Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

Simon körbenézett.

— Őszintén szólva nem mondhatom azt, hogy hiszek neked — jelentette ki.

— Azt hiszem, most haza kéne menjünk — javasolta Esk. — Már biztos aggódnak értünk.

Összetette kezét, s a bot eltűnt, bár egy pillanatig úgy ragyogott a keze, mintha gyertyaláng körül tartaná.

Az Izék vonítottak. Néhányuk hanyatt esett.

— Az a fontos a mágiában, hogy hogyan nem használod föl — nyilatkozta Esk, Simon karjába kapaszkodva.

A fiú a szétporladó alakokra bámult, s bolondul vigyorgott.

— Nem használod? — tudakolta.

— Ó, igen — bólogatott Esk, miközben az Izék felé közelítettek. — Próbáld ki magad.

Kinyújtotta kezét, kihúzta a botot a levegőből, s odakínálta a fiúnak. Simon érte nyúlt, de aztán visszakapta a kezét.

— Öh, inkább nem — mondta. — Nem hiszem, hogy különösebben kedvelne engem.

— Azt hiszem, akkor teljesen rendben van, ha én adom oda neked. Azzal nem vitatkozhat — nyugtatta Esk.

— Hova tűnik el ?

— Pusztán saját maga eszméjévé válik, azt hiszem.

A fiú újra odanyúlt, s ujjai a csillogó fára zárultak.

— Remek — jegyezte meg, s a klasszikus, „bosszúálló varázsló” pózba emelte. — Majd én megmutatom nekik!

— Nem, az helytelen.

— Hogy érted azt, hogy helytelen? Van hozzá hatalmam!

— Ők afféle… visszatükröződéseink — magyarázta Esk. — Nem győzheted le a saját tükörképed, az mindig ugyanolyan erős, mint te. Ezért húzódnak közelebb hozzád, amint mágiát kezdesz használni. És ők nem fáradnak el. A mágia élteti őket, szóval nem győzheted le őket varázslattal. Nem, az a lényeg… nos, ha nem használsz varázslatokat, mert nem vagy képes rá, annak semmi haszna. De ha nem használsz varázserőt, noha tudnál , az aztán tényleg kiborítja őket. Még a gondolatát is rühellik. Ha az emberek nem varázsolnának egyáltalán, akkor elpusztulnának.

Előttük az Izék siettükben, hogy elhátráljanak előlük, átestek egymáson.

Simon a botra nézett, aztán Eskre, aztán az Izékre, aztán vissza a botra.

— Erről muszáj lesz alaposan elgondolkozni — mondta tétován. — Ezt tényleg nagyon szeretném kikalkulálni.

— Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogod csinálni.

— Mert valójában azt mondod, hogy az az igazi erő, amikor átvágsz a mágián, ki, egész a túloldalára.

— De működik, nem igaz?

Mostanra egyedül maradtak a hideg síkon. Az Izék távolba vesző pálcikafigurák lettek.

— Kíváncsi vagyok, vajon ezt értik-e bűbájolás alatt? — mormolta Simon.

— Nem tudom. Lehetséges.

— Tényleg nagyon szeretném ezt kidolgozni — szögezte le ismét Simon, meg-megforgatva a botot kezében. — Kísérleteket végezhetnénk, tudod, a mágia szándékos nemhasználatáról. Roppant gondosan nem rajzolnánk nyolcszöget a padlóra, és előre megfontoltan nem idéznénk meg mindenféle dolgokat, és.:. már a puszta gondolattól kiver a veríték!

— Arról szeretnék gondolkozni, hogy kerülünk haza — említette meg Esk, lepillantva a gúlára.

— Nos, ez elvileg az én elképzelésem a világról. Képesnek kéne lennem arra, hogy erre módot leljek. Hogy is csinálod ezt a dolgot a kezeddel?

Összetette kezét. A bot közötte siklott, a fény átragyogott ujjain egy pillanatig, aztán elenyészett. A fiú vigyorgott.

— Rendben. És most semmi mást nem kell tennünk, csak meg kell keressük az Egyetemet…

Katángli harmadik sodormányára gyújtott a második csikkjéről. Ez az utolsó cigaretta sokat köszönhetett az ideges energiák alkotóerejének, s úgy nézett ki, mint valami teve, aminek levágták a lábait.

Előzőleg látta, hogy a bot puhán fölemelkedik Eskrál és Simonon landol.

Most újra föllebegett a levegőbe.

