Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

Az egyetlen dolog, amit a víz nem tehetett meg, az a tetőkön sorakozó díszes vízköpőkből való kibugyogás volt. Ez azért volt így, mert a vízköpők az eső első jelére elkószáltak és menedéket leltek a padláson. Úgy tartották, hogy attól, hogy csúnya vagy, még nem kell hülye is legyél.

Patakokban esett. Folyókban áradt. Tengerekben szakadt. De legfőképp a Nagycsarnok tetején ömlött keresztül, ahol a párbaj Néne és Katángli között nagyon nagy lyukat hagyott maga után, s Hidló úgy érezte, hogy valamiképp személy szerint rázuhog.

Egy asztalon állt, a diákcsoportokat szervezve, akik leszedték a festményeket és vénséges faliszőnyegeket, még mielőtt ronggyá áznának. Muszáj volt asztalra állni, a padlót már több hüvelyknyi víz borította.

Sajnos, nem esővíz. Ez saját egyéniséggel rendelkező víz volt, azzal a jellegzetes karakterrel, amit akkor szerez a víz, ha hosszasan utazott iszapos tájakon. Magáénak mondhatta az autentikus Ankh-víz sűrű állagát: iváshoz túl szilárd, szántáshoz túl folyékony.

A folyó átszakította a gátakat, milliónyi apró mederben folyt hátrafelé, betörve a pincékbe, kukucsot játszva a padlólapokkal. Hébe-hóba távoli bummok hallatszottak, amikor valami elfeledett varázslat víz alá került alagsorában rövidre záródott és kiadta erejét; Hidló egyáltalán nem lelkesedett a felszínre szivárgó ocsmány bugyborékolások és sziszegések némelyikéért.

Megint azt gondolta, milyen szép is lenne olyan varázslónak lenni, aki kicsiny barlangban él valahol, gyógyfüveket gyűjt, jelentős gondolatokat gondol és tudja, mit beszélnek a baglyok. De valószínűleg a barlang vizes lenne, a növények mérgezőek, és Hidló sose lehetne biztos, végső soron, pontosan melyek is a jelentős gondolatok.

Ügyetlenül leereszkedett, s átgázolt a sötét, örvénylő vízen. Nos, megtett minden tőle telhetőt. Megpróbálta rávenni a rangidős varázslókat a tető mágikus megjavítására, de általános vita támadt a használható bűvigéket illetően, s a végső közmegegyezés szerint ez amúgy is a mesteremberek dolga.

Nesze neked varázslók, gondolta rosszkedvűen, amint a csöpögő boltívek alatt evickélt, mindig a határtalant piszkálgatják, de sose veszik észre a meghatározottat, különösen akkor nem, ha háztartási munkákról van szó. Sose voltak ilyen gondjaink annak a nőnek a fölbukkanása előtt.

Fölcuppogott a lépcsőn, amit egy különösképp imponáló villámlás világított meg. Dermesztő bizonyossággal tudta, hogy noha senki sem hibáztathatja őt mindezért, mindenki fogja. Megragadta köntöse szegélyét s boldogtalanul kicsavarta, aztán a dohányzacskójáért nyúlt.

Csinos, zöld, vízhatlan zacskó volt. Ez azt jelentette, hogy a belefolyt eső nem tudott aztán kijutni belőle. Leírhatatlan volt.

Megtalálta a papírok kis tekercsét is. Egy csomóba tapadtak, mint a kimosott, kicentrifugázott, megszárított és kivasalt nadrág farzsebében lelt mesés bankjegy.

— A francba! — mondta, mély érzéssel.

— Hé! Hidló!

Hidló körbenézett. Ő hagyta el utolsónak a csarnokot, ahol mostanság kezdtek egyes padok úszni tanulni. Örvények és buborékfoltok jelezték a helyeket, ahol a mágia kiszivárgott a pincékből, de sehol nem látszott senki.

Hacsak nem az egyik szobor szólalt meg, na persze. Túl nehezek voltak az elmozdításhoz, s Hidló emlékezett, hogy azt mondta a hallgatóknak, egy alapos mosdatás valószínűleg jót fog nekik tenni.

A szigorú arcokra pillantott, s megbánta szavait. A roppant hatalmas mágusok szobrai néha sokkal elevenebbnek tűntek, mint amihez bármilyen szobornak joga van. Talán halkabbra kellett volna fogja a hangját.

