Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

— Azt mondtam, talán van valami… — kezdte újra.

— Mi volt az, amit láttam? — kérdezte Néne.

— Micsoda volt micsoda? — kérdezett vissza Katángli öszszezavarodva.

— Teremtsen már valami fényt!

A varázsló nedvesen sóhajtott, s kinyújtotta kezét. Aranyszín tűzsugár lőtt át a tajtékzó vízen s szisszent el a feledésbe.

— Ott van! — kiáltotta Néne diadalmasan.

— Az csak egy csónak — mondta Katángli. — A fiúk használják nyaranta…

Néne eltökélt alakja után gázolt olyan gyorsan, ahogy csak telt tőle.

— Nem gondolhat arra, hogy egy ilyen éjszakán vízre száll! — hörrent. — Ez őrültség!

Néne végigcsúszkált a hullámtörő nedves deszkáin, amiket már csaknem ellepett a víz.

— Nem is tud semmit a csónakokról! — ágált Katángli.

— Hát akkor gyorsan kell tanuljak — válaszolta nyugodtan Néne.

— De nem ültem csónakban kisfiúkorom óta!

— Valójában nem kértem magát, hogy tartson velem. A hegyes vége kell elöl legyen?

Katángli fölnyögött.

— Ez mind nagyon dicséretre méltó — közölte —, de talán várhatnánk reggelig?

Egy villámlás villanása világította meg Néne arcát.

— Talán nem — törődött bele Katángli. Végigdübörgött a hullámtörőn, s maga felé húzta a kis evezőscsónakot. A beleülés mázli kérdése volt, de végül sikerrel járt, a sötétben matatva a kikötőkötéllel.

A csónak kilendült az árra, s lassan forgolódva elsodródott.

Néne görcsösen csimpaszkodott az ülésbe, mikor a csónak már a zavaros vízen himbálózott, s várakozóan tekintett a homályon keresztül Katánglira.

— Nos?

— Nos mi? — érdeklődött Katángli.

— Azt mondta, mindent tud a csónakokról.

— Nem. Azt mondtam, hogy maga nem tud semmit.

— Ó!

Kapaszkodtak, miközben a csónak nehézkesen evickélt, csodával határos módon visszanyerte egyensúlyát, s elsodródott folyásirányban lefelé.

— Amikor azt mondta, hogy kisfiú kora óta nem ült csónakban… — kezdte Néne.

— Kétéves lehettem, azt hiszem.

A csónakot elkapta egy örvény, megpörgette, és kilőtte keresztbe az áradáson.

— Úgy könyveltem el, hogy olyan fiú volt, aki reggeltől estig csónakból csónakba ugrált, ki-be.

— Fönn a hegyekben születtem. Ha mindenáron tudni akarja, már a nedves füvön tengeribeteg leszek — jelentette ki Katángli.

A csónak teljes súlyával nekivágódott egy elmerült fatörzsnek, s az orrán átcsapott egy hullámocska.

— Tudok egy bűvigét megfulladás ellen — ismerte el boldogtalanul.

— Ennek örülök.

— Csak az a bökkenő, hogy szárazföldön kell kimondani.

— Vegye le a csizmáját! — utasította Néne.

— Mi?

— Ember, vegye le a csizmáját!

Katángli kényelmetlenül fészkelődött a padon.

— Mi jár a fejében?

— Elméletileg a víznek a csónakon kívül kéne lennie, ennyit azért tudok! — Néne a fenéken lötyögő sötét tócsára mutatott. — Töltse meg a csizmáját vízzel és ürítse ki oldalt!

Katángli bólintott. Úgy érezte, hogy az utóbbi két ára valahogy magával ragadta őt anélkül, hogy a legcsekélyebb beleszólása lett volna, s egy pillanatig dédelgette azt a furán vigasztaló érzést, hogy élete teljesen kikerült az irányítása alól s bármi történjék is, senki sem hibáztathatja. Vízzel tölteni meg csizmáit, miközben ide-oda hányódik az áradó folyón éjfélkor annak társaságában, akit kizárólag nő ként tudna leírni, legalább annyira logikusnak tűnt, mint bármi más az adott körülmények között.

És milyen jó alakú nő, szólalt meg egy elhanyagolt hang elméje hátsó részében. Volt valami abban a módban, ahogy viharvert söprűnyelét a csónak farán evezésre használta a fodrozódó vízen át, ami fölkavarta Katángli tudatalattijának rég elfeledett tartományait.