Más varázslók is betömörültek a szobába. A könyvtáros az asztal alatt csücsült.

— Bárcsak lenne valami fogalmunk arról, mi történik! — sóhajtotta Katángli. — Nem bírom a feszültséget.

— Légy bizakodó, ember! — csattant föl Néne. — És oltsd el azonnal azt az átkozott cigarettát, el se tudom képzelni, hogy bárki is vissza akarjon térni egy olyan szobába, ami bűzlik, mint valami kandalló.

A varázslók testülete egy emberként fordította arcát Katángli felé, várakozásteljesen.

Az Arkrektor kivette a parázsló vacakot a szájából, és, olyan tekintettel, amivel az összesereglett mágusok egyike sem szeretett volna találkozni, eltiporta talpa alatt.

— Valószínűleg amúgy is épp ideje, hogy abbahagyjam — közölte. — Egyébként ez rátok is vonatkozik! Ez a hely rosszabb, mint egy hamugödör, néha.

Aztán meglátta a botot. Ami…

Az egyetlen mód, ahogyan Katángli le tudta írni a hatást, az, hogy úgy nézett ki, mint ami szélsebesen halad, míg ugyanakkor pontosan ugyanazon a helyen marad.

Gázsugarak lobbantak ki belőle s enyésztek el, mintha gázneműek lennének. Úgy tündöklött, mint egy hozzá nem értő különleges effektusok szakember tervezte üstökös. Színes szikrák pattantak ki belőle s tűntek el valahova.

Valamint színét is változtatta, unalmas pirossal kezdve, aztán végigmászva a skálán egy fájdalmas liláig. Fehér tűzkígyók sziporkáztak egész hosszában.

(Kéne legyen egy szó azokra a szavakra, amik úgy hangzanak, ahogy a dolgok hangzanának, ha hangot tudnának kiadni, gondolta. A „csillámlik” szó valóban kristályosan csillog, s ha létezik olyan szó, ami pontosan úgy hangzik, ahogy a szikrák kinéznek, miközben égett papíron csúsznak végig, vagy ahogy a városi fények kúsznának végig a világon, ha az emberi civilizáció egészét belezsúfolnák egyetlen éjszakába, akkor nem találhatsz jobbat a „sziporkázik”-nál.)

Tudta, mi fog történni ezután.

— Vigyázzatok! — suttogta. — A bot át fog…

Teljes csöndben, valójában abban a fajta csöndben, ami beszippantja a hangokat és megfojtja őket, a bot teljes hossza mentén tiszta oktarinba lobbant.

A nyolcadik szín, az erős mágikus téren áthaladó fény terméke, átragyogott a testeken, könyvespolcokon, falakon. A többi szín elmosódott s egymásba folyt, mintha a fény egy pohár gin lenne, amit a világ vízfestményére öntöttek. Az Egyetem fölötti felhők izzottak, lenyűgöző és nem várt formákba csavarodtak, s fölfelé lövelltek.

Egy esetleges megfigyelő a Korong fölött láthatott volna egy darabka földet a Körkörös-tengerhez közel több másodpercen keresztül drágakőként szikrázni, aztán hunyorogva kialudni.

A szobában a csöndet fa koppanása törte meg, amikor a bot lepottyant a levegőből, s visszapattant az asztalról.

Valaki nagyon halkan úúkolt.

Katángli végül visszaemlékezett, hogyan kell használni a kezét, s oda emelte, ahol reményei szerint a szeme volt. Előzőleg minden elfeketedett.

— Van itt… valaki más is? — tudakolta.

— Az istenekre, nem is tudod, mennyire örülök, hogy ezt hallom tőled — mondta egy másik hang. A csönd hirtelen tele lett fecsegéssel.

— Még mindig ott vagyunk, ahol voltunk?

— Nem tudom. Hol voltunk?

— Azt hiszem, itt.

— Ide tudnál nyúlni?

— Csak akkor, ha egészen biztos lehetek abban, mit fogok megérinteni, jóember — szólt Mállotviksz Néne eltéveszthetetlen hangja.

— Mindenki nyújtsa ki a kezét — utasított Katángli, s aztán elfojtott egy sikolyt, amikor egy puha bőrkesztyűhöz hasonló kéz zárult a bokájára. Halk, elégedett „úúk” hallatszott, ami sikeresen közvetített megkönnyebbülést, vigaszt, s egy embertárs, illetve ebben az esetben antropoid, érintésének tiszta örömét.