— Igen? — kockáztatta meg, kínzóan tudatában a kőkemény pillantásoknak.

— Itt fönt, te bolond!

Fölnézett. A söprű nehézkesen ereszkedett alá az esőben, hirtelen zuhanások és rándulások sorával. Öt lábbal a víz fölött elveszítette utolsó megmaradt légi jogigényét is és zajosan egy örvénybe pottyant.

— Ne álldogálj ott, idióta!

Hidló idegesen meregette szemét a homályba.

— Valahol muszáj álljak — mutatta ki.

— Úgy értem, nyújts segédkezet! — acsargott Katángli, úgy emelkedve ki a hullámocskákból, akár egy kistermetű, kövérkés Vénusz. — Természetesen, először a hölgynek.

Nénéhez fordult, aki a zavarosban halászott.

— Elvesztettem a kalapom — közölte.

Katángli fölsóhajtott.

— Tényleg számít az valamit is ilyen időben?

— A boszorkánynak kell, hogy legyen kalapja, különben ki ismerné föl? — magyarázta Néne. Amikor valami sötét és elázott úszott arra, odakapott, diadalmasan kacarászott, kiöntötte belőle a vizet, s fejébe csapta a kalapot, ami elvesztette minden merevségét s eléggé kackiásan csüngött fél szemébe.

— Remek — mondta, olyan hangon, ami azt sugallta, jobb lesz, ha az egész világegyetem meghúzza magát.

Újabb ragyogó villámcsapás érkezett, ami azt mutatja, hogy még a viharisteneknek is jól fejlett drámai érzéke van.

— Jól áll magának — motyogta Katángli.

— Elnézést — vágott közbe Hidló —, nem ő az a n…

— Ne is törődj vele — legyintett Katángli, s megfogva Néne kezét, fölsegítette a lépcsőn, miközben a botot lóbálta.

— De az tanellenes, hogy beengedjünk ide a n…

Elhallgatott s csak bámult, amikor Néne odanyúlt és megérintette a falat az ajtó mellett. Katángli megütögette Hidló mellkasát.

— Mutasd meg nekem, hol van ez leírva.

— A könyvtárban vannak — szakítottá félbe Néne.

— Az volt ez egyetlen száraz hely — szólt Hidló —, de…

— Ez az épület fél a viharoktól — jelentette ki Néne. — Ráférne egy kis vigasztalás.

— De a tan… — ismételte meg kétségbeesve Hidló.

Néne már nagy léptekkel rótta a folyosót, a mögötte mendegélő Katánglival. Az Arkrektor visszafordult.

— Hallottad a hölgyet — utasította.

Hidló tátott szájjal nézte távozásuk. Amikor lépteik elhaltak a távolban, egy pillanatig csöndben állt, az életről gondolkodott, meg hogy az övé hol siklott félre.

Ellenben nem akarta, hogy engedetlenséggel vádolják.

Nagyon óvatosan, anélkül, hogy tudta volna miért, odanyúlt, s barátian megveregette a falat.

— Semmi baj, semmi baj — motyogta.

Különös, de utána jobban érezte magát.

Fölmerült Katángliban, hogy saját birtokán neki kéne előremennie, de a siető Néne nem volt egyenrangú ellenfél egy csaknem szélsőségesen nikotinfüggő számára, s az Arkrektor csak rákmódra ugrándozva tudott vele lépést tartani.

— Erre van — mutatta a férfi, áttocsogva a tócsákon.

— Tudom. Mondta az épület.

— Igen, erről már meg akartam kérdezni — mondta Katángli —, mert, tudja, nekem sose mondott semmit, pedig már évek óta itt lakom.

— Odahallgatott rá akár egyszer is?

— Nem, nem igazán — ismerte be Katángli. — Semmi ilyesmi.

— Hát akkor? — szólt Néne ferdén átvágva a vízesés mellett, ahol azelőtt a konyhalépcső volt (Mrs. Körömlob mosnivalója soha többé nem lesz a régi). — Azt hiszem, itt van fönn, a folyosó végén, nem igaz?

Elsöpört a döbbent varázslók triója mellett, akiket nagyon meglepett jelenléte s teljesen elképesztett a kalapja.

Katángli mögötte kapkodott levegőért, s megragadta a karját a könyvtár ajtajánál.

— Figyeljen — zihálta kétségbeesve. — Nem akarom megbántani, kisasszony, ümm, úrnő…