Terry Prachett - A mágia fénye

Te. Ki veled!

Egy pillanatig úgy látszott, hogy az Ige nekiáll vitatkozni, de aztán bölcsen meggondolta magát.

Csak egy csiklandós érzés volt, egy kék villanás a recehártyáján, és az üresség váratlan érzése.

Amikor lenézett a lapra, az tele volt szavakkal. Éppen a rúna-fázisban. Ennek örült, már csak azért is, mert a hüllőképek nem csak kimondhatatlanul csúfak voltak, de valószínűleg kiejthetetlenek is, és olyan dolgokra emlékeztették, amiket amúgy is csak nagy nehézségek árán tudna elfelejteni.

Üveges tekintettel meredt a lapra, míg Kétvirág mellőzötten sürgött-forgott, és Cohen a kővarázslók gyűrűit próbálta lefeszegetni, de hiába.

Aztán emlékeztette magát, hogy valamit tennie kéne. Namármost, mit is?

Kinyitotta a könyvet az első lapon, és elkezdett olvasni, ajkai mozogtak, mutatóujja minden egyes betű vonalát végigkövette. Ahogy elmormolta az egyes szavakat, azok hang nélkül megjelentek mellette a levegőben, ragyogó színekben, s lengtek-libegtek az éji szélben.

Lapozott.

Más népek is feljöttek a lépcsőkön — csillagosok, katonák, polgárok, még néhányan a Patrícius személyes testőrségéből is. Két csillagos egy eléggé bágyadt kísérletet tett, hogy megközelítsék Széltolót, akit mostanra betűk örvénylő szivárványa vett körül, s aki tudomást se vett róluk, ám Cohen kardot húzott, és nemtörődömül nézett rájuk, és ettől valahogy megjött az eszük.

Széltoló görnyedt alakjából úgy terjedt szét a csönd, mint hullámfodrok a pocsolyán. Lezubogott a tornyon, szétterült az alanti nyüzsgő tömegeken, áthullámzott a falakon, átcsapott sötéten a városon, és elöntötte a környező földeket.

A csillag tömege vészjósló csöndben derengett a Korong fölött. Körülötte az égen az új holdak lustán és nesztelen forogtak.

Az egyetlen hang, ami hallatszott, Széltoló rekedt suttogása volt, ahogy lapról lapra felolvasta az Igéket.

— Hát nem izgi? — kérdezte Kétvirág. Cohen, aki épp cigarettát sodort a dohány őseinek kátránymaradványaiból, értetlen pillantást vetett rá, a sodormánnyal félúton szája felé.

— Mi izgi? — firtatta.

— Ez az egész mágia!

— Csak fények — legyintett Cohen kritikusan. — Még galambokat se varázsolt elő az ingujjából.

— Jó, de nem érzékeled az okkult lehetőségeket? — rökönyödött meg Kétvirág.

Cohen előhalászott egy nagy, sárga gyufát valahonnan a dohányzacskójából, egy másodpercig Wértre nézett, majd nyilvánvaló szándékossággal végighúzta Wért megkövült orrán.

— Ide süss — mondta Kétvirágnak, olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. — Mire számítasz? Én már elég régóta élek, láttam ennek a mágia dolognak színét és fonákját, és megmondhatom neked, hogy ha állandóan leesett állal mászkálsz, valaki előbb-utóbb odasóz rá egyet. Különben is, a varázslók éppúgy meghalnak, mint bárki más, ha beléjük döfsz…

Széltoló hangos csattanással becsukta a könyvet. Felállt, s körbenézett.

Ami ezután történt az ez volt:

Semmi.

Beletelt egy kis időbe, amíg a népek ezt észrevették. Mindenki ösztönösen lebukott, arra várva, hogy lesz egy fehér fényrobbanás, vagy sziporkázó tűzgolyó vagy, Cohen esetében, aki nem sokra számított, egynéhány fehér galamb, esetleg egy kissé kajla nyúl.

És még csak nem is egy érdekes semmi volt. Néha a dolgok egy eléggé lenyűgöző módon tudnak nem megtörténni, de ami ezt a jelenlegi nem-eseményt illeti, ennek még volt mit tanulnia.

— Ez minden? — kérdezte Cohen. A tömegből az általános elégedetlenkedés moraja kélt, s több csillagos nézett dühösen Széltolóra.

A varázsló gyulladt szemekkel Cohent bámulta.

