Terry Prachett - A mágia fénye

— Ki vele, ember!

— Ötszáz lábnyit is eshetsz egy koromsötét toronyban, és akkor az egész biztos ott lévő kövekre fogsz érkezni — magyarázta Kétvirág.

Ezt halotti csönd fogadta alant. Aztán, vádlóan, Széltoló kijelentette:

— Ez színtiszta szarkazmus.

— Azt hittem, csak a magától értetődőt öntöttem szavakba.

Széltoló nyögött.

— Feltételezem, nem tudnál varázsolni valami… — kezdte Kétvirág.

— Nem.

— Csak egy ötlet volt.

Messze lenn fény villant, zavart ordibálás hallatszott, aztán még fény, még több üvöltözés, és egy libasorban vonuló fáklyásmenet indult felfelé a hosszú csigalépcsőn.

— Emberek jönnek fel a lépcsőkön — jelentette be Kétvirág, aki mindig boldogan osztotta meg tudását.

— Remélem, futva — mondta Kétvirág. — Már nem érzem a karom.

— Jó neked! — felelte Kétvirág. — Én bezzeg érzem a sajátom.

A vezető fáklya megállt, s egy hang csendült, megfejthetetlen visszhangokkal töltve be az üreges tornyot.

— Azt hiszem, — mondta Kétvirág, teljességgel tisztában a ténnyel, hogy fokozatosan csúszik a lyuk felé — hogy valaki azt mondta nekünk, kitartás.

Széltoló újabb olyan szót ejtett ki.

Aztán egy mélyebb és sürgetőbb hangszínnel hozzátette:

— Ami azt illeti, nem hinném, hogy bírom még.

— Próbáld meg!

— Mindhiába. Érzem, hol csúszik a kezem!

Kétvirág felsóhajtott. Ideje valami drasztikushoz folyamodni.

— Rendben — mondta. — Csak ess le. Engem aztán nem érdekel.

— Mi?! — Széltoló annyira megdöbbent, hogy elfelejtette elengedni Kétvirág csuklóját.

— Csak rajta, dögölj meg! Válaszd a könnyebbik megoldást!

— Könnyebbik ?

— Semmi mást nem kell tenned, csak egyenesen lezuhanni, átsikítva a légen, és összetörni minden porcikád — mondta Kétvirág. — Ennyit bárki tud. Nosza! Nem akarnám, hogy azt hidd, esetleg szükség van rád, hogy kimondd a Varázsigéket, és megmentsd a Korongot. Á, dehogy. Kit érdekel, ha esetleg mi mindnyájan elégünk? Rajta, csak magadra gondolj. Ess le!

Ezt hosszú, szégyenkező csönd követte.

— Nem tudom, mért van ez, — jegyezte meg végül Széltoló a szükségesnél hangosabban — de amióta csak találkoztam veled, úgy tűnik nekem, hogy rengeteg időt töltök lógva, foggal-körömmel kapaszkodva bizonyos mélységek torkában. Te is észrevetted?

— A halál — javította ki Kétvirág.

— Mi halál? — értetlenkedett Széltoló.

— A biztos halál — mondta segítőkészen Kétvirág, miközben megkísérelte nem tudomásul venni, hogy lassan, de biztosan csúszik a teste a kockaköveken. — A biztos halál torkában. Utálod a magasságot.

— A magasságot egyáltalán nem bánom — nyilatkozta Széltoló hangja a sötétségből. — A magasság gondolatával együtt tudok élni. A mélység az, ami jelen pillanatban figyelmem előterében áll. Tudod mit fogok csinálni, amikor ebből kivergődtünk?

— Nem? — nyekeregte Kétvirág, a macskakövek közti lyukba plántálva lábujjait, és puszta akaraterő által igyekezve megmozdíthatatlanná válni.

— Házat építek a leglaposabb országban, ami csak fellelhető, és annak is csak földszintje lesz, és még csak vastag talpú szandálokat se fogok viselni…

A vezérfáklya megtette az utolsó kanyarulatot a csigavonalból, és Kétvirág egyenesen Cohen alant vigyorgó arcába nézett. Mögötte, meg mindig kínosan a köveken szökdécselve, ki tudta venni a Poggyász megnyugtató tömegét.

— Minden rendben? — kérdezte Cohen. — Tehetek valamit értetek?

Széltoló mély levegőt vett.

