Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Széltoló némileg elégedetten vette volna tudomásul, hogy vannak obrigók.

A Megfoltozott Dobban alig akadt vendég. Az ajtófélfához láncolt troll az árnyékban ücsörgött, s tűnődve piszkált ki valakit a foga közül.

Kerőzus halkan dudorászott magában. Már fölfedezte a sört, és fizetnie sem kellett érte, mert a bókok aprópénze — amit az ankh-i udvarlók ritkán alkalmaztak — megdöbbentő hatást gyakorolt a kocsmáros lányára. Nagydarab, jó természetű leányzó volt, olyan alakkal, aminek színe és, ne kerteljünk, formája is a sületlen kenyérére hasonlított. Még soha senki nem utalt keblére, mint fölékkövezett dinnyékre korábban.

— Abszolúte — mondta a Serifa, békésen lecsusszanva padjáról —, semmi kétség felőle — Vagy a nagy, sárga fajta, vagy az a kicsi zöld az óriási rücskös erekkel, mondta magában erényesen.

— És mi is volt az a hajammal? — biztatta a lány, fölhúzva Kerózust a padlóról, s újra töltve poharát.

— Ó — a Serifa homlokát ráncolta. — Hasonlatos a nyáj kecskéjéhez, amely a Hogyishívják hegy lejtőin legelész, ez így van, és nem másként. És ami a füled illeti — tette hozzá gyorsan — nincs az a rózsaszín árnyalatú kagyló, amely a tengercsókolta homokot ékíti…

— Pontosan miben hasonlatos a nyáj kecskéjéhez? — firtatta a lány.

A Serifa tétovázott. Mindig úgy gondolta, hogy ez egyike legjobb sorainak. És most először szemtől szembe szembesült Ankh-Morpork hírhedt prózaiságával. Különös, de eléggé imponált neki a dolog.

— Úgy értem, méretben, formában vagy szagában? — folytatta a lány.

— Azt hiszem — jegyezte meg a Serifa —, hogy talán a kifejezés, amire gondoltam, inkább az, hogy nem hasonlatos a nyár fecskéjéhez.

— Á? — A lány magához húzta a kriglit.

— És azt hiszem, esetleg innék még egyet — motyogta a férfi — és aztán…, és aztán… — Oldalvást a lányra sandított, és fejet ugrott. — Jó vagy az anekdotázásban?

— Mi?

Kerőzus megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát.

— Úgy értem, tudsz sok történetet? — krákogta.

— Ó, persze. Rengeteget.

— Rengeteget? — suttogta a férfi. Legtöbb ágyasa csak ugyanazt az egyet-kettőt tudta.

— Százával. Miért, szeretnél hallani egyet?

— Mi, most rögtön?

— Ha kedved van. Nincs valami nagy forgalom.

Talán tényleg meghaltam, gondolta Kerőzus. Talán ez itt a Paradicsom. Megfogta a lány kezét.

— Tudod — mondta —, ezer éve nem hallottam egy jó elbeszélést. De nem szeretném, ha olyat tennél, amit nem akarsz.

A lány megveregette a karját. Milyen édes öregúr, gondolta. Összehasonlítva némelyekkel, akik betérnek hozzánk.

— Van egy, amit a nagyim szokott mesélni nekem. Tudom hátulról is — közölte.

Kerőzus belekortyolt a sörébe, s a falat nézte a meleg ragyogásban. Százával, gondolta. És némelyiket tudja hátulról .

A lány megköszörülte a torkát, és kántáló hangon szólalt meg, amitől Kerőzus érverése az egekbe szökkent:

— Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak nyolc fia…

A Patrícius az ablaknál ült, és írt. Elméje tele volt szöszszel az utolsó egy-két hetet illetőleg, és ez nem nagyon tetszett neki.

Egy szolga már meggyújtotta a lámpát, hogy eloszlassa a szürkületet, s néhány kora esti lepke körötte keringett. A Patrícius gondosan figyelte őket. Valamilyen oknál fogva kényelmetlenül érezte magát üveg jelenlétében, de nem ez zavarta a legjobban, miközben mereven fixírozta a rovarokat.

Ami zavarta őt az volt, hogy küszködnie kellett a szörnyű késztetés ellen, hogy nyelvével próbálja elkapni a lepkéket.

És Vakkancs a hátán feküdt gazdája lábánál, s álmában ugatott kicsit.

