A torony tetején kiemelkedett a fülledt levegőre.
Arra számított, tűz feketítette köveket fog látni, amiket össze-visszakaristoltak karomnyomok, vagy esetleg valami még rosszabbat.
Ehelyett hét varázslót pillantott meg Ármánd mellett ácsorogni, aki tökéletesen sértetlennek látszott. Megfordult, és kedvesen Széltolóra mosolygott.
— Á, Széltoló! Gyere, csatlakozz hozzánk, légy szíves!
Hát ennyi az egész, gondolta Széltoló. Hatalmas felhajtás a nagy semmiért. Talán tényleg nem vagyok alkalmas varázslónak, talán…
Felnézett, egyenesen Ármánd szemébe.
Lehet, hogy a Varázsige okozta, ami annyi évi bennlakozás után hatott a szemére is. Lehet, hogy a Kétvirággal együtt töltött idő tette, mert az, hogy a turista csakis olyannak látta a dolgokat, amilyennek lenniük kéne, megtanította őt, hogy olyannak lásson mindent, amilyen valójában.
De annyi bizonyos, hogy még soha életében nem esett semmi olyan nehezére, mint belenézni Ármánd szemébe, anélkül, hogy rettegve elrohanjon, vagy a beleit is kiokádja.
A többiek, úgy tűnt, nem vették észre.
Mozdulatlanul ácsorogtak.
Ármánd megkísérelte a hét Varázsigét elméjében tartani, ami ettől összeomlott, s a Tömlöc Létsíkok megtalálták az oly rég keresett lyukat, remek. Butaság volt azt hinni, hogy a Dolgok majd rágószerveik és kocsányaik lóbálva fognak kimasírozni az ég valamiféle hasítékán. Ez már elavult módszer, arról nem is beszélve, hogy túl kockázatos. Még a névtelen borzalmak is megtanulták, hogy haladni kell a korral. Valójában csupán egy fejre volt szükségük ahhoz, hogy szabad bejárásuk legyen.
Ármánd szemei üres lyukak voltak.
A felismerés úgy döfött Széltoló agyába, mint egy jéghideg kés. A Tömlöc Létsíkok olyanok, mint egy magánovi a felső tízezer sarjadékainak, ha ahhoz hasonlítjuk, hogy a Dolgok mire képesek egy rendezett világegyetemben. Az emberek rendre vágynak, és azt is fognak kapni — az egyet forduló csavar rendjét, az egyenes vonalak és számok megváltoztathatatlan törvényét. Esdekelni fognak a pokolért…
Ármánd őt nézte. Valami őt nézte. És a többiek még mindig nem kaptak észbe. Képes lesz egyáltalán elmagyarázni? Ármánd ugyanúgy nézett ki, mint mindig, kivéve a szemét, és egy könnyű kis ragyogást a bőrén.
Széltoló csak bámult, s tudta, vannak sokkalta rosszabb dolgok a Gonosznál. A Pokol minden démona örömmel kínozná meg a lelked minden ízét, de pontosan azért, mert sokra becsülik a lelkeket; a gonosz mindig meg fogja próbálni ellopni az univerzumot, de legalább ellopásra érdemesnek ítéli. De a szürke világ azok mögött az üres szemek mögött csak megtiporna és elpusztítana, anélkül, hogy legalább méltó módon gyűlölné áldozatait. Még csak észre sem venné őket.
Ármánd kinyújtotta kezét.
— A nyolcadik igét — mondta. — Add nekem!
Széltoló elhátrált.
— Ez engedetlenség, Széltoló. Végül is a felettesed vagyok. Ami azt illeti, megválasztottak az összes Rend legfőbb vezetőjévé.
— Tényleg? — krákogta Széltoló. A többi varázslóra pislantott. Mozdulatlanok voltak, mint valami szobor.
— Ó, igen — erősítette meg Ármánd kedélyesen. — Méghozzá különösebb buzdítás nélkül. Nagyon demokratikusan.
— Nekem jobban tetszett a hagyomány — mondta Széltoló. — Úgy még a holtaknak is volt szavazata.
— Át fogod adni nekem az igét, mégpedig önként — jelentette ki Ármánd. — Vagy be kell mutassam, mi fog történni veled, ha ellenállsz? A végén persze úgyis át fogod engedni. Könyörögni fogsz a lehetőségért, hogy nekem adhasd.
Ha valahol, hát itt kell meghúzni a határt, gondolta Széltoló.
— El kell venned — mondta. — Nem adom neked.
