Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Örgh.

Elkelne itt egy alapos lomtalanítás.

— Úrgh.

Á.

Széltoló érezte, hogy a láthatatlanul jelenlevő lény viszszavonul. Zseton homlokát ráncolta.

— Nem engedhetjük őket keresztültörni — jelentette. — Borzasztó erejük van. Megpróbálják kitágítani a lyukat az akarásukkal, s képesek is rá. Türelemmel várakoztak, hogy betörhessenek a világunkba… — összevonta szemöldökét — egonok óta?

— Eónok — mondta Széltoló.

Zseton kinyitotta másik kezét, amit addig szorosan ökölbe zárt, és megmutatta Széltolónak a kis, szürke gyöngyöt.

— Tudod, hogy mi ez? — kérdezte.

— Nem. Mi ez?

— Én… nem emlékszem. De vissza kell vigyük.

— Oké. Csak bűbájolj egyet. Robbantsd őket cafatokra, s menjünk haza.

— Nem. Mágián élnek. A bűbájolás csak rosszabbá tenné őket. Nem használhatok varázslatot.

— Biztos vagy benne? — puhatolózott Széltoló.

— Attól tartok, az emlékezeted nagyon is egyértelmű volt ebben a témában.

— Akkor mit fogunk csinálni?

— Nem tudom!

Széltoló ezen elgondolkozott, aztán, a megfellebbezhetetlenség kifejezésével arcán, elkezdte lehúzni utolsó zokniját.

— Sehol egy fél tégla — motyogta, konkrétan senkinek. — Homokot kell használni.

— Meg fogod támadni őket egy zokninyi homokkal?

— Nem. El fogok futni előlük. A zokninyi homok arra az esetre kell, ha követnének.

Az emberek elkezdtek visszaszállingózni Al Khaliba, ahol a tönkretett torony csak füstölgő kőrakás volt immár. Néhány merész lélek a romokra fordította figyelmét, azon az alapon, hogy esetleg akadnak ott túlélők, akiket meg lehet menteni, vagy kifosztani, vagy mindkettő.

És a törmelékben a következő párbeszédet lehetett volna meghallani:

— Valami mozog ott alatta!

— Az alatt? Imtal dupla szakállára, képzelődsz. Az legalább egy tonnát kell nyomjon.

— Ide, fivéreim!

Aztán rengeteg hórukkolás neszét lehetett volna hallani, meg:

— Egy láda!

— Lehet, hogy kincs van benne, nem gondolod?

— Naszrím Hét Holdjára, lábakat növeszt!

— Öt holdjára…

— Hova ment? Hova ment?

— Sose törődj azzal, nem fontos. Gyerünk, tisztázzuk ezt, a legenda szerint öt holdja volt…

Klaccsban komolyan veszik a mitológiát. Csak a való élet az, amiben nem hisznek.

A három lovas érzékelte a változást, ahogy a tömör hófelhőkön át leereszkedtek a Tengelynél a Sto-síkság végén. Csípős illat volt a levegőben.

— Nem érzitek a szagot? — kérdezte Ince. — Emlékszem rá gyerekkoromból, amikor a tél első reggelén ott feküdtél az ágyban, és valahogy érezted az ízét levegőben, és…

A felhők szétváltak alattuk, és ott volt, megtöltve a fennsíkok területét egyik végüktől a másikig, a Jégóriások csordája.

Minden irányban több mérföldre terjedt, s rohamuk mennydörgése betöltötte a levegőt.

A gleccserbikák jártak az élen, mérhetetlen, csikorgó bőgésük bömbölték, s hatalmas földrétegeket szórtak a magasba, ahogy kérlelhetetlenül előreszántottak. Mögöttük tolongott a tehenek és borjak kiterjedt tömege, alig érintve a földet, amit vezéreik már a fekvőkőzetig köszörültek.

Körülbelül annyi hasonlóságot mutattak a megszokott gleccserekkel, amiket a világ azt hitte, ismer, mint az árnyékban szunyókáló oroszlán mutat a nagyra tátott szájjal épp rád ugró, háromszáz fontnyi, gonoszul koordinált izommal.

— …és… és… amikor odamentél az ablakhoz. — Ince szája, agyából érkező további input hiányában, lejárt.

Mozgó, lökdösődő jég pakolta tele a fennsíkot, hatalmas, nyirkos párafelhő alatt előrebődülve. A föld rázkódott, ahogy a vezérek elhaladtak alant, s nyilvánvaló volt a nézők számára, hogy bárkinek, akinek szándékában áll ezt megállítani, többre lesz szüksége néhány font kősónál meg egy hólapátnál.

