Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

Na jó, tényleg van itt mágia. Vannak bizonyos helyek, ahol a varázserő természetes módon fölhalmozódik. Lerakatokat hoz létre a földöntúli oktiron fémben, bizonyos fafajtákban, eldugott tavakban, átólinosesőzik a világon és azok, akik járatosak az ilyesmiben, elkaphatják és elraktározhatják. Ezen a területen is akadt egy mágiaraktár.

— Nagy erejű — szólt az Arkrektor. — Nagyon nagy erejű — Kezét halántékához emelte.

— Kezd piszok hideg lenni — morgott Néne. A kitartó esőből havazás lett.

Hirtelen változás következett be a világban. A csónak megállt, nem zökkenéssel, hanem mintha a tenger váratlanul úgy döntött volna, megszilárdul. Néne kinézett oldalt.

A tenger megszilárdult. A hullámok moraja messziről érkezett, folyamatosan egyre messzebbről.

Áthajolt a csónak oldalán és megkocogtatta a vizet.

— Jég — jelentette. A csónak moccanatlan állt egy jégóceánban. Vészjóslóan nyikorgott.

Katángli lassan biccentett.

— Ennek van értelme — mondta. — Ha ők… ott vannak, ahol szerintünk vannak, akkor ott nagyon hideg van. Olyan hideg, amilyen az éjszaka a csillagok között, úgy beszélik. Így hát a bot is érzi.

— Úgy van — értett egyet Néne, s kilépett a csónakból. — Nincs más dolgunk, mint hogy megtaláljuk a jég közepét, s ott lesz a bot, igaz?

— Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Legalább a csizmám hadd vegyem föl!

Megfagyott hullámokon keltek át, s Katángli hébe-hóba megállt, hogy megpróbálja érzékelni a bot pontos hollétét. Összes ruhája ráfagyott. A foga vacogott.

— Maga nem fázik? — kérdezte Nénét, kinek öltözéke eléggé recsegett járás közben.

— De fázom — ismerte be —, csak nem borzongok.

— Amikor legény voltam, ilyenek voltak a telek — említette meg Katángli, ujjait fújogatva. — Ankh-ban szinte soha nem havazik.

— Nahát — mondta Néne, előrenézve a fagyos ködbe.

— Emlékszem, a hegyek csúcsán egész évben volt hó. Ó, manapság már nincsenek olyan mínuszok, mint amilyenek gyerekkoromban voltak.

— Legalábbis mostanáig nem voltak — tette hozzá, lábával topogva a jégen, ami fenyegetőleg csikorgott, emlékeztetve őt, hogy ez itt minden, ami közte meg a tenger feneke között található. Újra topogott, de olyan puhán, amennyire ez lehetséges.

— Miféle hegyek voltak azok? — érdeklődött Néne.

— Ó, a Kostető. Fönn, a Tengely felé. A falut Goromba Pokrócnak hívják.

Néne ajka mozgott.

— Katángi, Katángli — mormolta halkan. — Rokona a vén Acktur Katánglinak? Egy nagy házban lakott a Szökkenő Hegy lábánál, számtalan fiával.

— Az apám. Honnan a Korongból tudta?

— Ott nevelkedtem — felelte Néne, ellenállva a kísértésnek, hogy csak sokattudóan somolyogjon. — Egy völggyel arrébb. Lusta Dögön. Emlékszem az anyjára, kedves asszony volt, barna és fehér tyúkokat tartott, hozzá jártam tojásokat venni az anyukámnak. Ez persze még azelőtt volt, hogy boszorkánnyá avattak.

— Nem emlékszem magára — mondta Katángli. — Na persze, nagyon régen volt. A házunk körül mindig rengeteg gyerek nyüzsgött — Sóhajtott egyet. — Föltételezem, lehetséges, hogy egyszer meghúztam a maga haját is. Ez olyasmi, amit akkoriban sűrűn tettem.

— Lehet. Emlékszem egy alacsony, duci fiúra. Elég utálatosra.

— Az akár én is lehettem. Úgy rémlik, volt egy mindenkinek parancsolgató kislány, de olyan régen történt mindez. Olyan nagyon régen.

— Akkoriban nem volt ősz a hajam — jegyezte meg Néne.

— Akkoriban mindennek más volt a színe.

— Ez igaz.

— Nyaranta nem esett ennyit az eső.

— A naplementék vörösebbek voltak.

— Sokkal több öregember volt. Tele volt velük a világ — emlékezett a varázsló.