— Emlékszem rád — merengett Ármánd. — Ha jól rémlik, csapnivaló diák voltál. Sose bíztál igazán a mágiában, azt hajtogattad, kell legyen valami jobb módszer egy világegyetem működtetésére. Nos, most majd elválik. Vannak terveim. Mi együtt képesek…
— Semmi mi — szögezte le Széltoló határozottan.
— Add ide az Igét!
— Próbáld meg elvenni! — hátrált Széltoló. — Szerintem nem tudod.
— Ó?
Széltoló félreugrott, amikor oktarin tűz csapott ki Ármánd ujjaiból. A találattól bugyborékoló sziklatócsa keletkezett a köveken.
Érzékelte, hogy az Ige elméje hátsó felében meglapul. Érzékelte az Ige félelmét.
Agya csöndes barlangjaiban utánanyúlt. Az Ige döbbenten visszavonulót fújt, mint a puli, ha kerge birkával kerül szembe. Széltoló követte, dühösen keresztültoporzékolva tudatalattijának használaton kívüli parcelláin és belvárosi katasztrófasújtotta területein, mígnem megtalálta egy halom megsemmisítendőnek nyilvánított emlék mögött kushadva. Csendes dacot harsogott felé, ám Széltolónak dacolhatott.
Hát ez az! ordított vele. Amikor a nyakunkon a krízis, akkor mész és elrejtőzöl? Be vagy tojva?
Az Ige erre azt mondta, hogy badar beszéd, ilyen botorságot nem hihetsz, én egyike vagyok a Nyolcaknak! De Széltoló dühösen közelebb ment hozzá, azt kiabálva, Lehet, de tény, hogy igenis, ezt hiszem, és jobb lesz, ha eszedbe jut, kinek a fejében is vagy, oké? Itt benn én abban hiszek, amiben csak akarok!
Széltoló megint félrevetődött, ahogy a következő tűznyaláb átsüvített a forró éjszakán. Ármánd vigyorgott, és még egy bonyolult kézmozdulatot tett.
Nyomás préselte össze Széltolót. Bőrének minden hüvelykje úgy érezte, üllőként használatos. Térdre esett.
— Vannak ám sokkal rosszabb dolgok is — nyájaskodott Ármánd. — Leégethetem a húst a csontjaidról, vagy megtölthetem a tested hangyákkal. Ahhoz is van hatalmam…
— Nekem meg egy kardom van, tudod?
A hang elvékonyodott a benne rejlő kihívástól.
Széltoló felemelte fejét. A fájdalom bíbor ködén át Kétvirágot látta Ármánd mögött állni. A kardot richtig pont fordítva tartotta.
Ármánd kacagott, és megfeszítette ujjait. Egy pillanatra elterelődött figyelme.
Széltoló mérges volt. Mérges volt az Igére, a világra, minden dolgok méltánytalanságára, arra a tényre, hogy az utóbbi időben nem sok alváshoz jutott, arra a tényre, hogy nem tudott kristálytisztán gondolkozni. De legfőképp Ármándra volt dühös, aki ott állt, csordultig mágiával, azzal mágiával, amire Széltoló mindig vágyott, de mindhiába, és nem tett vele semmi értelmeset.
Felugrott, fejével Ármánd gyomrába öklelt, és kétségbeesetten rácsimpaszkodott. Kétvirágot félretaszították, ahogy a köveken csúszkáltak.
Ármánd vicsorított, és kimondta egy varázsige első szótagját, mielőtt Széltoló vadul kaszáló könyöke belemélyedt nyakába. Véletlenszerű mágiakisülés pörkölte meg Széltoló haját.
Széltoló úgy harcolt, ahogy mindig, ügyesség vagy sportszerűség vagy taktika nélkül, ám jelentős, forgószéljellegű erőbedobással. A stratégia úgy szólt, meg kell akadályozni az ellenfelet abban, hogy ideje legyen rájönni, valójában Széltoló egyáltalán nem egy ügyes vagy erős verekedő, és gyakorta bevált.
Most is bejött, mert Ármánd túl sok időt töltött ősi kéziratok olvasásával, s nem jutott elég egészséges testmozgáshoz meg vitaminhoz. Ugyan sikerült több ütést is bevinnie, de Széltoló túlontúl elmerült az őrjöngésben ahhoz, hogy ezeket észrevegye, ám míg ő csak kezét használta, addig Széltoló munkára fogta könyökét, lábát és fogait is.
Ami azt illeti, győzésre állt.
Читать дальше