A bot megpördült medencéjében, s puhán elemelkedett a jégről, ahol azonnal a fagyott levegőgubó középpontjává vált. Katángli fölnyögött az erőfeszítéstől — a közvetlen levitáció az alkalmazott mágia legnehezebb formája a hatás-ellenhatás közismert elvének mindig jelenlévő veszélye miatt, ami azt jelenti, hogy egy varázsló, aki puszta szellemi erével kísérel meg fölemelni egy nehéz tárgyat, azzal a kilátással kell szembenézzen, hogy esetleg agyával a csizmájában fogja végezni.
— Nem tudná függőlegesen fölállítani? — kérdezte Néne.
Rendkívüli érzékenységgel a bot lassan megfordult a levegőben, míg végül ott lógott Néne előtt néhány hüvelyknyire a jég fölött. Fagy csillámlott faragásain, de Katánglinak úgy tetszett — a migrén vörös ködén át, mely szeme előtt lebegett —, hogy őt nézi. Neheztelve .
Néne megigazgatta a kalapját, s céltudatosan fölegyenesedett.
— Rendben — mondta. Katángli megingott. A hang tónusa úgy hasított át rajta, mint a gyémántfűrész. Halványan vissza tudott emlékezni arra, ahogy anyja korholta kiskorában; nos, ez volt az a hang, csak kifinomultabb, koncentráltabb, és kis szilíciumkarbid-darabkákkal élezett, parancsoló hangnem, amitől egy tetem is vigyázzba vágta volna magát s valószínűleg már átmasírozott volna a temető felén, mielőtt eszébe jutott volna, hogy, végül is, halott.
Néne a lebegő varázspálca előtt állt, csaknem elolvasztva annak jeges borítását pillantásának puszta dühével.
— Ez hát az elképzelésed a tisztes viselkedésről, mi? Elhevergetni a tengeren, miközben emberek halnak meg? Ó, ez aztán derék!
Félkörben körbetrappolt. Katángli megrökönyödésére a husáng utána fordult.
— Szóval el lettél hajítva! — csattant föl Néne. — És akkor mi van? A lány alig több, mint gyermek, s a gyerekek előbb-utóbb mindnyájunkat eltaszítanak. Ez a hűséges szolgálat? Nincs benned semmi szégyen, itt heverészel duzzogva, mikor végre valami hasznod lehetne?
Előrehajolt, kampós orra csak egy-két hüvelyknyire a bottól. Katángli csaknem egészen bizonyos volt abban, hogy a varázsvessző megpróbált hátrahúzódni, el a boszorkány útjából.
— Megmondjam neked, mi történik a rossz botokkal? — sziszegte. — Ha Esk elveszett a világ számára, megmondjam, mit fogok veled csinálni? Egyszer megmenekültél a tűztől, mert tovább tudtad adni neki a fájdalmat. Legközelebb nem tűzbe vetlek.
Hangja ostorszíj-susogássá halkult.
— Először a hántológyalu jön. Aztán a dörzspapír és az ácsfúró és a faragókés…
— Hé, csak nyugalom! — szólalt meg Katángli könnyező szemmel.
— …és ami megmarad, azt kicövekelem az erdőbe a gombáknak meg fatetveknek meg bogaraknak. Évekig eltarthat.
A faragások gyötrődve vonaglottak. Többségük hátulra húzódott Néne tekintete elől.
— Most pedig — mondta a boszorkány —, megmondom, mit fogok tenni. Föl foglak venni és együtt mindnyájan szépen visszamegyünk az Egyetemre, nemdebár? Különben jön a tompa fűrész.
Fölgyűrte ruhaujját, s kinyújtotta kezét.
— Varázsló, azt fogom kérni, hogy eressze el.
Katángli boldogtalanul biccentett.
— Amikor azt mondom, hogy „most”, akkor azonnal! Most !
Katángli újra kimerte nyitni a szemét.
Néne maga előtt teljesen kinyújtott bal karral állt, szorosan markolva a botot.
A jég párafröccsenésekkel robbant le róla.
— Jól van — fejezte be Néne —, de ha ez még egyszer előfordul, nagyon mérges leszek, megértetted?
Katángli leengedte kezét, s a nőhöz sietett.
— Nem sérült meg?
A boszorka fejét rázta.
— Olyan, akár forró jégcsapot kézben tartani — közölte. — Gyerünk, nincs időnk álldogálásra és cseverészésre.
