Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Sajnálom.

— Ő segített nektek — Széltoló a többi varázslóhoz fordult, akik sietve osontak el. — Mindnyájatoknak. Megadta nektek, amit akartatok, nem igaz?

— Lehet, hogy sose bocsájtjuk meg ezt neki — felelte Hacsárdli.

Széltoló fölnyögött.

— Mi marad, ha mindennek vége? — kérdezte. — Mi marad?

Hacsárdli a földre szegezte tekintetét.

— Sajnálom — ismételte.

Az oktarin fény fényesebben világolt, s szélein kezdett megfeketedni. Ámbár nem az a fekete volt, ami csupán a fény ellentéte; az a szemcsés, változékony feketeség volt, ami a ragyogáson túl izzik, s semmi keresnivalója egy tisztességes világegyetemben. És zümmögött is.

Széltoló a bizonytalanság kis táncát járta, ahogy a lábfeje, lába, ösztönei, és hihetetlenül jól fejlett önfenntartási érzéke túlterhelték az idegrendszerét egész addig a pontig, ahol, pont akkor, amikor már az olvadáspontján járt, lelkiismerete végül megkapta, ami akart.

Beugrott a tűzbe, s elérte a botot.

A varázslók menekültek. Többen lelevitáltak a toronyból.

Ezek sokkal élesebb elméjűek voltak, mint azok, akik a lépcsőket vették igénybe, mert, úgy harminc másodperccel később, a torony elenyészett.

A hó folyamatosan zuhogott a feketeség egy oszlopa körül, ami zümmögött is.

És a túlélő mágusok, akik vissza mertek nézni, láttak egy apró tárgyat lassan lebukdácsolni az égből, ami lángcsíkot húzott maga után. Belevágódott a macskakövekbe, ahol parázslott egy darabig, mielőtt a hízó hó kioltotta.

Hamarosan csak egy kis kupac lett.

Kevéssel ezután egy zömök alak lendítette magát négykézláb át az udvaron, matatott a hóban, s előhúzta a dolgot.

Egy kalap volt, pontosabban valaha kalap volt. Az élet nem bánt vele gyöngéden. A széles karima nagy része leégett, a csúcs teljesen eltűnt, és a megfakult ezüst betűk csaknem olvashatatlanná váltak. Ráadásul néhány betű le is szakadt. A megmaradtakból ezt lehetett kisilabizálni: VAZLO.

A Könyvtáros lassan megfordult. Teljesen egyedül volt, kivéve az égbe nyúló, égő feketeség oszlopát, s a rendületlenül hulló pelyheket.

A földúlt Egyetem üres volt. Akadt ott néhány másik csúcsos kalap, amit jól megtapostak a rémült lábak, és semmi más jele annak, hogy ott korábban emberek tartózkodtak.

Minden mágus gyávus.

— Háború?

— Mija?

— Nem volt — Dögvész a pohara után tapogatózott — valami?

— Mija?

— Kellene… van valami, amit csinálnunk kellene — mondta Éhínség.

— Beezony. Randevúnk van.

— Az… — Dögvész tűnődve fixírozta az italát. — Izé.

Gyászosan meredtek a kocsmapultra. A kocsmáros régesrég elmenekült. Még mindig akadt több bontatlan palack.

— Gombó — jegyezte meg végül Éhínség. — Az volt az.

— Nemis.

— Az Aposz… az Aposztróf — találgatta tétován Háború.

A többiek fejük rázták. Hosszas csönd támadt.

— Egyáltalán, mit jelent az „apokrusztikus”? — kérdezte Dögvész, intenzíven bámulva valami belső világba.

— Vérzéscsillapítót — válaszolta Háború. — Azt hiszem.

— Hát akkor nem az az, ugye?

— Nem hinném — morogta mogorván Éhínség.

Újabb hosszú, feszengő csönd következett.

— Jobb lesz, h'iszunk mé'gegyet — javasolta Háború, kissé összeszedve magát.

— Hejjes.

Úgy ötven mérfölddel arrébb és több ezer lábbal magasabban, Coninának végül sikerült irányítása alá vonni a lopott lovat, s lassú ügetésre fogta az üres levegőben, egyúttal a legeltökéltebb nemtörődömséget mutatva a külvilág felé, amit a Korong valaha is látott.

— Hó? — csodálkozott a lány.