— Feltételezem, igen — felelte.

— De hát semmise történt.

Széltoló értetlenkedve pislantott az Oktávóra.

— Esetleg a hatás annyira titokzatos, hogy észrevehetetlen? — említette reménykedőn. — Végül is nem tudjuk pontosan, minek kéne történnie.

— Mi tudtuk! — süvítette a csillagosok egyike. — A mágia nem működik! Az egész csak ámítás!

Egy kő bukfencezett le a tetőről, s vállon találta Széltolót.

— Aha! — kiabálta egy másik csillagos. — Kapjuk el!

— Vessük le a torony tetejéről!

— Aha, csípjük el, és hajítsuk le a toronyról!

A tömeg előrenyomult. Kétvirág felemelte kezét.

— Biztos vagyok benne, hogy ez valami apró félreértés… — kezdte, mielőtt kirúgták alóla a lábát.

— A francba! — szólalt meg Cohen, míg lepottyantotta a csikket s szandálos sarkával eltaposta. Kardot rántott és körülnézett, hol van a Poggyász.

Ami nem sietett Kétvirág segedelmére. Széltoló előtt állt, aki úgy szorította az Oktávót a mellkasához, mintha forróvizes palack lenne, és tébolyultnak látszott.

Egy csillagos rárohant. A Poggyász fenyegetőleg felcsapta fedelét.

— Én tudom, miért nem sikerült — közölte egy hang a tömeg hátuljából, mégpedig Betáné.

— Ó, csak nem? — rikkantotta a hozzá legközelebb álló polgár. — És miért kéne rád hallgassunk?

Egy másodperc töredékével később Cohen kardja feszült a nyakának.

— Másrészt — folytatta a férfi rebbenéstelen — esetleg figyelmet szentelhetnénk annak, amit ez az ifjú hölgy tudomásunkra óhajt hozni.

Ahogy Cohen lassan körbesuhogtatta kardjával a tüzelésre készen állókat, Betán előlépett, s rámutatott a varázsigék még mindig örvénylő alakjaira, amik Széltoló körül lebegtek a levegőben.

— Az ottan nem lehet jó — mondta egy piszkosbarna foltra bökve a lüktető, élénkszín villanások közepette. — Biztos, hogy rosszul ejtettél ki egy szót. Nézzük csak meg.

Széltoló szó nélkül átnyújtotta neki az Oktávót.

— Milyen fura írás — jegyezte meg a lány. — Állandóan változik. Mit csinál az a krokodilusszerű a polippal?

Széltoló átpislantott válla fölött, és gondolkozás nélkül elárulta neki. A lány egy percre elhallgatott.

— Ó! — mondta aztán színtelen hangon. — Nem tudtam, hogy a krokodilok csinálnak ilyesmit.

— Ez csupán egy ősi képírás — sietett Széltoló hozzátenni. — Meg fog változni, ha vársz egy kicsit. A Varázsigék bármilyen ismert nyelven meg tudnak jelenni.

— Vissza tudsz emlékezni, mit mondtál, amikor a hibás szín felbukkant?

Széltoló végigfuttatta ujját a lapon.

— Ez az, azt hiszem. Ahol az a kétfejű gyík… akármit is tesz.

Kétvirág dugta át fejét a lány másik válla fölött. A Varázsige átváltott egy másik írásmódra.

— Fogalmam sincs, hogy lehetne ezt kiejteni — nyilatkozta Betán. — Kacskaringó, kacskaringó, pont, pont, veszszőcske.

— Ilyenek a cupumuguk hórúnák — bólogatott Széltoló. — Szerintem „zph”- nak kell ejteni.

— Viszont az nem volt jó. Mit szólnál egy „szph”-hez?

A szót lesték. Ami eltökélten nem váltott színt.

— Vagy „szff”? — sugalmazta Betán.

— Esetleg lehet „tsff” — fanyalgott Széltoló kételyek közepette. Ha lehet, hát a szín még piszkosabb barna lett.

— És nem lehet esetleg „zsff”? — kérdezte Kétvirág.

— Ne marhulj — intette le Széltoló. — A hórúnáknál…

Betán belekönyökölt a gyomrába, és odamutatott.

A korábban barna levegőfolt most élénkpiros lett.

A könyv remegett a lány kezében. Széltoló megragadta Betán derekát, elmarkolta Kétvirág gallérját, és hátraugrott.