Szerte a városban fölkapcsolták a lámpákat, de az alkony utolsó pár sugara megvilágította a vízköpőket, ahogy segítették egymást a hosszú mászásban föl a tetőre.

A Könyvtáros a kitárt ajtóból figyelte őket, míg filozofikusan vakarózott. Aztán megfordult, és kicsukta az éjszakát.

Meleg volt a Könyvtárban. Mindig meleg volt a Könyvtárban, mert a mágiaszivárgás, ami a ragyogást is létrehozta, lassan forralta a levegőt.

A Könyvtáros elismerően nézett a gondjaira bízott könyvekre, utolsó körsétára indult a szendergő polcok közt, s aztán íróasztala alá vonszolta pokrócát, evett egy jóéjszakát banánt, és elaludt.

A csönd fokozatosan visszakövetelte a Könyvtárt magának. Csönd lebegett át egy nagyon ütött-kopott, elfoszlott, szélein megperzselődött kalap maradványain, amit némi ceremóniával egy falfülkében helyeztek el. Nem számít, milyen messzire megy egy varázsló, biztos, hogy visszatér a kalapjáért.

Csönd töltötte be az Egyetemet, körülbelül ugyanúgy, ahogy a levegő megtölt egy lyukat. Az éjszaka szétterjedt a Korongon, mint a szilvalekvár, vagy esetleg szederbefőtt.

De lesz még reggel. Mindig jön egy újabb reggel.

Olyan, mint a tigrisszem, csak másik folyó. Amikor csillogó tárgyakra kerül sor, a varázslók kábé egy tébolyult szarka ízlésével és önfegyelmével bírnak.

Egy mágikus baleset a Könyvtárban, amely, ahogy már utaltunk rá; nem az az átlagos, gumibélyegzőt-meg-Dewey-decimális-osztályozást igénylő munkahely, valamivel korábban orángutánná változtatta a Könyvtárost, aki azóta minden visszaváltoztatási erőfeszítésnek ellene állt. Kedvelte a praktikus, hosszú kart, a kapaszkodó lábujjakat s a jogot, hogy nyilvánosan vakarózhassék, de mindenek fölött azt élvezte, hogy a lét összes nagy kérdése váratlanul átalakult enyhe érdeklődéssé az iránt, ugyan vajon honnan jön a következő banánja. Nem mintha nem lett volna tudatában az emberi állapot kétségbeejtőségének és emelkedettségének. Csak úgy döntött, hogy ami őt illeti, le van ejtve.

A menekülő vízköpők hagyta barázda arra késztette az Egyetem főkertészét, hogy átharapja a gereblyéjét, továbbá a híres, gyakran idézett mondáshoz vezetett: „Hogyan lesz ilyen a pázsitod? Hát úgy, hogy ötszáz évig nyírod meg hengereled és aztán egy csomó rohadék átsétál rajta!”

A legtöbb régi könyvtárban a könyveket azért láncolják a polcokhoz, hogy az emberek ne tudjanak kárt tenni bennük. Természetesen a Láthatatlan Egyetem Könyvtárában ez többé-kevésbé pont fordítva van.

Legalábbis az olyanok számára, akik ugyanabban az alakban — vagy mindenesetre ugyanazon fajhoz tartozva — szerettek volna fölébredni, mint amiben nyugovóra tértek.

A vermelin kicsiny, fekete-fehér rokona a lemmingnek s a hideg, Tengelyföldi vidéken tenyészik. Gereznája ritka és sokra értékelt, különösen a vermelin által; az önző kis dög meg nem válna tőle a világ minden kincséért sem.

Távolságmérték, 1/8 angol mérföld, 220 yard = 201,17 méter.

Azért, mert a biztonság kedvéért Fövenyvámos előzőleg lenyelte a brilleket.

Az Ankh-Morporki Kereskedők Céhének kiadványa, Hoszták az Istennek Ankh-Morporcba, az Ezer Meglepetés Wárosába , Ómorpork azon részét, mely a Gyehenna néven ismeretes, a következőképpen írja le „wén sikátorok és festőji uccák folklóros hálózattya, hol iszgalom és romantica olálkodic minden sarkon és soxor halható az régi idők hagyományos utczai zsivajgásra valla mint az lakosok nevető ábrázattya, ahoty magán üggyeikben eljárnak”. Azaz az embert óva intették.