Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Meleg víz folyt be Ince trikóján. A fiú óvatosan fölemelte magát a földről, aztán megbökte Coninát.

Együtt átmásztak a latyakon és sáron, föl a meredek tetejére, keresztül a ripityára zúzott tölgyfák és kőgörgeteg torlódásán, s lebámultak a színre.

A gleccserek egy villámokkal megtömött felhő alatt viszszavonulóban voltak. Mögöttük a tájat tavak és pocsolyák hálózták be.

— Mi értük ezt el? — kérdezte Conina.

— Jó lenne azt hinni, hát nem? — válaszolta Ince.

— Igen, de mi ér … — kezdte a lány.

— Valószínűleg nem. Ki tudja? Gyerünk, keressünk egy lovat! — javasolta a fiú.

— Az Apoteózis — közölte Háború —, vagy ilyesmi. Egész biztos vagyok benne.

Kitántorogtak a kocsmából, s a délutáni napsütésben letelepedtek egy padra. Még Háborút is rá lehetett beszélni, hogy vegyen le valamennyit fegyverzetéből.

— Nemtom — mondta Éhínség. — Nem hinném.

Dögvész lehunyta csipás szemét, s hátradőlt a meleg kövekre.

— Azt hiszem — szólalt meg —, hogy valami köze volt a világ végéhez.

Háború ücsörgött, s elgondolkozva vakargatta állát. Csuklott.

— Mi, vége az egész világnak?

— Asszem.

Háború ezt további fontolgatásnak vetette alá.

— Hát, akkor szerintem minket teljesen kihagytak belőle — jegyezte meg.

Az emberek elkezdtek visszaszállingózni Ankh-Morporkba, ami többé nem üres márványváros volt, hanem újra visszanyerte régi önmagát, olyan találomra és tarkán terült szét, mint egy hányástócsa a Történelem egész éjjel nyitva tartó fogd-és-vidd konyhája mellett.

És az Egyetemet újjáépítették, vagy újjáépítette önmagát, vagy valami fura módon nem is történt meg lerombolása, minden szál borostyán, minden egyes rohadó ablakszárny visszakerült a helyére. A bűbájos fölajánlotta, hogy mindent vadonatújan helyez vissza, minden faburkolat csillogni fog, minden kőkocka makulátlan lesz, de a Könyvtáros ebben jottányit sem engedett. Azt akarta, hogy mindent vadonatrégin helyezzen vissza.

A hajnallal a varázslók is elkezdtek egyesével-kettesével visszaosonni, elnyargalva régi szobájukba, megpróbálva elkerülni egymás tekintetét és visszaemlékezni a közelmúltra, ami máris kezdett valószerűtlenné és álomszerűvé válni.

Conina és Ince reggeli idején érkeztek, és jóságosan találtak egy béristállót Háború lovának. [34] Ami bölcsen elhatározta, hogy többé nem repül, és, mert sose követelték vissza, egy idős hölgy hintaját húzva élte le hátralévő napjait. Hogy Háború mit szólt ehhez, arról nem szól a fáma; roppant valószínű, hogy szerzett egy másikat. Conina volt az, aki ragaszkodott Széltoló fölkutatásához az Egyetemen, és aki, ebből kifolyólag, elsőként pillantotta meg a könyveket.

A Művészetek Tornyából röppentek ki, az egyetemi épületek körül csigavonalat húztak, s lecsaptak a reinkarnálódott Könyvtár ajtajánál. A hetykébb grimoire-ok egyike-másika megkergette a verebeket, vagy sólyom módra szitált a négyszögletű, zárt belső udvar fölött.

A Könyvtáros az ajtófélfához támaszkodott, s jóindulatúan szemlélte a gondozására bízott köteteket. Conina láttán megemelintette szemöldökét, lehetséges cselekedetei közül még ez volt a legközelebb a konvencionális üdvözléshez.

— Széltoló itt van? — tudakolta a lány.

— Úúúk.

— Tessék?

Az emberszabású nem válaszolt, hanem mindkettőjüket kézen fogta, és, mint egy zsák két pózna közt sétálva, elvezette őket a macskaköveken a toronyhoz.

Néhány gyertya égett odabenn, s megpillantották Zsetont egy zsámolyon ülve. A Könyvtáros hajlongva vezette be őket a fiú elé, akár a létező legősibb família legöregebb csatlósa, és visszavonult.

Zseton odabiccentett nekik.

— Tudja, hogy mikor nem értik meg őt az emberek — mondta. — Bámulatos, nem?

