Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

Az Izé bizonytalanul tántorgott fölötte. Esk szeme összeszűkült. Roppant gondossággal letette a világot, nagyon keményen rávágott az Izére körülbelül azon a ponton, ahol a sípcsontja lenne, ha lenne sípcsont az alatt a palást alatt, és fölkapta a világot újra, egyetlen takaros mozdulattal.

A teremtmény vonított, kétrét görnyedt, aztán lassan előreesett, akár egy zacskónyi ruhafogas. Amikor a földnek ütközött, kificamodott végtagok tömegeként hullott szét, a fej elgurult, majd billegve megállt.

Ez minden?, gondolta Esk. Még járni is alig tudnak! Amikor megütöd őket, simán szétesnek?

A legközelebbi Izék csipogtak és megpróbáltak elhátrálni, amikor a kislány eltökélten feléjük masírozott, de mivel testüket többé-kevésbé vágyálmok tartották össze, ez nem ment nekik jól. Esk megütött egyet, aminek olyan képe volt, mint egy kis tintahalcsaládnak, s rángatózó csontokká meg szőrdarabkákká meg bizarr csápvégekké esett össze, roppant hasonlatosan a görög ételekhez. Egy másik kissé sikeresebbnek bizonyult és elkezdett tétován elcammogni, mielőtt Esk nagyot húzott egyik lábszárára az ötből.

Kétségbeesetten hadonászott esés közben, s magával rántott két másikat.

Ekkorra a többiek sikerrel elcsoszogtak Esk útjából és a távolból nézték az eseményeket.

Esk néhányat lépett a legközelebbi lény irányába. Az megpróbált elmozdulni és elesett.

Lehet, hogy randák. Lehet, hogy gonoszak. De amikor a mozgásművészet kerül szóba, az Izék egy nyugágy minden kecsével és koordináltságával bírnak.

Esk fixírozta őket, aztán gyors pillantást vetett a Korongra parányi üveggúlájában. Úgy tűnt, mindezen izgalom a legkisebb mértékben sem zavarta meg.

Képes voltam ki jutni, már amennyiben ez a ki és a Korongot be nek lehet nevezni. De hogy lehet visszajutni?

Valaki nevetett. Az a fajta nevetés volt, ami…

Alapjában véve, p’ch’zarni’chiwkov volt. Ez a gégegyötrő szó ritkán használatos a Korongon, kivéve igen jól fizetett, nyaktörő teljesítményre specializálódott nyelvészek, és természetesen a kicsiny lélekszámú K’turni törzs által, akik eredetileg kitalálták. Nincs közvetlen szinonimája, noha a kamhuli „szkwemt” szó („az érzés, ami elfog midőn rádöbbensz, hogy az árnyékszék előző igénybevevője elhasználta az összes papírt”) az érzés mélységét tekintve határozottan megközelíti. A leghívebb fordítás imigyen hangzik:

„a hüvelyből kihúzott kard ocsmány kis nesze pont az ember háta mögött pont akkor, amikor az ember már azt gondolta, hogy minden ellenségétől megszabadult”

— bár a K’turni anyanyelvűek azt állítják, hogy ez nem fejezi ki az eredeti jegesen megizzasztó, szívbénító, gyomorfagylaló értelmét.

Ilyenfajta nevetés volt.

Esk lassan megfordult. Simon szállingózott felé a homokon át, maga előtt összekulcsolt kézzel. Szemét szorosan behunyta.

— Tényleg azt hitted, hogy ilyen egyszerű lesz? — kérdezte a fiú. Vagy valami kérdezte; nem úgy hangzott, mint Simon hangja, hanem egyszerre beszélő tucatnyi hangnak.

— Simon? — szólt bizonytalanul Esk.

— A továbbiakban semmi haszna számunkra — mondta az Izé Simon alakjából. — Megmutatta nekünk az utat, gyermek. Most pedig add ide a tulajdonunk.

Esk elhátrált.

— Nem hinném, hogy a tiétek — felelte —, akárkik is legyetek.

Az arc ott előtte kinyitotta szemét. Nem volt ott semmi, csak feketeség — nem is szín, csak egy másik helyre nyíló lyuk.

— Mondhatnánk, hogy ha odaadod nekünk, irgalmasak leszünk. Mondhatnánk, hogy hagyni fogjuk, hogy saját alakodban távozz innét. De nem lenne sok értelme, ha ezt mondanánk, ugye?

— Nem hinnék nektek — válaszolta Esk.

— Nos, hát akkor.

