Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Úúúk?

Zseton alaposan megnézte a macskaköveket, mintha puszta összpontosítással meg tudná változtatni, amit lát.

— Meghalt?

— Úúúk — jegyezte meg a Könyvtáros, szerét ejtve, hogy sejtesse: Széltoló olyan vidékeken jár, ahol még az olyasmik is, mint tér és idő, egy kissé bizonytalanok meg feltételekhez kötöttek, és hogy valószínűleg nem nagyon hasznos spekulálni azon, vajon pontosan milyen állapotban lehet Széltoló ebben az időpontban, feltéve persze, hogy egyáltalán valamilyen időpontban van, és hogy, mindent egybevetve, esetleg föl fog bukkanni már holnap, vagy ami azt illeti, tegnap, és végül, hogy ha egyáltalán van ott valamicske esély a túlélésre, akkor Széltoló szinte bizonyosan meg fogja ragadni.

— Ó — felelte Zseton.

Nézte a Könyvtárost, ahogy elcsoszogott a Művészetek Tornya felé, s kétségbeesett magányosság vett erőt rajta.

— Hé! — kiáltotta.

— Úúúk?

— Most mit kell tegyek?

— Úúúk?

Zseton bizonytalanul a pusztítás irányába intett.

— Tudod, esetleg tehetnék valamit ezért az egészért? — szólt olyan hangon, ami a rettegés szélén billegett. — Nem gondolod, hogy az jó ötlet lenne? Úgy értem, tudnék segíteni az embereknek. Biztos vagyok benne, hogy szeretnél újra ember lenni, igaz?

A Könyvtáros örökös mosolya egy kissé följebb húzódott az arcán, pont eléggé, hogy föltárja fogsorát.

— Oké, talán mégsem — sietett hozzátenni Zseton —, de vannak más dolgok, amiket megtehetnék, nem?

A Könyvtáros egy darabig rábámult, aztán tekintetét a fiú kezére ejtette. Zseton bűntudatosan összerezzent, s kinyitotta ujjait.

Az antropoid elkapta a kis ezüstgolyót, mielőtt a földre esett volna, s föltartotta egyik szeme elé. Megszaglászta, enyhén megrázta, s egy ideig hallgatta.

Aztán fölhúzta karját, s olyan erősen elhajította, amennyire csak lehetséges.

— Mi… — kezdte Zseton, s teljes hosszában elterült a hóban, amikor a Könyvtáros föllökte, s rávetődött.

A labda túlkanyarodott ívének legmagasabb pontján, s lefelé bukfencezett, tökéletes útvonalát váratlanul megszakította a talaj. Olyan hang hallatszott, mint amikor elpattant a hárfa húrja, rövid ideig tartó, kivehetetlen hangzavar következett, majd egy forró széllökés, s a Korong istenei kiszabadultak.

Nagyon dühösek voltak.

— Nincs semmi, amit tehetnénk, igaz? — tudakolta Kerőzus.

— Nincs — értett egyet Conina.

— A jég győzedelmeskedni fog, igaz? — kérdezte Kerőzus.

— Igen — felelte Conina.

— Nem — válaszolta Ince.

Reszketett mérgében, vagy esetleg a hidegtől, és csaknem olyan sápadt volt, mint az alattuk elmorajló gleccserek.

Conina sóhajtott.

— Nos, mégis hogy gondolod… — kezdte.

— Tegyél le valahol pár perccel előttük — utasította Ince.

— Tényleg nem értem, hogy az miben segíthet.

— Nem a véleményed kérdeztem — közölte halkan Ince. — Csak tedd meg. Tegyél le valamivel előttük, hogy legyen időm egyenesbe hozni.

— Egyenesbe hozni mit?

Ince nem felelt.

— Azt kérdeztem — morrant Conina —, hogy egyenesbe…

— Csönd legyen!

— Nem értem, miért…

— Figyelj — mondta Ince azzal a türelemmel, ami épp még a baltás gyilkosságon innen található. — A jég be fogja takarni az egész világot, igaz? Mindenki meg fog halni, oké? Kivéve minket egy kis ideig, azt hiszem, amíg ezek a lovak nem akarnak egy kevés… egy kevés… egy kevés zabot enni, vagy vécére menni, vagy akármi, ami nem túl hasznos a számunkra, eltekintve attól, hogy Kerőzusnak esetleg lesz ideje írni egy szonettet vagy valamit arról, hogy hirtelen milyen hideg lett, és az egész emberi történelem ki lesz vakarva, és ilyen körülmények között szeretném teljesen világossá tenni, hogy nem bocsátkozom vitába, tökéletesen értve vagyok?

