeztek egyáltalán? Óhajtod ezt a terhet? Csak erre válaszolj nekem, Voriax!

Voriax sokáig hallgatott.

— Ezt a terhet senki sem merné elutasítani. — szólalt meg végül.

— De akarod?

— Ha a végzet így hozza, mondhatok nemet?

— Nem válaszolsz a kérdésemre. Nézz csak végig rajtunk: fiatalok, egészségesek, boldogok vagyunk. Az udvarban ránk rótt terhek mellett, amik nem túlzottan megterhelőek, azt tehetünk, amit csak kedvünk tartja, bejárhatjuk az egész világot, legyen szó zimroeli utazásról, zarándoklatról a Szigetre, vakációról a Khyntori Határ-hegységben, vagy bármi másról. Mindezt feladni csak azért, hogy viseld a napkoronát, milliónyi törvényt írjál alá, beszédeket mondj azokon a hatalmas körmeneteken — és valamikor levonulj a Labirintus mélyébe… miért, Voriax? Miért kívánná ezt bárki? Te szeretnéd ezt csinálni?

— Még mindig gyermek vagy — mondta Voriax.

Valentine úgy hőkölt hátra, mintha arcul csapták volna. Már megint ez a leereszkedő hangsúly! Aztán rájött, hogy naiv, gyermekded kérdéseivel kiérdemelte a megjegyzést. Uralkodott a haragján, és csak ennyit mondott:

— Azt hittem, már beléptem a felnőttkorba.

— Valamennyire. De még mindig sokat kell tanulnod.

— Kétségtelenül — Kis szünetet tartott. — Rendben van, elfogadod, hogy az uralkodás terhe elkerülhetetlen, ha felkínálják ezt a lehetőséget. De akarod mindezt, Voriax, valóban sóvárogsz utána, vagy csak a származásod és a kötelességtudatod ösztönöz arra, hogy felkészítsd magadat a trónra lépésre?

— Nem a trónra készítem fel magamat — válaszolta Voriax lassan —, hanem a Majipoor kormányzatában betöltendő szerepre, amire te is készülsz, és ez valóban a származás és a kötelességtudat dolga, mivel Damiandane főtanácsos fia vagyok, ami szerintem rád ugyanúgy igaz. Ha felkínálják a trónt, büszkén elfogadom, és amennyire csak tudom, viselem e terhet. Nem sóvárgok haszontalanul az uralkodói poszt után, és még kevesebbet töprengek azon, hogy felkínálják-e vagy sem. Ezenkívül mérhetetlenül fárasztónak találom ezt a társalgást, ezért nagyon hálás lennék, ha hagynál békében tűzifát gyűjteni.

Átható pillantást vetett Valentine-ra, aztán elfordult.

Valentine agyában úgy sarjadtak egymás után a kérdések, mint az alabandinák nyáron, de mindent visszafojtott, mert látta Voriax remegő ajkát, és tudta, hogy már így is átlépett egy határvonalat. Voriax dühösen zúzta a földön heverő gallyakat, szükségtelen erővel tördelte az amúgy is száraz, törékeny ágakat. Valentine nem akarta még egyszer megsérteni bátyja lelkivilágát, pedig csak keveset tudott meg abból, amit tudni akart. Voriax védekezéséből arra következtetett, hogy testvére mégis sóvárog az uralkodás után, és minden éber pillanatában erre készíti fel magát, halványan még azt is sejtette, de valóban csak sejtette, miért vágyik rá ennyire. Saját maga, a hatalom és a dicsőség miatt? Nos, miért ne? Vagy hogy beteljesítse a végzetet, ami egyes emberekre komolyabb kötelezettségeket ró? Igen, ez is lehetséges. És kétségtelenül azért is, hogy jóvátegye azt a sértést, ami apjukat érte, amikor őt mellőzték a koronázásnál. De mégis… valaki feladja a szabadságát pusztán a világuralomért cserébe — nos, ez érthetetlennek tűnt Valentine számára, és végül úgy döntött, Voriaxnak volt igaza, és ezek mind olyan dolgok, amiket tizenhét évesen még nem érthet meg.

