Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

NEM BÍZHATSZ MEG BENNÜNK. DE NINCS VÁLASZTÁSOD.

Esk rámeredt az arcok gyűrűjére, amiket még egy nekrofil se lenne képes szeretni, a halaskofa szemetéből összetákolt arcokra, a mély óceán árkaiban ólálkodó és barlangokban kísértő dolgokról találomra összeszedett arcokra, az arcokra, amelyek nem voltak eléggé emberiek a kárörömhöz vagy rosszindulatú sandításhoz, de az óvatlan fürdőző felé közelítő gyanúsan v-alakú fodrozódás összes fenyegetését magukénak mondhatták.

Nem bízott bennük. De nem volt választása.

Ezalatt valami más úgyszintén megesett egy árnyékvastagságnyival távolabb eső helyszínen.

A diákvarázslók visszarohantak a Nagycsarnokba, ahol Katángli és Néne még mindig a szkanderezés mágikus megfelelőjébe felejtkeztek. Néne lába alatt a padlólapok félig megolvadtak és megrepedtek, az asztal Katángli mögött gyökeret eresztett és máris gazdag makktermést hozott.

Az egyik hallgató több érdemérmet is kiérdemelt azzal, hogy megmerészelte rángatni Katángli köpenyét…

És most mindnyájan a keskeny szobába tömörültek és a két testet nézték.

Katángli odarendelte a test doktorait meg az elme orvosait, és a szoba mágiától zsongott, ahogy munkához láttak.

Néne megkocogtatta az Arkrektor vállát.

— Bizalmas mondanivalóm lenne, fiatalember — közölte.

— Aligha fiatal, asszonyom — sóhajtotta Katángli —, aligha fiatal — Kimerültnek érezte magát. Évtizedek óta nem varázspárbajozott, noha ez mindennapi dolognak számított a diákok körében. Az a kellemetlen érzése volt, hogy Néne végül győzött volna. Ellene harcolni olyan volt, mintha egy legyet próbálnál agyoncsapni az orrodon. El se tudta képzelni, mi lelhette, hogy egyáltalán megpróbálkozott ilyesmivel.

Néne kivezette őt a folyosóra, egy ablaküléshez a sarkon túl. Leült, söprűjét a falhoz támasztotta. Odakünn a tetőn eső dobolt súlyosan, s néhány villámló cikcakk kostetői méretű, a város felé közelítő vihart jelzett.

— Igazán imponáló demonstráció volt — jegyezte meg Néne. — Egyszer-kétszer majdnem győzött.

— Ó! — derült föl Katángli. — Tényleg így gondolja?

Néne bólintott.

Katángli köntösének különféle részeit tapogatta, míg rá nem talált egy kátrányos dohányzacskóra meg egy tekercs papírra. Remegett a keze, miközben néhány már erősen használt állapotú pipadudva-foszlányt ványadt cigarettává esetlenkedett. Végigfuttatta nyelvét a nyomorúságos szívnivalón, s épp csak megnedvesítette. Aztán tudata hátsó részében föltört az illendőség ködös emlékképe.

— Khm — szólalt meg —, megengedi, hogy rágyújtsak?

Néne vállat vont. Katángli a falhoz dörzsölt egy gyufát, s kétségbeesve próbálta a lángot és a cigarettát többé-kevésbé azonos helyre navigálni. Néne gyöngéden kivette reszkető kezéből a gyufát, s meggyújtotta neki a cigarettát.

Katángli mélyen beleszívott a dohányba, rituálisan köhögött, s hátradőlt. A sodormány izzó vége volt az egyetlen fényforrás a homályos folyosón.

— Mindkettő Elvándorolt — jelentette be végül Néne.

— Tudom — felelte Katángli.

— A varázslói nem fogják tudni visszahozni őket.

— Ezt is tudom.

— Bár esetleg valamit visszahozhatnak.

— Bárcsak ne mondta volna ezt!

Csönd támadt, míg mindketten végiggondolták, mi jöhet vissza, betelepedve az élő testekbe, csaknem úgy viselkedve, mint az eredeti lakó.

— Valószínűleg az én hibám… — kezdték egyszerre, s döbbenten elhallgattak.

— Magáé az elsőbbség, asszonyom — előzékenykedett Katángli.

— Ezek a cigaretty vackok — kérdezte Néne —, ezek jót tesznek az idegeknek?