— Hát akkor eredj — mondta Conina —, és magyarázd meg! Azt hiszem, jobb lesz, ha kiabálni fogsz.

Ince zaklatottan nézett a csordára.

— Azt hiszem, ki tudok venni néhány alakot — jegyezte meg Kerőzus segítőkészen. — Nézd csak, rajta a vezér… izéken.

Ince meresztgette a szemét a havazáson keresztül. Valóban voltak lények a gleccserek hátán közlekedve. Emberek voltak, vagy ember formájúak, de legalábbis emberszerűek. Nem látszottak nagyon nagynak.

Erről utóbb kiderült, hogy azért, mert maguk a gleccserek voltak mérhetetlenül nagyok, na meg Ince nem volt valami jó a perspektívákat illetően. Amikor a lovak lejjebb szálltak a vezető gleccser, egy csupa szakadék, morénák sebezte böhöm bika, fölé, nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik oka, amiért a Jégóriásokat Jégóriásként ismerik, az az, nos, hogy ők tényleg óriások.

A másik meg, hogy jégből állnak.

Egy sokemeletes ház méretű alak lapult a bika nyakcsigolyáinál, s nagyobb erőfeszítésre ösztönözte egy hosszú rúdra szerelt vasdárda felhasználásával. Az alak darabos volt, sőt valójában csaknem kazettás, s a fényben kéken meg zölden villogott, hófehér fürtjeiben volt egy vékony ezüst sáv, s szeme apró volt, és fekete, és mélyen ülő, olyan, mint a széndarabok. [33] Noha ez volt az egyetlen, amiben emlékeztetett a havas időkben — válaszképpen ősi és el nem ismert emlékképekre — a gyermekek által épített bálványokra; roppant valószínűtlen volt, hogy ez a Jégóriás reggelre mocskos hó kis rakásává válna, benne egy répával.

Előttük szilánkokra törő fa reccsenése hallatszott, amikor a vezérgleccserek egy erdőbe ütköztek. Madarak rebbentek föl teljes pánikban. Hó és szálkák záporoztak Ince körül, midőn a levegőben galoppozott az óriás mellett.

— Khömm — mondta —, elnézést!

A talaj, hó és ripityára zúzott tölgyfa örvénylő hullámverése előtt egy karibu csorda menekült vak pánikban, hátsó patáik csak néhány lábnyira a hánykolódó zűrzavartól.

Ince újra próbálkozott.

— Hé! — kiáltotta.

Az óriás feje felé fordult.

— Mit akar? — kérdezte. — Mennyen innyét, meleg személy!

— Bocsánat, de ez tényleg szükséges?

Az óriás fagyos döbbenettel nézett rá. Lassan megfordult, szemügyre vette a csorda többi részét, ami láthatólag egész a Tengelyig nyúlt. Aztán megint Incére tekintett.

— Igeny — mondta —, azt hiszem. Másképp mért csinyálnányk?

— Csak, mert van egy csomó ember itt, aki jobb szeretné, ha nem tennék ezt, tudja — mondta Ince kétségbeesetten. Egy sziklacsúcs meredezett röviden a gleccser előtt, egy másodpercig ingadozott, aztán eltűnt.

Hozzátette:

— Valamint gyerekek és kis, szőrös állatok.

— Ők is szenyvedni fognyak a haladás érdekébeny. Most van itt az ideje, hogy visszaköveteljük a világot — morajlotta az óriás. — A tiszta jég világát. A történyelem elkerülhetetlenységények és a termodinyamika diadalának megfelelőeny.

— Igen, de nem muszáj, ha nem akarja — felelte Ince.

— De mi akarjuk — közölte az óriás. — Az istenyeknyek bealkonyult, s mi ledobjuk az idejétmúlt babonya béklyóit.

— Szerintem az egész világ szilárdra fagyasztása nem hangzik nagyon haladónak — jegyezte meg Ince.

— Nyekünyk tetszik.

— Hogyne, hogyne — helyeselt Ince, annak a mániákusan mázas hangszínén, aki megpróbálja az ügy minden oldalát tekintetbe venni, s bizonyos abban, hogy lehetne megoldást találni abban az esetben, ha a jóakaratú emberek leülnének egy asztal körül, s józanul megvitatnák a dolgokat, mintha racionális emberi lények lennének. — De ez az alkalmas idő? Készen áll a világ a jég diadalára?