Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

— Azt hiszem, mostantól szólíthat Eszmereldának. Mivelhogy osztoztunk a söprűnyélen meg minden.

— Előremehetek? Ez az én könyvtáram — esengett a férfi.

Néne megfordult, arca csupa meglepődés. Aztán elmosolyodott.

— Természetesen. Nagyon sajnálom.

— Csak a dolog kinézete miatt, tudod — mentegetőzött Katángli. Belökte az ajtót.

A Könyvtár tele volt varázslókkal, akik úgy törődnek a könyveikkel, ahogy a hangyák tojásaikkal, s nehéz időkben körülbelül ugyanúgy hurcolják magukkal őket. A víz már ide is kezdett bejutni, s meglehetősen fura helyeken bukkant föl a könyvtár különös gravitációtorzító hatása miatt. Minden alsó polcot kiürítettek, s varázslók meg hallgatók váltakozva halmozták a köteteket minden elérhető asztalra és száraz polcra. A levegő tele volt mérgesen susogó lapok hangjával, ami csaknem elfojtotta a vihar távoli őrjöngését.

Ez nyilvánvalóan fölzaklatta a könyvtárost, aki mágustól mágusig inalt, hatástalanul ráncigálva köntösük, „úúk”-ot kiabálva.

Meglátta Katánglit, s sebesen felé négykézlábalt. Néne még sosem látott orángutánt, de esze ágában se volt ezt beismerni, és eléggé nyugodt maradt a kis, pocakos férfival szemben, akinek hihetetlenül hosszú karja volt, s 12-es bőrt viselt 8-as méretű testén.

— Úúk — magyarázta az emberszabású —, úúk.

— Úgy vélem — felelte röviden Katángli, s megragadta a legközelebbi varázslót, aki egy tucat grimoire súlya alatt imbolygott. A férfi úgy bámult rá, mintha kísértetet látna, oldalvást Nénére sandított, s leejtette a könyveket a földre. A könyvtáros arca megrándult.

— Arkrektor? — akadt el a mágus lélegzete —, maga él? Úgy értem… hallottuk, hogy magát eltüntetette egy… — újra Nénére pillantott —, …úgy értem, azt hittük… Hidló azt mondta nekünk…

— Úúúk — szólt a könyvtáros, visszahessegetve néhány lapot borítójába.

— Hol az ifjú Simon meg a kislány? Mit tettetek velük? — érdeklődött Néne.

— Ők… oda hátrébb tettük őket — válaszolta a varázsló sebesen hátrálva. — Ümm…

— Mutasd meg! — parancsolta Katángli. — S hagyd abba a makogást, ember, az ember azt hinné, sose láttál még nőt.

A varázsló nagyot nyelt, s nyomatékosan bólogatott.

— Igenis. És… úgy értem… kérem, kövessen… ümm…

— Nem akartál semmit se mondani a tanról, ugye? — firtatta Katángli.

— Ümm… nem, Arkrektor.

— Akkor jó.

Szorosan jól megtiport sarkában követték, ahogy végignyargalt a sürgő-forgó mágusok között, akiknek többsége abbahagyta a munkálkodást, hogy jól megbámulja a mellettük elsiető Nénét.

— Kezd a dolog zavarba ejtő lenni — vetette oda Katángli szája sarkából. — Kénytelen leszek kinevezni téged tiszteletbeli varázslónak.

Néne egyenesen előre nézett, ajkai alig mozdultak.

— Ha megteszed — sziszegte —, ki foglak nevezni tiszteletbeli boszorkának.

Katángli gyorsan befogta a száját.

Esk és Simon egy asztalon feküdtek az egyik oldalsó olvasóteremben. Fél tucat varázsló vigyázott rájuk, akik idegesen félrehúzódtak, mikor a trió közelgett, mögöttük a peckesen masírozó könyvtárossal.

— Gondolkoztam a dolgon — mondta Katángli. — Egész biztos, hogy sokkal jobb lenne Simonnak adni a botot, nem? Ő varázsló, és…

— Csak a holttestemen át — szakította félbe Néne. — Meg a tiéden. Ők rajta keresztül szerzik az erejük, még többet akarsz nekik adni?

Katángli sóhajtott. Csodálattal adózott a varázspálcának, az egyik legjobb volt, amit valaha is látott.

— Nos, jó. Természetesen igazad van.