Kétvirág felismerte a jeleket. Széltoló arra készült, hogy valami ilyesmit mondjon „Igen, a nyakam hátsó fele viszket, nem vakarnád meg, amikor lefelé mész?” vagy „Nem, én kifejezetten szeretek feneketlen mélységek fölött lógni” és elhatározta, hogy valószínűleg ezt most nem tudná elviselni. Így hát gyorsan válaszolt.

— Húzd Széltolót vissza a lépcsőkre — vakkantotta. Széltoló kénytelen-kelletlen leeresztett, még mielőtt kiacsaroghatta volna magát.

Cohen megragadta a derekát, s minden különösebb teketória nélkül a kövekre nyekkentette.

— Ocsmány egy mocsok van odale’ a köveken, ott lenn — mondta csevegő modorban. — Ki volt az?

— Voltak neki… — Széltoló nagyot nyelt. — Voltak neki… tudod… olyan kocsányai meg csápjai?

— Nem — felelte Cohen. — Csak a szokásos darabok. Egy kissé elkenődve, persze.

Széltoló Kétvirágra pillantott, aki a fejét rázta.

— Csak egy varázsló, aki hagyta, hogy a dolgok fölébe kerekedjenek — zárta le a témát.

Dülöngélve, míg karjai sorra üvöltöztek vele, Széltoló engedte, hogy visszasegítsék a torony tetejére.

— Hogy kerültél ide? — kérdezte.

Cohen a Poggyászra mutatott, aki odatalpalt Kétvirághoz, és kitárta fedelét, mint a kutya, amelyik tudja, hogy rosszul viselkedett, és azt reméli, hogy egy gyors érzelemnyilvánítás esetleg kivédi a tekintély összecsavart újságpapírját.

— Rázós, de gyors — dicsérte Cohen elismerőleg. — Szavamra, nincs aki megállítsa!

Széltoló felnézett az égre. Továbbra is teli volt holddal, hatalmas, krátercsipkés korongokkal, amik mostanra vagy tízszer nagyobbra nőttek a Korong csipetnyi mellékbolygójánál. Különösebb érdeklődés nélkül szemlélte őket. Úgy érezte magát mint a mosott rongy, amit aztán szakadási pontján túl ki is feszítettek, olyan törékenynek találta általános fizikai állapotát, amilyen csak az ősöreg gumiszalag lehet, sok-sok mosás után.

Mindazonáltal észlelte, hogy Kétvirág a képdoboz felállításával kísérletezik.

Cohen a hét rangidős varázslót bámulta.

— Kész röhej ilyen helyre szobrokat állítani! — mondta. — Senki se látja őket. Na, nem mintha érdemes lenne ezeket megnézni. Elég silány munka.

Széltoló odaimbolygott, és óvakodva megkopogtatta Wért mellkasát, ami szilárd kőnek bizonyult.

Hát ennyi, gondolta. Én csak haza akarok menni.

Hoppá, de hát otthon vagyok. Többé-kevésbé. Akkor csak egy jó nagyot szeretnék aludni, és talán-talán minden jobb lesz majd reggel.

Pillantása az Oktávóra vándorolt, aminek körvonalain apró, oktarin tűzszikrák csillámlottak. Ó, igen, gondolta.

Felkapta, és léhán pörgette a lapokat hüvelykjével. A lapokon tülekedtek a bonyolult és cikázó írásjelek, amik átalakultak és újraformálódtak ahogy figyelte őket. Úgy tűnt, határozatlan a kérdésben, milyennek is kéne lennie: egyik percben rendezett, prózai nyomtatás volt, a következőben meg ékírás. Aztán kacskaringós kythiai varázsjelekké alakult. Aztán piktogramok jöttek valami ősi, gonosz és elfeledett írásmódban, ami kizárólag kellemetlen hüllőszerű lényeket ábrázolt, amint visszataszító dolgokat csinálnak egymással…

Az utolsó oldal üres volt. Széltoló sóhajtott, és elméje hátsójára vetett egy pillantást. A Varázsige farkasszemet nézett vele.

Annyiszor álmodott erről a pillanatról, hogyan fogja kilakoltatni az Igét, és újra birtokába venni az üres lakrészt a fejében és megtanulni a csekélyebb varázsigéket, amik, egész addig, túl félősek voltak ahhoz, hogy megmaradjanak az agyában. Valahogy arra számított, hogy az esemény sokkal izgalmasabb lesz.

Ám valójában, végletekig kifáradva, és olyan hangulatban, amely nem tűrt ellenvetést, hidegen rámeredt az Igére, és képletes hüvelykjével átbökött a válla fölött.