Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

Gyufa csikordult, aztán áldott vörös fény lobbant, amikor egy varázsló a szoba túloldalán rágyújtott egy cigarettára.

— Ki volt az?

— Bocsásson meg, Arkrektor, a szokás hatalma.

— Annyit dohányozhat, amennyit akar, az a fickó.

— Köszönöm, Arkrektor.

— Azt hiszem, most már ki tudom venni az ajtó körvonalait — mondta egy másik hang.

— Néne?

— Igen, határozottan látom…

— Esk ?

— Itt vagyok, Néne.

— Én is rágyújthatok, uram?

— Veled van a fiú is?

— Igen.

— Úúk.

— Itt vagyok.

— Mi történik?

— Mindenki hallgasson el!

Közönséges fény, lassú s a szemre ártalmatlan, oldalgott vissza a könyvtárba.

Esk fölült, lelökve ezzel a botot, ami az asztal alá gurult. Érezte, hogy valami rácsúszik a szemére, s fölnyúlt érte.

— Egy pillanat — szólt Néne, és odarontott. Megragadta a kislány vállát, s belenézett a szemébe.

— Istenek hoztak! — üdvözölte, és megpuszilta.

Esk fölnyúlt, s valami keményet tapintott ki a fején. Leemelte, hogy megvizsgálhassa.

Csúcsos kalap volt, valamivel kisebb, mint Nénéé, de világoskék, két ráfestett ezüstcsillaggal.

— Varázslókalap? — firtatta.

Katángli előrébb lépett.

— Á, igen — mondta, s megköszörülte torkát. — Tudod, úgy gondoltuk… úgy látszott… különben is, amikor jobban megfontoltuk…

— Varázsló vagy — jelentette ki nyíltan Néne. — Az Arkrektor megváltoztatta a tant. Egyszerű kis ceremónia, igazán.

— Van itt valahol egy bot is — állította Katángli. — Láttam leesni… ó!

Fölállt a bottal kezében, s odamutatta Nénének.

— Azt hittem, vannak rajta faragások — ráncolta homlokát. — Ez úgy néz ki, mint egy fadarab — S ez valóban így volt. A bot olyan fenyegetőnek és hatalmasnak látszott, mint egy gyújtós.

Esk annak a modorában forgatta a kalapot kezében, aki, kinyitva a közmondásos díszesen becsomagolt csomagot, fürdősót talál benne.

— Nagyon csinos — jegyezte meg bizonytalanul.

— Ez minden, amit mondani tudsz? — kérdezte Néne.

— És csúcsos is — Valahogy a varázslóvá levés egyáltalán nem különbözött a léttől, amikor nem volt varázsló.

Simon odahajolt.

— Ne felejtsd el — sugallta —, hogy előzőleg kell varázsló legyél, utána kezdhetsz vizsgálódni a másik oldalon. Ahogy mondtad.

Összenéztek és vigyorogtak.

Néne Katánglíra pillantott, aki vállat vont.

— Fogalmam sincs róla — mondta. — Mi történt a dadogásoddal, fiú?

— Úgy látszik, megszűnt, uram — felelte ragyogva Simon. — Biztos ott felejtettem valahol.

A folyó még mindig barna volt és dagadt, de legalább újra folyóhoz hasonlított.

Természetellenesen meleg volt a késő őszhöz képest, és Ankh-Morpork egész alsó részén száradni kitett szőnyegek és takarók ezreiből szállt föl a pára. Az utcákat iszap borította, ami, mindent összevetve, határozott javulást jelentett — Ankh-Morpork megkapó városi gyűjteményét döglőtt kutyákból az ár kisodorta a tengene.

Valamint az Arkrektor saját verandájának padlólapjai és az asztalon lévő teáskanna is gőzölögtek.

Néne hátradőlt a vén nádszékben, s hagyta, hogy az évszakhoz képest szokatlan meleg körbekússzék bokáján. Szórakozottan nézte a városi hangyák — amik olyan régóta laknak az Egyetem padlócsempéi alatt, hogy a háttérmágia magas szintje maradandóan megváltoztatta génjeik — egy csoportját, amint a tartóból egy nyirkos kockacukrot leemelnek egy kis targoncára. Egy másik csapat az asztal szélén darut épített gyufákból.

Lehet, hogy Néne érdeklődéssel hallotta volna, hogy az egyik hangya Dob Kvartély, aki végül úgy döntött, ad még egy esélyt az Életnek. De az is lehet, hogy nem.

