Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Rohadt jól teszi, ha igeny — válaszolta az óriás, és Ince felé lendítette gleccserösztökéjét. A lovat elhibázta, de a fiút a mellkasán találta, simán kiemelte a nyeregből, s magára a gleccserre fricskázta. Ince kezét-lábát szétvetve pörgött, le a gleccser fagyos oldalán, egy darabig a szemétforgatagon csúszott, aztán a jég- és sárlatyakba gurult a felé száguldó falak közt.

Lábra vergődött, s reménytelenül bámult a fagyos ködbe. Egy másik gleccser egyenesen rárontott.

Conina is. Odahajolt, amikor lova elősöpört a ködből, megragadta Incét barbár bőrkantárjánál fogva, s föllendítette maga elé a nyeregbe.

Ahogy újra emelkedni kezdtek, a fiú ezt prüsszögte:

— Hidegszívű barom. Tényleg azt hittem egy pillanatig, hogy jutok valamire. Némely emberekkel egyáltalán nem lehet beszélni.

A csorda előnyomult egy másik hegyre, egész sokat legyalulva belőle, s akkor a városokkal telehintett Sto-síkság kiszolgáltatottan feküdt előtte.

Széltoló a legközelebbi Izé felé oldalgott, egyik kezével Zsetont markolta, a másikkal a töltött zoknit lóbálta.

— Semmi mágia, igaz? — tudakolta.

— Igen — válaszolta a fiú.

— Bármi történjék is, tilos varázsolnod?

— Pontosan. Itt nem szabad. Itt nincs olyan sok erejük, ha nem alkalmazol varázslatot. Viszont ha egyszer már áttörtek…

A hangja megtört.

— Eléggé szörnyű — bólintott Széltoló.

— Rettenetes — mondta Zseton.

Széltoló sóhajtott. Azt kívánta, bárcsak meglenne a kalapja. De hát majd csak boldogul nélküle.

— Rendben — közölte. — Amikor kiáltok, futni kezdesz a fény felé. Érted? Nem nézel vissza, semmi ilyesmi. Bármi történjék is.

— Bármi történjék is? — kérdezett vissza bizonytalanul Zseton.

— Bármi történjék is — Széltoló bátor kis mosolyt vetett a gyerekre. — Vagy bármit hallasz.

Némileg fölvidította, amikor látta, hogy Zseton szája a rémület „O”-jává válik.

— És aztán — folytatta —, amikor visszajutottál a másik oldalra…

— Mit kell tegyek?

Széltoló tétovázott.

— Nem tudom — felelte. — Bármit, amire képes vagy. Olyan sok varázslatot, amennyit csak akarsz. Bármit. Csak állítsd meg őket. És… ümm…

— Igen?

— Ha… tudod… ha bárki kikerül ebből, tudod, és végül minden jóra fordul, ilyesmi, szeretném, ha valahogy elmondanád az embereknek, hogy én valamiképp itt ragadtam. Esetleg ők ezt valahova, izé, leírhatnák. Úgy értem, nem kívánnék szobrot vagy ilyesmit magamnak — tette világossá vágyait szerényen.

Kis idővel később hozzátette:

— Azt hiszem, ki kéne fújd az orrod.

Zseton megtette, a köntöse szegélyébe, aztán ünnepélyesen kezet rázott Széltolóval.

— Ha valaha te… — kezdte —, azaz, te vagy az első… ez nagy… tudod, én sose… igazán… — A hangja elfulladt, s aztán azt mondta. — Csak azt akartam, hogy tudd ezt.

— Volt valami más is, amit mondani akartam — jegyezte meg Széltoló, elengedve a fiú kezét. Egy pillanatig üres tekintettel meredt a vakvilágba, aztán hozzáfűzte. — Ó, igen. Életbevágó emlékezni arra, hogy ki vagy valójában. Ez nagyon fontos. Egyáltalán nem jó ötlet más emberekre vagy dolgokra számítani, hogy majd ők megteszik ezt helyetted, tudod. Mindig eltévesztik.

— Megpróbálom észben tartani — ígérte Zseton.

— Ez tényleg nagyon fontos — ismételte meg Széltoló, majdhogynem csak önmagának. — És most, azt hiszem, jobb lesz, ha elrohansz.

Széltoló közelebb osont az Izéhez. Ennek a konkrét Izének csirkelábai voltak, de a maradék nagy részét könyörületesen elrejtette az, ami csukott szárnynak látszott.