Katángli kinyitotta száját, hogy roppant udvariasan kimutassa, a dohányzás varázslóknak fönntartott szokás, de aztán meggondolta magát. Odanyújtotta a dohányzacskót Nénének.

A boszorkány elmesélte Esk születését, a vén varázsló érkezését, meg a botot, meg Esk portyázásait a mágia területén. Mire befejezte, sikerrel sodort egy szoros, vékony hengert, ami csöpp kék lánggal égett és könnyekre fakasztotta.

— Nem is tudom, hogy nem jobbak-e a zilált idegek — zihálta.

Katángli oda se hallgatott.

— Ez igazán döbbenetes — jelentette ki. — Azt mondja, a gyermek egyáltalán nem is károsodott?

— Semmi ilyet nem vettem észre — válaszolta Néne. — Úgy tűnt, hogy a bot… nos, az ő pártján áll, ha érti, mire gondolok.

— És hol van most ez a bot?

— Azt mondta, behajította a folyóba…

A vén varázsló és az öreg boszorkány egymásra meredtek, arcukat villám lobbanása világította meg odakintről.

Katángli megrázta a fejét.

— A folyó árad — közölte. — Egy a millióhoz esélye van.

Néne mosolygott, azzal a fajta mosollyal, amitől elmenekülnek a farkasok. Eltökélten ragadta meg a söprűjét.

— Egy a millióhoz esélyek — mutatta ki —, tíz esetből kilencben bejönnek.

Vannak viharok, amelyek nyíltan színpadiasak, csupa tűzszőnyeg-villámlás és fémes mennydörgés. Vannak viharok, amelyek perzselőek és tikkasztóak, s hajlamosak fonó szelekre és gömbvillámokra. De ez a Körkörös-tenger síkjáról érkező vihar volt, s az volt a legnagyobb becsvágya, hogy annyi esővel árassza el a földet, amennyivel csak lehetséges. A mennydörgés és villámlás a háttérbe szorult, ellátva egy afféle kórus feladatát, de az előadás sztárja az eső volt. Végigdzsiggelt a tájon.

Az Egyetem telke egész a folyóig terjeszkedett. Nappal ez a rész kavicsos ösvények és sövények takaros, mértani elrendeződésű mintája volt, de egy nedves, vad éjszaka közepén úgy tűnt, hogy a sövények elmozdulnak és az ösvények egyszerűen fogták maguk és elmentek valahova, hogy szárazon maradjanak.

Gyönge földöntúli fény világított rossz hatásfokkal a csöpögő levelek közt. De az eső nagyobb része valahogy utat lelt a lombokon keresztül.

— Nem tudna alkalmazni egyet azok közül a varázsló tűzlabdák közül?

— Essék meg a szíve rajtam, asszonyom.

— Biztos abban, hogy a lány erre jött?

— Van ott lenn valami hullámtörőszerű valahol, hacsak el nem tévedtem.

Egy nehéz test tévelyedett nedvesen egy bokorba, aztán loccsanás hallatszott.

— Akárhogy is, megtaláltam a folyót.

Mállotviksz Néne keresztüllesett a bőrig áztató sötétségen. Hallott valami harsogást s homályosan ki tudta venni az árvíz fehér tarajait. Ezenkívül érezhető volt az Ankh jellegzetes folyószaga, ami azt sugallta, hogy több hadsereg is használta, először vizeldeként, aztán síremléknek.

Katángli csüggedten tocsogott felé.

— Nem akarom megsérteni, asszonyom — jelentette ki —, de ez bolondság. Ebben az áradásban egész biztos kisodródott a tengerre. És én bele fogok halni a náthába.

— Ennél vizesebb már nem lehet. Különben meg nem így kell esőben mozogni.

— Tessék?

— Maga teljesen összehúzza magát, harcol ellene, nem ez a módja. Az esőcseppek közé kell, nos, lépni — S valóban, Néne csupán nedvesnek látszott.

— Észben fogom tartani. Jöjjön, asszonyom. Én a magam részéről pattogó tűzre vágyom meg egy pohár forró és nagyon ártalmas valamire.

Néne fölsóhajtott.

— Nem is tudom. Valahogy arra számítottam, hogy megpillantom beleszúrva a sárba, vagy ilyesmi. Nem erre a rengeteg vízre.

Katángli gyöngéden vállon veregette.

— Talán van valami más, amit megtehet… — kezdte, de egy villám süvítése és az azt követő újabb mennydörgés félbeszakította.