Levegőért kapkodva megállt, reszketve, mint egy hárfahúr.

Conina tétovázott. Szája néhányszor kinyílt, majd becsukódott, mintha a vitatkozást fontolgatná, s aztán minden egyes alkalommal meggondolná magát.

Találtak egy kis tisztást egy fenyőerdőben egy-két mérfölddel a csorda előtt, bár bőgésük tisztán odahallatszott, s volt egy párafelhő a fák fölött, meg a föld is úgy táncolt, mint a dobbőr.

Ince a tisztás közepére csörtetett, s néhányszor, mintegy trenírozásképp, suhintott kardjával. A többiek elgondolkozva figyelték.

— Ha nem bánod — súgta oda Kerőzus Coninának —, én most elmennék. Az ilyen alkalmakkor a józanság elveszíti minden vonzóerejét, s biztos vagyok benne, hogy a világ szebbnek fog látszani a borospohár fenekén keresztül, ha nincs ellene kifogásod. Hiszel a Paradicsomban, ó őszibarack-orcájú virágszál?

— Nem, kifejezetten nem.

— Ó! — mondta Kerőzus. — Nos, ebben az esetben valószínűleg nem látjuk többé egymást — Sóhajtott. — Micsoda pazarlás. S mindez egy obrigó miatt. Ümm. Na persze, ha valami elképzelhetetlen véletlen…

— Istenek veled! — búcsúzkodott Conina.

Kerőzus nyomorultan bólintott, megfordította lovát, s eltűnt a fák koronája fölött.

A tisztás körül hó rázkódott le az ágakról. A közeledő gleccserek mennydörgése betöltötte a levegőt.

Ince összerezzent, amikor a lány megveregette a vállát, és a kardját is elejtette.

— Mit csinálsz itt? — förmedt rá, kétségbeesetten kotorászva a hóban.

— Figyelj, én nem akarok kíváncsiskodni, vagy ilyesmi — szólalt meg alázatosan Conina —, de mi az pontosan, amit a fejedbe vettél?

Ki tudta venni az eldózerolt hó és talaj előregördülő halmát, ami az erdőn keresztül tört feléjük, a vezérgleccserek agydermesztő hangját most a fatörzsek ütemes elroppanása cifrázta. És, kérlelhetetlenül közeledve a fák teteje fölött, olyan magasan, hogy a sem először tévesen égnek hitte, a kék-zöld hajóorrokat.

— Semmit — válaszolta Ince —, egyáltalán semmit se. Csak szembe kell szegülnünk velük, ez minden, amit tehetünk. Ez az, amiért itt vagyunk.

— De az nem változtat semmin — mutatta ki Conina.

— Az én szememben igen. Ha már mindenképp meg kell halnunk, jobb szeretnék így elpusztulni. Hősiesen.

— Így meghalni hősies? — kérdezte Conina.

— Én azt hiszem, hogy igen — felelte Ince —, és amikor meghalásra kerül a sor, csupán egyetlen vélemény számít.

— Ó!

Két őz botlott be a tisztásra, páni félelmükben teljesen figyelmen kívül hagyták az emberi lényeket, és szélsebesen elszáguldottak.

— Nem kell, hogy itt maradj — közölte Ince. — Tudod, van nekem ez az obrigóm.

Conina a kézfejét tanulmányozta.

— Azt hiszem, maradnom kéne — bökte ki, majd hozzáfűzte. — Tudod, azt gondoltam, esetleg, tudod, ha jobban megismernénk egymást…

— Mr. és Mrs. Herbadt, ezt akartad? — tudakolta nyersen a fiú.

A lány szeme elkerekedett.

— Nos… — kezdte.

— És melyik szándékoztál lenni? — firtatta Ince.

A vezérgleccser berobbant a tisztásra, épp saját orrhulláma mögött, a teteje elveszett a maga alkotta felhőben.

Pontosan ugyanekkor a szemben lévő fák mélyre hajoltak a Perem felől fújó forró szélben, amit hangok töltöttek meg — zsémbes, civakodó hangok —, s úgy tépett a fellegekbe, mint tüzes vasaló a vízbe.

Conina és Ince hasra vetették maguk a hóban, ami meleg latyakká változott alattuk. Egy égiháborúhoz hasonló valami csapkodott a fejük fölött, csupa kiáltozással teli, meg azzal, amiről először azt hitték, sikoltozás, bár ahogy később elgondolkoztak ezen, mégis inkább dühös veszekedésnek tűnt. Sokáig tartott a marakodás, aztán elkezdett elhalkulni, ahogy elvonult a Tengely felé.