Terry Prachett - A mágia fénye

Ez meg is döbbentette.

Még inkább megdöbbentette, amikor Ármánd mellkasán térdepelve és fejét buzgón csépelve, a férfi arca elváltozott. A bőre úgy vonaglott és hullámzott, mintha hőfüggönyön át nézné, és Ármánd így szólt:

— Segíts rajtam!

Egy pillanatig szeme félelemmel, fájdalommal és esdekléssel meredt Széltolóra. Aztán már nem voltak azok szemek, hanem sokfazettás valamik egy fejen, amit csak akkor nevezhetünk fejnek, ha a szó jelentését a végsőkig kitágítjuk. Kocsányok és fűrészfogú lábak és karmok bomlottak ki, hogy leszaggassák Széltoló testéről kevéske húsát.

Kétvirág, a torony, és a vörös ég mind-mind eltűntek. Az idő futása lelassult, majd megállt.

Széltoló keményen beleharapott egy csápba, ami az arcát akarta letépni. Ahogy az kínjában összevissza csápolt, kilökte karját, eltalált s így el is tört valami forrót és vizenyőset.

Ők figyelték. Elfordította fejét s látta, hogy egy hihetetlenül nagy amfiteátrum pástján küzd most. Minden oldalon, lépcsőzetes padsorokból lények bámulták, lények olyan testtel és arccal, amiket kizárólag lidércnyomások gondos keresztezésével lehet csak előállítani. Elkapott egy pillantást még sokkal gusztustalanabb izékről a háta mögött, óriási árnyakról, amik a beborult égre vetődtek, mielőtt az Ármánd-szörny egy lándzsanagyságú fullánkkal újra rávetette magát.

Széltoló oldalvást lebukott, majd körbelendült, két kezét egy ökölbe szorítva, amivel pont gyomorszájon kapta a Dolgot, vagy az is lehet, hogy a torán, és a kitinreccsenés roppant kielégítő zaja méltón zárta a felütést.

Előrerontott, immár attól félelemtől is űzve, mi minden történhetne, ha leállna. A kísérteties arénát megtöltötte a Tömlöclakók vartyogása, a zörejek valóságos fala, ami, ahogy harcolt, a fülét kalapálta. Elképzelte, ahogy ez a hang betölti a Korongot, és csapást osztott csapás után, hogy megmentse az ember világát, hogy megőrizze a tűz kis fénykörét a káosz sötét éjszakájában, és hogy bezárja a hasadékot, amin át a lidércnyomás közeledik. De legfőképp azért ütött, hogy a lény abbahagyja a visszaütést.

Mancsok vagy karmok fehéren izzó vonalakat véstek a hátára, valami a vállába harapott, de ő meg talált egy sor puha csövet a hosszú szőrcsimbókok és pikkelyek között, és alaposan megszorongatta őket. Egy tüskékkel horgazott kar elsöpörte, és meghempergett a smirglijellegű fekete porban.

Ösztönösen labdává gömbölyödött, de nem történt semmi. A vad, őrjöngő támadás helyett, amire számított, arra nyitotta ki a szemét, hogy a lény elsántikál a másik irányba, miközben különféle folyadékok szivárognak belőle.

Ez volt az első alkalom, hogy valami elfutott Széltoló elől.

Utána vetette magát, elkapott egy pikkelyes lábat, és kitépte. A lény rácsipogott, és kétségbeesve csapkodott azokkal a nyúlványaival, amik még használhatóak voltak, de Széltoló markolása lerázhatatlannak bizonyult. Fékentartotta magát, és egy utolsó, elégtételt adó mozdulattal csak kirúgta a lény még meglevő egyetlen szemét. És ezek után a teremtmény csak egy helyre menekülhetett.

A torony és a vörös ég visszatért a helyreállt idő kettyenésével.

Amint újra érezte a kőkockák szilárdságát talpa alatt, Széltoló teljes súlyával az egyik oldalra vetődött, átgördült hátán, miközben a lényt kartávolságra tartotta.

— Most! — üvöltötte.

— Mit most? — értetlenkedett Kétvirág. — Ja! Ó! Oké!

Minden szakértelem nélkül, ám erőteljesen megsuhintotta a kardot, alig pár hüvelykkel hibázva el Széltolót, s sikeresen mélyre temette a Dologban. Fülhasogató zümmögés hallatszott, mintha egy darázsfészket zúzott volna össze, és a karok meg lábak zűrzavara cséphadaróként hadonászott kínjában. A lény még egyet gördült, sikítva és a kockaköveket csapkodva, aztán már a nagy semmit ütötte, mert átfordult a lépeső szélén, magával rántva Széltolót.