— Ki vagy? — kérdezte Conina.

— Zseton.

— Diák vagy itt?

— Azt hiszem, meglehetősen sokat tanulok.

Ince körbevándorolt a falak mentén, némelykor megböködve őket. Kell legyen valami jó oka annak, hogy nem rogytak össze, de ha volt ilyen, akkor az nem az általános építőmérnöki tudományok birodalmán belül feküdt.

— Széltolót keresitek? — érdeklődött Zseton.

Conina homlokát ráncolta.

— Miből sejtetted?

— Azt mondta nekem, hogy néhány ember majd keresni fogja.

Conina megkönnyebbült.

— Ne haragudj — mentegetőzött —, nehéz időket éltünk át. Azt gondoltam, hogy esetleg, varázslat volt, vagy ilyesmi. Akkor hát ő jól van, igaz? Úgy értem, mégis mi történt? Megküzdött a bűbájossal?

— Ó, igen. És legyőzte. Az egész nagyon… érdekes volt. Mindent láttam. De aztán el kellett mennie — válaszolta Zseton úgy, mintha leckét mondana föl.

— Mi, csak úgy? — firtatta Ince.

— Igen.

— Nem hiszem el — felelte Conina. Kezdett lekuporodni, ujjpercei is elfehéredtek.

— Pedig igaz — közölte Zseton. — Minden, amit mondok, igaz. Annak kell lennie.

— Azt akarom… — kezdte Conina, és Zseton fölállt, kinyújtotta kezét, s azt mondta:

— Állj!

Conina megfagyott. Ince megmerevedett félig ráncolt szemöldökkel.

— Elmentek — nyilvánította ki akaratát Zseton kellemes, monoton hangon —, és nem tesztek föl több kérdést. Teljességgel megelégedettek lesztek. Megkaptatok minden választ. És boldogan fogtok élni, míg meg nem haltok. Felejtsétek el, hogy hallottátok ezeket a szavakat. És most menjetek.

Lassan és mereven, mint a bábok, megfordultak, s az ajtó felé indultak. A Könyvtáros kinyitotta nekik, kikísérte őket, aztán becsukta mögöttük.

Aztán rámeredt Zsetonra, aki visszarogyott a zsámolyra.

— Rendben, rendben — mondta a fiú —, de ez csak egy egész kicsi mágia volt. És meg kellett tegyem. Te magad mondtad, hogy az embereknek el kell felejteniük az egészet.

— Úúúk?

— Nem tehetek róla! Túl könnyű megváltoztatni a dolgokat! — A fejéhez kapott. — Éppen csak gondolnom kell rá! Nem maradhatok itt, minden, amit megérintek, tönkremegy, olyan, mintha egy tojáshalmon aludnék! Ez a világ túl vékony! Kérlek, mondd meg nekem, mit tegyek!

A Könyvtáros néhányszor körbepördült a fenekén, a mély töprengés biztos jeleként.

Hogy pontosan mit mondott, azt nem jegyezték föl, de Zseton elmosolyodott, bólintott, megrázta a Könyvtáros kezét, széttárta a saját kezét, föl- és maga körül húzta, és átlépett egy másik világba. Volt benne egy tó, néhány távoli hegy, és egy pár fácán nézegette gyanakodva őt a fák alól. Ez volt az a mágia, amit minden bűbájos megtanult a végén.

A bűbájosok nem válhatnak a világ részévé. Csupán egy ideig viselik.

A fiú visszanézett félútból a pázsiton át, s integetett a Könyvtárosnak. Az antropoid bátorítóan biccentett.

Aztán a buborék belülről összezsugorodott, s az utolsó bűbájos eltűnt ebből a világból, át a sajátjába.

Bár szinte semmi köze történetünkhöz, érdekes tény az, hogy, körülbelül ötszáz mérfölddel arrébb, egy kis madárraj, vagy ebben az esetben inkább sereg, csipegette keresztül útját a fák közt. Olyan volt a fejük, mint a flamingóé, a testük, mint a pulykáé, a lábuk, mint egy szumó birkózóé; föl-le imbolygó, szaggatott módon mozogtak, mintha a fejüket gumiszalag kötné a lábukhoz. Még a Korong faunájában is egyedülálló fajhoz tartoztak a maguk elsődleges védekezési módszerével, ami abból állt, hogy olyannyira nevetésre fakasztották a ragadozókat, hogy el tudtak szaladni, még mielőtt azok magukhoz térhettek volna.