A Simon-Izé vigyorgott.

— Csak halasztgatod az elkerülhetetlent.

— Ez nekem nagyon is megfelel.

— El tudnánk venni.

— Hát akkor vegyétek! De nem hinném, hogy el tudjátok. Nem vehettek el semmit, csak amit odaadnak nektek, nem így van?

Az Izék körbevették.

— Nekünk fogod adni — mondta a Simon-dolog.

A többiek közül közelgett néhány, rettentő, rángatózó mozdulatokkal lépdelve visszafelé a sivatagban.

— El fogsz fáradni — folytatta az Izé. — Mi várhatunk. Kiválóan tudunk várakozni.

Cselezett egyet balra, de Esk megpördült, hogy szemmel tartsa.

— Nem számít — jelentette ki a lány. — Csak álmodom ezt, és álmodás közben nem eshet baja az embernek.

Az Izé megtorpant, s üres szemmel tekintett a kislányra.

— Van olyan szó a világodban, ami, azt hiszem, a „pszichoszomatikus” megfelelője?

— Sose hallottam róla — csattant föl Esk.

— Azt jelenti, hogy igenis eshet bajod álmodban. És az benne az érdekes, hogy ha meghalsz álmodban, itt ragadsz. Az lenne csak nagyszerűűű!

Esk oldalvást a távoli hegyekre pislantott, amik megrogygyant sársutiként nyúltak el a hűvös láthatáron. Nem voltak ott fák, még sziklák sem akadtak. Csak homok és hideg csillagok és…

Inkább érezte, mint hallotta a mozgást, s megfordult, furkósbotként tartva a gúlát kezei közt. Ugrás közben, kielégítő puffanással találta el a Simon-Izét, de amint földet ért, előrebukfencezett és kellemetlen könnyedséggel pattant talpra. Meghallotta a lány zihálását, és fájdalmat látott röviden megvillanni a szemében. Megállt.

— Aha, ez rosszul esett, mi? Nem szeretsz másokat szenvedni látni, igaz? Legalábbis ezt nem, úgy látszik.

Megfordult és intett, és kettő a magas Izék közül odavonszolta magát hozzá, és erősen megmarkolták karjait.

A szeme megváltozott. A sötétség eltűnt, s Simon szeme nézett ki az arcból. Fölbámult az Izékre mindkét oldalán, röviden próbált kiszabadulni, de az egyik több pár csápot tekert a derekára, és a másik a világ legnagyobb homárollójába fogta a karját.

Aztán észrevette Esket, és pillantása a kis üveggúlára esett.

— Fuss el! — sziszegte a fiú. — Vidd el innen! Ne hagyd, hogy megkaparintsák! — Eltorzult az arca, amikor az olló összeszorult a karján.

— Ez valami trükk? — firtatta Esk. — Ki vagy valójában?

— Nem ismersz föl engem? — kérdezte boldogtalanul Simon. — Mit keresel az álmomban?

— Ha ez egy álom, akkor kérem szépen, szeretnék fölébredni! — jelentette be Esk.

— Figyelj! Most rögtön el kell fuss, érted? Ne állj itt eltátott szájjal!

ADD IDE NEKÜNK — szólalt meg egy fagyos hang Esk fejében.

Esk lenézett az üveggúlára a maga kis gondtalan világával, aztán föl Simonra, szája a meglepődés „O”-jára nyílt.

— De mi ez?

— Nézd meg alaposan!

Esk belebámult az üvegbe. Ha bandzsított, úgy látszott, hogy a parányi Korong szemcsés, mintha apró pettyek milliói alkotnák. Ha jobban megnézte a foltokat…

— Ezek csak számok! — mondta. — Az egész világ… csupa számból áll…

— Ez nem a világ, csak a világ képzete — közölte Simon. — Nekik alkottam. Tudod, nem tudnak átjutni hozzánk, de az eszmék itt alakot vesznek föl. Az eszmék valóságosak!

ADD IDE NEKÜNK.

— De az eszmék nem bántanak senkit!

— Számokká alakítottam a dolgokat, hogy megértsem őket, de Ők csak uralkodni akarnak — jegyezte meg keserűen Simon. — Úgy ásták maguk a számaimba, mint…

Fölsikoltott.

ADD IDE NEKÜNK VAGY ÍZEKRE SZEDJÜK A FIÚT.

Esk fölnézett a legközelebbi lidércnyomás arcba.

— Honnan tudhatnám, hogy meg lehet-e bízni bennetek? — kérdezte.