Elvonszolta a táborig az összegyűjtött tűzifát, és elkezdte megrakni a tábortüzet. Voriax hamarosan követte, de nem szólt semmit. A rosszkedv fagyos hidege ereszkedett a két testvér közé, és ez nagyon zavarta Valentine-t. Bárcsak bocsánatot kérhetne Voriaxtól, amiért a lelkébe gázolt, de ez lehetetlennek tűnt, hiszen ilyen dolgokban sem ő, sem bátyja nem ismert tréfát. Még mindig hitt abban, hogy egy testvér a testvérrel a legintimebb témákat is sértődés nélkül megbeszélheti. De nehezen viselte ezt a fagyos hangulatot, ami, ha hosszúra nyúlik, egész nyaralásukat megmérgezheti. Valentine azon tűnődött, hogyan állíthatná vissza a barátságot kettejük között. Pár pillanattal később azt a módszert választotta, ami fiatalabb korukban elég jól működött.

Voriaxhoz lépett, aki komoran, mogorván farigcsálta a vacsorának való húst.

— Birkóznál velem, amíg felforr a víz? — kérdezte. Voriax meglepetten pillantott fel.

— Micsoda?

— Testmozgásra van szükségem.

— Akkor másszál fel a pingla-fákra, és táncolj az ágakon.

— Gyere már! Csak pár menetről lenne szó, Voriax!

— Nem hiszem, hogy ez így helyes.

— Miért? Ha legyőznélek, még jobban aláásnám a méltóságodat?

— Vigyázz, mit beszélsz, Valentine!

— Túl sértő módon beszéltem az előbb. Bocsáss meg. — Valentine birkózóállásba helyezkedett, és kinyújtotta a kezét.

— Kérlek! Pár gyors fogás, egy kis mozgás vacsora előtt…

— Alig gyógyult meg a lábad.

— De meggyógyult, ez a lényeg. Cseppet se félj, minden erődet felhasználhatod ellenem, mint ahogy én is teszem majd.

— És ha megint eltörik a lábad, mi meg itt állunk, messze minden számításba jöhető várostól?

— Gyerünk, Voriax! — mondta Valentine türelmetlenül. — Túl sokat aggódsz! Mutasd meg, tudsz-e még birkózni! — Felkacagott, tapsolt és meghajolt, aztán megint tapsolt, majdhogynem Voriax orra elé tolta vigyorgó arcát. Lábra állította testvérét, és Voriax beadta a derekát. Egymásnak veselkedtek.

Valami nem volt rendjén. Mióta Valentine akkora lett, hogy egyenlő esélyekkel szállhatott szembe bátyjával, azóta gyakran birkóztak, és ismerte Voriax összes mozdulatát, egyensúlyozó és időzítő trükkjeit. De a férfi, akivel most küzdött, teljesen idegennek tűnt. Talán egy metamorf surrant a közelébe Voriax álcájában? Nem, nem — a lába miatt van, döbbent rá Valentine. Voriax visszafogta az erejét, szándékosan finoman és ügyetlenül küzdött, már megint csak gyámolította. Valentine meglepő dühvel előrelendült, és megragadta Voriaxot, hogy elhajítsa, aztán féltérdre kényszerítette a bátyját, pedig a harci etikett szerint ebben a korai szakaszban csak felmérni és kipróbálni szabadott az ellenfelet. Voriax döbbenten bámult. Amikor Valentine visszatartotta a lélegzetét, és erőt gyűjtött, hogy testvérét két vállal a földre fektesse, Voriax támadásba lendült, elrugaszkodott a talajtól, először mutatva ki félelmetes erejét: ettől függetlenül majdnem a földre került Valentine csapásától, de az utolsó pillanatban kiszabadult, és talpra ugrott.