— Hogyan fogunk visszajutni?
— Ember, mutasson már egy kis kurázsit, az istenek szerelmére! Repülni fogunk.
Néne meglengette a söprűjét. Az Arkrektor kétkedve nézett rá.
— Ezen?
— Persze. A varázslók nem repülnek a vesszejükön?
— Ez kifejezetten méltóságon aluli.
— Ha én el tudom viselni, akkor maga is.
— Igen, de biztonságos ez?
Néne megsemmisítő pillantást vetett rá.
— Abszolút értelemben kérdi? — érdeklődött. — Vagy, mondjuk, összehasonlítva egy olvadozó úszó jégtáblán maradással?
— Ez az első alkalom, hogy söprűnyélen lovagolok — jelentette be Katángli.
— Tényleg?
— Azt hittem, hogy csak rájuk ül az ember s máris repül — jegyezte meg a varázsló. — Nem tudtam, hogy ilyen rengeteg föl-lefutkosást és rájuk kiabálást is kell csinálni.
— Ez a fortélya — mutatta ki Néne.
— Azt gondoltam, gyorsabbak is — folytatta Katángli —, és őszintén szólva, hogy magasabban szállnak.
— Hogy érti azt, magasabban? — kérdezte Néne, megpróbálva ellensúlyozni a mágus súlyát a háta mögött, ahogy viszszafordultak a folyó folyásával szembe. Mint minden pótülésen ülő utas az idők hajnala óta, a férfi állhatatosan a rossz irányba dőlt.
— Nos, valahogy a fák fölött — említette Katángli lebukva, miközben egy csöpögő ág lesöpörte a kalapját.
— Semmi olyan baja nincs ennek a söprűnek, amin ne segítene, ha maga leadna vagy fél mázsát — csattant föl Néne. — Vagy szívesebben szállna le és gyalogolna?
— Eltekintve attól a ténytől, hogy az idő zömében a lábam amúgy is érinti a talajt — mondta Katángli —, nem szeretném zavarba hozni magát. Ha valaki megkért volna, hogy soroljam föl a repülés veszélyeit, tudja, sose jutott volna eszembe, hogy közéjük vegyem az ember lábának halálra csapkodását magas sasharaszttal.
— Maga dohányzik? — firtatta Néne, komoran meredve maga elé. — Valami ég.
— Csak hogy megnyugtassam az idegeim, asszonyom, emiatt az elhamarkodott fejesugrás miatt a levegőbe.
— Nos, most rögtön nyomja el! És kapaszkodjon!
A söprű fölfelé bukdácsolt, s növelte sebességét, kábé egy geriátriáról szökött kocogóéval.
— Mr. Varázsló.
— Halló?
— Amikor azt mondtam, kapaszkodjon…
— Igen?
— Nem úgy értettem, hogy ott.
Csönd támadt.
— Ó! Igen. Értem. Rettentően sajnálom.
— Semmi baj.
— A memóriám már nem a régi… Biztosíthatom… nem akartam megsérteni.
— Nem sértődtem meg.
Egy pillanatig csöndben repültek.
— Mindazonáltal — jegyezte meg Néne elgondolkozva — azt hiszem, hogy mindent egybevéve, jobb szeretném, ha elvenné onnan a kezét.
Vastag sugárban dőlt az eső a Láthatatlan Egyetem esővízcsatornáiba s a csurgókba folyt, ahol a nyár óta elhagyatott varjúfészkek úgy lebegtek, mint nagyon rosszul megépített csónakok. A víz ősi, lerakódott rétegekkel bevont csövekben gurgulázott. Utat talált a cserepek alá, s ráhellózott a pókokra az ereszek alatt. Levetődött az oromzatról s titkos tavacskákat hozott létre a csúcsos tornyok közt.
Egész ökológiai rendszerek léteztek az Egyetem végtelen tetőin, amikhez képest Gormenghast [3] Gormenghast ősi, düledező kastély Mervyn Peake „Gormenghast” trilógiájában (a ford. megjegyzése) .
szerszámkamrának tűnt volna egy vasúti parcellán, madarak daloltak apró almákból és dudvamagokból kinőtt dzsungelekben, kicsiny békák úszkáltak a felső ereszekben, s egy hangyakolónia szorgosan munkálkodott egy izgalmas és bonyolult civilizáció megalkotásán.
Читать дальше