Felhők bömböltek hangtalanul a Tengely felől. Kövérek voltak, súlyosak, s nem lett volna szabad olyan gyorsan mozogniuk. Hóviharok jártak nyomukban, úgy takarva be a tájat, akár egy lepedő.

Egyáltalán nem annak a fajta hónak látszott, ami puhán suhog le az éjszaka közepén, s reggelre kelve a vidéket szokatlan és tündéri szépség csillogó meseországává változtatja. Olyanfajta hónak látszott, ami olyan rohadt hideggé akarja tenni a világot, amilyenné csak lehetséges.

— Kicsit kései az évszakhoz képest — jegyezte meg Ince. Lepillantott, s aztán azonnal lehunyta szemét.

Kerőzus örömteli meglepődéssel figyelte.

— Ez az, ahogy az ilyesmi történik? — érdeklődött. — Csak sztorikban hallottam erről. Azt hittem, hogy valahogy a földből hajt ki. Egy kicsit úgy, mint a gombák, azt gondoltam.

— Azok a felhők nem stimmelnek — közölte Conina.

— Nem bánnátok, ha most leszállnánk? — kérdezte elhaló hangon Ince. — Valahogy nem tűnt ennyire pocséknak, amikor mozogtunk.

Conina rá se fütyült.

— Próbálkozz a lámpással! — utasította. — Tudni akarom, mi folyik itt.

Ince turkált az iszákjában, s előhúzta a lámpát.

A dzsinn hangja messziről, s eléggé bádogszerűen hallatszott, ahogy így szólt: „Ha esetleg kissé ellazulna… megpróbálunk kapcsolatba lépni magával.” Aztán csilingelős kis muzsika szólalt meg, olyan, amit esetleg egy svájci faház adna ki, ha le lehetne játszani, mielőtt egy csapóajtó rajzolódott ki a levegőben, s megjelent maga a dzsinn. Körülnézett maga körül, aztán rájuk tekintett.

— Ó, de remek — mondta.

— Valami történik az időjárással — világosította föl Conina. — Miért?

— Úgy érted, nem tudjátok? — firtatta a dzsinn.

— Tőled kérdezzük, nem?

— Nos, én persze nem értek hozzá, de eléggé úgy néz ki, hogy az Apokralipszis, nemde?

— Mi?

A dzsinn vállat vont.

— Az istenek eltűntek, oké? — mondta. — És a tudjátok mi, legenda szerint, ez azt jelenti…

— Jégóriásokat — suttogta Ince elborzadva.

— Hangosabban! — követelte Kerőzus.

— Jégóriások — ismételte meg Ince emelt hangon, árnyalatnyi bosszúsággal. — Tudjátok, az istenek tartották őket bebörtönözve. A Tengelynél. De a világ végén kitörnek, és meglovagolják rettenetes gleccsereik, és visszanyerik ősi uralmuk, elfojtják a civilizáció lángjait, míg a világ mezítelenül és fagyottan fekszik majd a szörnyű, hideg csillagok alatt, míg maga az Idő meg nem fagy. Vagy valami ilyesmi, láthatólag.

— De még nincs itt az ideje az Apokralipszisnak — jegyezte meg kétségbeesetten Conina. — Úgy értem, egy rettentő uralkodó kell először színre lépjen, kell legyen egy iszonyatos háború, a négy iszonytató lovas lóra kell szálljon, aztán a Tömlöc Létsíkok be fognak törni a világunkba… — Abbahagyta, arca csaknem olyan fehér, mint a hó.

— Ezer láb vastagságú jégtakaró alá temetve lenni mindenesetre szörnyen hasonlónak hangzik — nyilvánított véleményt a dzsinn. Előrenyúlt, s kikapta a lámpást Ince kezéből.

— Múcsó bocsánat — mondta —, de ideje, hogy likvidizáljam érdekeltségeim ebben a valóságban. Majd még biztos összefutunk. Vagy valami — Derékig eltűnt, aztán egy utolsó, elhaló „Kár azért az ebédért!” kiáltással teljesen elenyészett.

A három lovas átkukucskált a szakadó hó fátylán a Tengely irányába.

— Lehet, hogy csak képzelődöm — említette Kerőzus —, de egyikőtök sem hall valami csikorgást és nyögést?

— Hallgass! — förmedt rá szórakozottan Conina.

Kerőzus odahajolt, s megveregette a lány kezét.