Na persze, nem mintha biztos lehetne a jó alakjában ebben az esőben meg szélben valamint Néne azon szokásának betudhatóan, hogy egész ruhatárát egyszerre ölti magára. Katángli tétován köszörülte torkát. Képletesen értelemben jó alakú, határozta el.

— Hümm, figyeljen — mondta. — Ez mind nagyon szép, de vegyük figyelembe a tényeket, úgy értem, a sodródás mértékét és így tovább, érti? Mostanra már mérföldekre lehet a nyílt óceánon. Talán sosem fog partot érni többé. Még akár a Peremcsobajba is beleeshet.

Néne, aki a vizet bámulta eddig, megfordult.

— Nem képes valami olyanra gondolni, ami esetleg segíthetne, és mi megtehetnénk? — akarta tudni.

Katángli néhány másodpercig csak meregette a vizet.

— Nem — felelte.

— Hallott már olyanról, hogy valaki Visszajött?

— Nem.

— Akkor érdemes megpróbálkozni, nem igaz?

— Sose szerettem az óceánt — jelentette ki Katángli. — Az lenne a helyes, ha lenne rajta burkolat. Szörnyű dolgok vannak benne, lent a mély részeken. Ijesztő tengeri szörnyek. Legalábbis így mondják.

— Csak meregessen, fiatalember, vagy meg fogja látni, hogy igazuk van-e azoknak, akik ezt mondják.

A vihar előre-hátra gördült fölöttük. Elveszettnek érezte magát itt, a lapos folyómenti síkságon; valójában a magas Kostetőhöz tartozott, ahol mindenki képes értékelni egy jó, kiadós vihart. Körbezsémbelt, egy legalább közepesen magas dombot keresve, hogy legyen mihez villámokat csapdosni.

Az eső halk dobolássá csöndesült, amit biztosan képes lesz akár napokig folytatni. Tengeri köd is érkezett, hogy asszisztáljon neki.

— Ha lenne néhány evezőnk, amivel evezhetnénk, ha tudnánk, merre menjünk — mondta Katángli. Néne nem válaszolt.

A férfi néhány további csizma vizet öntött ki a csónak oldalán, s fölmerült benne, hogy köntösén az aranypaszomány valószínűleg sose lesz már a régi. Szép is lenne azt hinni, hogy egy nap ennek még lesz jelentősége.

— Föl sem merem tételezni, hogy tudja véletlenül, merre van a Tengely? — kockáztatta meg. — Csak a társalgás kedvéért kérdem.

— Keresse a fák mohos oldalát — javasolta Néne anélkül, hogy odafordította volna fejét.

— Á! — motyogta Katángli, s bólintott.

Búskomoran bámult le az olajos vízre, s azon tűnődött, ez vajon melyik konkrét víz. A sós illatból ítélve már kinn jártak az öbölben.

Ami igazán megfélemlítette a tengerrel kapcsolatosan az volt, hogy az egyetlen dolog közte meg a fenéken élő rémisztő dolgok közt puszta víz. Természetesen tudta, hogy logikusan tekintve az egyetlen dolog, ami elválasztja, mondjuk, a Klaccs dzsungeleiben előforduló emberevő tigrisektől csakis a távolság, de ez valahogy nem volt ugyanaz. A tigrisek nem emelkednek elő a hűs habokból, szájuk telis-tele tűhegyes fogakkal…

Megborzongott.

— Nem érezte? — kérdezte Néne. — Benne van a levegő izében. Mágia! Szivárog valamiből.

— Alapjában véve nem oldódik vízben — jegyezte meg Katángli. Egyszer-kétszer végignyalta száját. Valóban volt valami bádogszerű íze a ködnek, ezt el kellett ismerje, meg némi olajossága a levegőnek.

— Maga a varázsló — szögezte le szigorúan Néne. — Nem tudja idehívni vagy valami?

— A probléma sosem merült föl — felelte Katángli. — A mágusok sosem hajítják el a botjuk.

— Valahol errefelé van — csattant föl Néne. — Segítsen megtalálni, ember!

Katángli fölnyögött. Fárasztó éjszaka volt mögötte, s mielőtt újra megpróbálkozna varázslással, igazán szüksége van tizenkét óra alvásra; több kiadós étkezésre, meg egy csöndes délutánra a pattogó kandalló előtt. Kezd ehhez túl öreg lenni, ez a gond. De behunyta a szemét és összpontosított.