Odahajolt, s ráfektette a botot Esk alvó alakjára, aztán drámaian hátralépett.

Semmi sem történt.

Az egyik varázsló idegesen köhécselt.

Továbbra se történt semmi.

— A dolog nem működik — mutatta ki Katángli —, igaz?

— Úúk.

— Adj neki időt — javasolta Néne.

Adtak neki időt. Odakint a vihar körbesétált az égbolton, megpróbálva leemelni a házak fedelét.

Néne lecsüccsent egy könyvkupacra, s megdörzsölte szemét. Katángli keze a dohányzacskója felé kalandozott. Az idegesen köhécselő mágust egy kollégája kivezette a szobából.

— Úúk — jegyezte meg a könyvtáros.

— Tudom már! — kiáltott föl Néne, így hát Katángli félig megsodort cigarettája dohányzáporként szóródott ki erőtlen ujjai közül.

— Mit?

— Még nincs vége!

— Mi?

— Esk persze nem tudja használni a botot — mondta Néne fölállva.

— De hát azt mondtad, hogy ezzel söpörte a padlót, és a bot védelmezte őt, és… — kezdte Katángli.

— Nemnemnem — vágott közbe Néne. — Ez azt jelenti, hogy a bot hasznosította magát, vagy használta a lányt, de a gyerek sose volt képes használni őt , érted?

Katángli rámeredt a két mozdulatlan testre.

— Tudnia kellene használni. Valódi varázslói pálca.

— Ó! — mondta Néne. — Szóval a lány valódi varázsló, mi?

Katángli tétovázott.

— Nos, természetesen nem. Nem kérheted, hogy nyilvánítsuk varázslónak. Hol erre a precedens?

— A micsoda? — kérdezte élesen Néne.

— Még sosem történt ilyesmi.

— Egy csomó olyan dolog van, ami még sosem történt meg. Csak egyszer születünk.

Katángli néma esengéssel tekintett rá.

— De ez ellentétes a t…

„Tant” kezdett mondani, de a szó csöndbe fulladt.

— Hol mondja ezt? — firtatta diadalmasan Néne. — Hol mondja azt, hogy nők nem lehetnek varázslók?

A következő gondolatok száguldottak át Katángli agyán:

…Nem mondja sehol, csak mindenhol.

…De a fiatal Simon mintha azt állílotta volna, hogy a mindenhol olyannyira hasonlít a seholra, hogy nincs is különbség.

…Akarom, hogy úgy emlékezzenek rám, mint az első Arkrektorra, aki nőket engedett az Egyetemre? Viszont … az biztos, hogy nem felejtenének el.

…Igazán imponáló asszony, amikor ebben a pózban áll.

…A botnak megvannak a maga elképzelései.

…Valamiképp van ebben logika.

…Ki fognak nevetni.

…Lehet, hogy nem sikerül.

…Lehet, hogy sikerül.

Nem bízott bennük. De nem volt választása.

Esk rámeredt a rettentő pofákra, amik lebámultak rá, meg a könyörületesen ruhafedte, hórihorgas testekre.

A keze viszketett.

Az árnyékvilágban az eszmék valóságosak. A gondolat, úgy tűnt, fölfelé terjed a karján.

Afféle derűlátó gondolat volt, csupa pezsgés gondolat. Nevetett, és széttárta kezét, s a bot úgy csillogott benne, akár a megszilárdult elektromosság.

Az Izék ideges csivitelésbe fogtak, s hátul egy-kettő elkezdett elimbolyogni. Simon előreesett, amikor fogva tartói sietve elengedték, s négykézlábra érkezett a homokon.

— Használd föl! — kiáltotta. — Ez az! Meg vannak rémülve!

Esk rámosolygott, s folytatta a bot vizsgálatát. Most először ki tudta venni, mit is ábrázolnak valójában a faragások.

Simon fölmarta a világ gúláját, s felé szaladt.

— Gyere! — hívta. — Ezt gyűlölik!

— Tessék? — mondta Esk.

— Használd a botot! — sürgette Simon, s odanyúlt érte. — Hé! Megharapott!

— Sajnálom — mentegetőzött Esk. — Miről is beszélgettünk? — Fölnézett s szemügyre vételezte a siránkozó Izéket, mintha most látná őket először. — Ó, azokról. Ők csupán az elménkben léteznek. Ha nem hinnénk bennük, egyáltalán nem is lennének.