Néhány kőlépcsőnyit szortyogva lebukfencezett, majd egy távoli és gyorsan elhaló sikoltás hasított a feketeségbe, amikor végül lezuhant a torony mélyébe.

Utoljára egy fojtott robbanást lehetett hallani, és egy oktarin fényvillanást látni.

Akkor Kétvirág egyedül állt a torony tetején — egyedül, kivéve hét varázslót, akik még mindig helyhezfagyottnak rémlettek.

Összezavarodva letottyant, amikor hét tűzlabda emelkedett fel a sötétségből, s ugrott fejest a félrehajított Oktávóba, ami ettől rögtön régi önmagának és sokkal-sokkal izgalmasabbnak látszott.

— Ó, egek! — sóhajtotta. — Feltételezem, ezek a Varázsigék.

— Kétvirág — a hang mélyről jött és visszhangzott, s éppencsak fel lehetett ismerni, hogy Széltolóé.

Kétvirág a könyv felé nyúló keze félúton megmerevedett.

— Igen? — mondta. — Te vagy… te vagy az, Széltoló?

— Igen — felelte a hang, síri mélységgel zengve. — És valami roppant fontosat szeretnék, ha megtennél nekem, Kétvirág.

Kétvirág körbenézett. Kihúzta magát. Szóval végül a Korong sorsa rajta múlik, az ám.

— Készen állok bármire — jelentette ki, büszkeségtől dagadozó kebellel. — Mit akarsz, mit tegyek?

— Először is, azt akarom, hogy nagyon figyelmesen meghallgass! — válaszolta Széltoló testetlen hangja türelmesen.

— Figyelek!

— Rendkívül lényeges, hogy amikor elmondom neked, mit kell tenned, ne kérdezz vissza, „Hát azt meg hogy érted?”, vagy vitatkozz, vagy ilyesmi, érted?

Kétvirág vigyázzban állt. Legalábbis az elméje vigyázzban állt, ha már a teste erre képtelen volt. Több tokáját is kidüllesztette.

— Tettrekész vagyok! — nyilatkozta.

— Remek. Akkor, amit tőled akarok az az,…

— Igen?

Széltoló hangja a lépcsőház mélyéről szárnyalt fel.

— Azt akarom, hogy ide gyere, és felhúzz, mielőtt lecsúszik a kezem erről a kőről!

Kétvirág szája szólásra nyílt, de sürgősen becsukta. Odarohant a szögletes lyukhoz, és lebámult. A vereslő csillagfényben éppenhogycsak ki tudta venni Széltoló felfelé, egyenesen rá meredő tekintetét.

Kétvirág hasra feküdt, és kinyúlt. Széltoló keze úgy markolta meg Kétvirág csuklóját, hogy azonnal nyilvánvalóvá vált, ha ő, mármint Széltoló, nem lesz itten felhúzva, kizárt dolog, hogy a markolás bármiféle módon, kivéve a közös sírt, megszűnjék.

— Örülök, hogy élsz — lelkendezett Kétvirág.

— Pompás. Én is — közölte Széltoló.

Egy kicsit csak lógott úgy a sötétségben. Az elmúlt pár perchez képest ez csaknem élvezetesnek számított, de csak majdnem.

— Hát akkor talán felhúzhatnál! — javasolta.

— Azt hiszem, az esetleg kissé nehezen fog menni — nyögte Kétvirág. — Igazából nem hinném, hogy meg tudnám tenni, de tényleg.

— Na jó. Mibe kapaszkodsz?

— Beléd.

— Úgy értem, rajtam kívül.

— Hogy érted, hogy rajtad kívül?

Széltoló kiejtett egy bizonyos szót.

— Na, figyelj — mondta Kétvirág. — A lépcsők csigavonalban kanyarognak, nem? Ha esetleg valahogy meglengetnélek, és te elengednél…

— Ha szándékodban áll azt indítványozni, hogy próbáljak húsz lábnyit zuhanni egy koromsötét toronyban, abban a reményben, hogy talán kis, csúszós lépcsőfokokon fogok landolni, amik esetleg nincsenek is ott, akár el is felejtheted! — szögezte le Széltoló vehemensen.

— Van még egy választási lehetőséged.