— Azt mondják — szólalt meg —, hogy ha látsz egy hangyát Disznólesés Napján, akkor a tél további része enyhe lesz.

— Ki mondja? — kérdezte Katángli.

— Általában olyan emberek, akik tévednek — válaszolta Néne. — Tudod, jegyzetelni szoktam a Kalengyáriom omba. A legtöbb dolog, amiben a népek hisznek, téves.

— Mint a „vörös az ég alja, eső lesz holnapra” — példálózott Katángli. — Meg „vén kutyát nem lehet új kunsztokra tanítani”.

— Nem hinném, hogy erre valók a vén kutyák — nyilatkozta Néne. A kockacukor elérkezett az állványzathoz, s két hangya kötelekkel mikroszkopikus csigasorhoz erősítette.

— A felét se értem annak, amit Simon mond — ismerte el Katángli —, bár némelyik hallgató nagyon izgatottnak tűnik tőle.

— Én tökéletesen értem, amit Esk mond, csak nem hiszem el — felelte Néne. — Kivéve azt a részt, hogy a varázslóknak kéne legyen szívük.

— Azt is mondta, hogy a boszorkáknak meg kéne legyen eszük — jegyezte meg Katángli. — Nem kérsz egy palacsintát? Kissé nyirkos, attól tartok.

— Azt mondta nekem a lány, hogy ha a mágia megadja az embereknek, amit akarnak, akkor ha nem használnak varázslatot, az megadja nekik, amire szükségük van — folytatta Néne a tál fölött köröző kézzel.

— Ezt mondja Simon is nekem. Én a magam részéről nem értem, a mágia arra való, hogy használjuk, nem eltevésre. Rajta, kényeztesd magad!

— Mágia a mágián túl — horkant föl Néne. Elvette a palacsintát, s megkente lekvárral. Némi gondolkodás után tejszínhabot is tett rá.

A kockacukor a padlólaphoz csapódott, s azonnal körbevette egy másik hangyacsapat, készen arra, hogy hozzászíjazzák a konyhakertből rabszolgasorba hurcolt vöröshangyák hosszú sorához.

Katángli kényelmetlenül fészkelődött székében, ami nyikorgott.

— Eszmerelda — kezdte —, már régóta kérni szerettem volna…

— Nem — mondta Néne.

— Igazából azt akartam mondani, hogy azt gondoljuk, esetleg fölvehetünk néhány további lányt az Egyetemre. Kísérleti jelleggel. Mihelyt a vízvezeték-hálózat kérdése megoldódott — magyarázkodott Katángli.

— Ez természetesen a te dolgod.

— És, és, úgy tűnt nekem, hogy mivel láthatólag a sors úgy akarja, hogy koedukált intézménnyé váljunk, mondhatni, úgy tűnt nekem, azaz…

— Nos?

— Ha esetleg lehetőséget látnál arra, azaz, vajon elfogadnál-e egy Tanszéket.

Hátradőlt. A kockacukor gyufaszál görgőkön elhaladt széke alatt, a rabszolgahajcsár hangyák nyikkantásai pont a hallásküszöbön.

— Hmmm — morfondírozott Néne. — Végül is, miért ne? Mindig is szerettem volna egy olyan nagy fonottat, tudod, aminek a tetején van az a napellenzőszerűség. Ha nem túl nagy probléma.

— Nem teljesen erre gondoltam — jegyezte meg Katángli, majd sietve hozzátette —, ámbár egész biztos vagyok benne, hogy el lehet intézni. Nem, úgy értem, nem jönnél-e el és tartanál előadásokat a diákoknak? Néha-néha?

— Miről?

Katángli tapogatózva tárgyat keresett.

— Gyógyfüvekről? — kockáztatta meg. — Mi itt nem nagyon értünk a gyógynövényekhez. Meg kobakológiáról. Esk sokat mesélt nekem a kobakológiáról. Lenyűgözően hangzik.

A kockacukor egy végső rándulással eltűnt egy közeli fal repedésében. Katángli odabiccentett.

— Rengeteg cukrot fogyasztanak — tájékoztatta —, de nincs szívünk bármit is tenni ellenük.

Néne homlokát ráncolta, aztán a város fölötti párán át a távoli Kostetőn csillogó hó felé intett.

— Hosszú az út — mondta. — Az én koromban nem mászkálhatok folyamatosan ide-oda.