Azt gondolta, ideje néhány keresetlen utolsó szónak. Amit most mondani fog, az valószínűleg nagyon fontos lesz. Esetleg olyan szavak lesznek, amire emlékezni fognak az emberek, és továbbadják őket, még az se kizárt, hogy gránittáblába fogják őket mélyen bevésni.

Így hát olyan szavak kellenek, amikben nincs túl sok kacskaringós betű.

— Bárcsak ne lennék itt! — motyogta.

Méregette a zokni súlyát, egyszer-kétszer megpörgette, s rácsapott arra, ami reményei szerint az Izé térdkalácsa volt.

A teremtmény fülhasogatóan sercegett, vadul megpördült, szárnyai reccsenve kitárultak, keselyűfejével bizonytalanul ütést mért Széltolóra, s kapott még egy zokninyi homokot fölfelé lendülőben.

Széltoló kétségbeesetten nézett körül, amikor az Izé hátratántorgott, s látta, hogy Zseton még mindig ott áll, ahol hagyta. Legnagyobb rémületére azt is észrevette, hogy a fiú elkezd felé jönni, kezét ösztönösen emeli, hogy mágikus össztüzet nyisson, ami, itt és most, mindkettejüket halálra ítélné.

— Fuss el, te tökkelütött! — sikoltotta, ahogy az Izé elkezdte összeszedni magát egy ellentámadásra. Valahonnan előkaparta a hatásos szavakat. — Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal!

Zseton elsápadt, sarkon fordult, s rohanni kezdett a fény irányába. Úgy mozgott, mintha melaszban tenné, küszködve az entrópia-lejtővel. A világ eltorzult, belülről kifordított képmása néhány lábbal arrébb lebegett, aztán már csak hüvelykekkel, bizonytalanul hullámozva…

Egy csáp tekeredett a lábára, előrebuktatva őt.

Kilendítette kezét esés közben, s az egyik havat ért. Azonnal megragadta valami más, ami meleg, puha bőrkesztyűnek érződött, de a gyöngés érintés alatt a markolás olyan kemény volt, mint az edzett acél, s előreráncigálta, egyúttal azt is vonszolva, akármi legyen is az, ami rácsimpaszkodott.

Fény és szemcsés sötétség vibrált körülötte, s hirtelen jégtől csúszós macskaköveken siklott.

A Könyvtáros eleresztette, s Zseton fölött állt, kezében egy hosszú, súlyos fagerendával. Egy pillanatig az emberszabású fölágaskodott a sötétséggel szemben, a jobb kar válla, könyöke és csuklója az alkalmazott áttételrendszer költeményeként bontakozott ki, s egyetlen mozdulattal, olyan megállíthatatlanul, mint az intelligencia kialakulása, nagy erével lecsapott. Az összelapulás zaja freccsent, meg valami sértődötten rikácsolt, aztán az égő nyomás Zseton lábán megszűnt.

A sötét oszlop imbolygott. Távolság torzította visítások és puffanások hallatszottak ki belőle.

Zseton lábra küzdötte magát, s indult volna, hogy visszaszaladjon a sötétbe, de most a Könyvtáros karja elzárta az útját.

— Nem hagyhatjuk őt csak úgy ott!

Az antropoid vállat vont.

A sötétből újabb reccsenés hallatszott, aztán egy másodpercnyi csaknem teljes csend.

De csak majdnem teljes. Mindketten azt gondolták, hogy hallják, nagyon messziről, de tisztán kivehetően, rohanó lábak dobogását, egyre jobban elhalkulva a messzeségben.

A külvilágban ennek visszhangjára leltek. Az emberszabású körbetekintett, aztán sietve oldalra lódította Zsetont, amikor valami zömök, viharvert, sok száz lábacskával átvágott a csatatér jellegű udvaron, és, anélkül, hogy léptei legalább egy kicsit megtorpantak volna, belevetette magát az eltűnőben levő sötétségbe, ami még egyszer, utoljára villant egyet, és elenyészett.

Hirtelen hóförgeteg támadt azon a helyen, ahol korábban a valami volt.

Zseton kirántotta magát a Könyvtáros markolásából, s odarohant a körhöz, ami már kezdett kifehéredni. Lába fölvert egy csipetnyi finom homokot.

— Ő nem jött ki! — kiáltotta.

— Úúúk — mondta a Könyvtáros filozofikusan.

— Azt hittem, hogy ki fog jutni. Tudod, az utolsó percben.