— Igen, tudom. És most meg tele van fiatalokkal. Hát nem érdekes? Úgy értem, az ember pont a fordítottjára számítana.

— Még a levegő is jobb fajta volt. Könnyebb volt lélegezni — dörmögte Katángli. Továbblépdeltek az örvénylő hóban, az idő és a Természet fura útjait fontolgatva.

— Hazalátogatott valaha? — faggatta Néne.

Katángli vállat vont.

— Amikor apám meghalt. Különös, még soha nem mondtam senkinek, de… nos, ott voltak a bátyáim; mert ugye nyolcadik fiú vagyok, s mindnek vannak gyerekei sőt unokái, s egyik sem tudja rendesen leírni a nevét. Meg tudtam volna venni az egész falut. És úgy bántak velem, mint egy királlyal, de… úgy értem, én jártam olyan helyeken és láttam olyan dolgokat, amiktől családtagjaim tudata jéggé alvadna, bármely lidércnyomásuknál vadabb lényekkel szálltam szembe, olyan titkokat tudok, amiket csak nagyon kevesen…

— Mellőzöttnek érezte magát — summázta Néne. — Nincs ebben semmi különös. Mindnyájunkkal megesik. Ezt választottuk.

— A varázslóknak soha nem lenne szabad hazamenni — morogta Katángli.

— Nem hiszem, hogy haza tudnak menni — értett egyet Néne. — Nem kelhetsz át kétszer ugyanazon a folyón, mindig ezt mondom.

Katángli ezen eltöprengett.

— Azt hiszem, ebben nincs igaza — mondta. — Át kellett keljek ugyanazon a folyón, ó, több ezerszer is.

— Aha, de nem ugyanaz a folyó volt.

— Nem?

— Nem.

Katángli vállat vont.

— Ugyanannak a rohadt folyónak tűnt pedig.

— Semmi szükség erre a hangnemre — oktatta Néne. — Nem látom be, miért kéne ilyen szavakat eltűrnöm egy olyan varázslótól, aki még levelekre se tud válaszolni!

Katángli elhallgatott egy másodpercre, ha eltekintünk fogai kasztanyetta jellegű csattogásától.

— Ó! — bökte ki. — Ó, tudom már! Magától jöttek azok a levelek, igaz?

— Úgy van. Mindet aláírtam. Ez elvileg amolyan nyomravezető jel kéne legyen, nem igaz?

— Jól van, na, jól van, na. Csak azt hittem, valaki viccelődik, ennyi az egész — felelte Katángli morcosan.

— Viccelődik?

— Nem szoktunk sok kérelmet kapni nőktől. Nem kapunk egyet sem.

— Törtem a fejem, hogy miért nem kapok választ — jegyezte meg Néne.

— Kidobtam mindet, ha tudni akarja.

— Legalább annyit… ott van!

— Hol? Hol? Ó, ott!

A köd szétnyílt, s most tisztán látták — a hópelyhek szökőkútját, a megfagyott levegő díszes oszlopát. S alatta…

A bot nem fagyott a jégbe, hanem békésen lebegett egy forrongó víztócsában.

Egy varázslatos világegyetem jellegzetes szokatlanságainak egyike az ellentétek létezése. Már korábban megjegyeztük, hogy a sötétség nem a fény ellenkezője, csupán a fény hiánya. Hasonlóképp az abszolút nulla is pusztán a hő hiánya. Ha tudni akarod, milyen az igazi hideg, az olyan intenzív hideg, hogy a víz meg sem tud fagyni, hanem antiforr, nem kell messzebb menned ennél a tócsánál.

Néhány másodpercig csöndben bámulták, megfeledkezve civódásukról. Aztán Katángli vontatottan így szólt:

— Ha abba beledugja a kezét, az ujjai reccsenve fognak kettéroppanni, mint valami répa.

— Gondolja, hogy mágiával ki tudja onnan emelni? — firtatta Néne.

Katángli megveregette zsebeit s végül elővadászta sodornivalós zacskóját. Szakértő ujjakkal tömte néhány csikk maradványait új papírba, s megfelelő alakba nyalogatta anélkül, hogy levette volna szemét a botról.

— Nem — válaszolta. — De akkor is megpróbálom.

Vágyódva tekintett cigarettájára, aztán a füle mögé tűzte. Kinyújtotta kezét, kifeszítette ujjait, s ajka hangtalan mozgott, mikor elmotyogott néhány varázsszót.