Terry Pratchett - Bűbájos bajok

Reccsenés hallatszott, s égett hús szaga érzett. Zseton térdre hullott.

— Hé, várjunk csak egy percet… — kezdte Széltoló.

Zseton kinyitotta szemét. Még mindig aranyszínű volt, de barna pettyekkel.

Széltoló széles, süvítő ívben meglendítette a zoknit, ami hosszának felénél találta el a pálcát. Téglapor s megégett gyapjú rövid ideig tartó robbanása következett be, s a bot kipördült a fiú kezéből. A varázslók szerteszóródtak, ahogy újra és újra egyik végéről a másikra bukfencezett a padlón.

Elérte a mellvédet, fölfelé pattant róla vissza, s átrepült a peremen.

Ám ahelyett, hogy leesett volna, megtámaszkodott a levegőben, megfordult saját tengelye körül, s visszaszáguldott oktarin szikrák nyomvonalát húzva maga után, olyan zajjal, akár egy körfűrész.

Széltoló maga mögé lökte az elképedt fiút, elhajította a tönkretett zoknit, lekapta kalapját, s vadul hadonászott, ahogy a pálca felé rontott. A bot oldalt találta el a fejét, olyan sokkban részesítve őt, hogy a foga majdnem összeforrt, s a varázsló eldőlt, mint egy vékony és bütykös fa.

A husáng újra megperdült a levegőben, mostanra vörösen-forrón izzott, s visszasöpört még egy, egész biztosan végső rohamra.

Széltoló küszködve fölkönyökölt, s elszörnyedt érdeklődéssel nézte, ahogy a varázsvessző lecsap a hűvös levegőben, ami valamely okból, amit a varázsló nem értett, hirtelen úgy tűnt, hogy tele van hópelyhekkel.

Aztán kékkel foltozott bíbor színezte. Az idő lelassult, s megállt, akár egy rosszul fölhúzott fonográf.

Széltoló fölnézett a magas, fekete alakra, amely néhány lábnyira bukkant elő.

Na persze, a Halál volt.

Csillámló szemgödrét Széltoló felé fordította, és olyan hangon, ami a tengeralatti szakadékok összeomlására hasonlított, azt mondta:

JÓ NAPOT.

Aztán elfordult, mint aki egyelőre minden szükséges ügylettel végzett, egy darabig kibámult a horizontra, s elkezdett egyik lábával szórakozottan topogni. Úgy hangzott, mint egy zsáknyi maracas.

— Ööö — szólalt meg Széltoló.

A Halál visszaemlékezett a varázsló jelenlétére.

TESSÉK — mondta udvariasan.

— Mindig kíváncsi voltam, hogyan fog megtörténni — jegyezte meg Széltoló.

A Halál elővett egy homokórát ébenszín köntöse titokzatos redői közül, s rámeredt.

VALÓBAN?

— Fölteszem, nem panaszkodhatok — folytatta Széltoló erényesen. — Jó életem volt. Nos, egész jó — Kissé habozott. — Nos, nem annyira jó. Fölteszem, a legtöbb ember elég borzasztónak mondaná — Továbbfontolgatta. — Én azt mondanám — tette hozzá, félig önmagának.

MIRŐL BESZÉLSZ, JÓEMBER?

Széltoló elképedt.

— Nem akkor jelensz meg, amikor egy varázsló hamarosan meghal?

DEHOGYNEM. ÉS AZT KELL MONDJAM, TI EMBEREK UGYANCSAK TEVÉKENY NAPOT OKOZTATOK NEKEM.

— Hogy boldogulsz azzal, hogy olyan sok helyen legyél egyszerre?

SZERVEZÉS KÉRDÉSE.

Az idő visszatért. A pálca, ami Széltolótól néhány lábnyira függött a levegőben, ismét elkezdett előresivítani.

És tompa puffanás hallatszott, amikor Zseton fél kézzel elkapta repülés közben.

A bot olyan hangot adott ki, mint ha ezer körmöt húztak volna végig üvegen. Vadul föl- s alá hánykolódott, az őt tartó kart csapdosta, s egész hosszában gonosz, zöld láng bomlott ki rajta.

Így. A végén cserbenhagysz.

Zseton nyögdécselt, de nem eresztette, pedig az ujjbegye alatt a fém először vörösen, majd fehéren izzott.

Kilökte a karját maga előtt, és a pálcából áramló erő elbömbölt mellette, szikrákat húzott hajából, s köntösét bizarr és kellemetlen alakzatokba korbácsolta. A fiú sikoltott, körbeperdítette a botot, s hozzácsapta a mellvédhez, amitől hosszú, bugyborékoló vonal jelent meg a kövön.

Aztán eldobta. A varázsvessző csattogott a köveken, majd gurulása abbamaradt, a mágusok pedig széjjelrebbentek útjából.

Zseton remegve térdre rogyott.

— Nem szeretek embereket ölni — mondta. — Biztos vagyok benne, hogy az nem helyes.

— Maradj meg ennél a gondolatnál — helyeselt lázasan Széltoló.

— Mi történik az emberekkel a haláluk után? — kérdezte Zseton.

Széltoló fölpislogott a Halálra.

— Azt hiszem, ezt tőled kérdezték — mondta.

Ő NEM KÉPES ENGEM SE LÁTNI, SE HALLANI — tudatta a Halál —, MÍG CSAK NEM AKARJA.

Halk, csörömpölő hang hallatszott. A varázsvessző visszagurult Zseton felé, aki rettegve nézett le rá.

Vegyél föl.

— Nem muszáj, ha nem akarod — ismételte meg Széltoló.

Nem tudsz nekem ellenállni. Nem győzheted le önmagad, közölte a bot.

Zseton nagyon lassan kinyúlt, és fölvette a pálcát.

Széltoló gyorsan a zoknijára pillantott. Csak egy égett gyapjúcsonk maradt, rövid pályafutása fegyverként túljuttatta bármilyen stoppolótű esetleges elsősegélyén.

És most öld meg a fickót.

Széltoló visszafojtotta lélegzetét. A szemlélő varázslók visszafojtották lélegzetük. Még a Halál is, akinek nem volt mit visszafojtani, szorosabban markolta kaszáját.

— Nem — tiltakozott Zseton.

Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal.

Széltoló látta, hogy a bűbájos elsápad.

A bot hangja megváltozott. Most hízelgett.

Nélkülem, ugyan ki mondaná meg neked, mit kell tenni?

— Ez igaz — mondta lassan Zseton.

Nézd, mit értél el eddig.

Zseton lassan körbenézett a halálra rémült arcokra.

— Látom — felelte.

Megtanítottam neked mindent, amit tudok.

— Azt hiszem — szólt a fiú —, hogy nem tudsz eleget.

Háládatlan! Ki irányította a sorsod?

— Te — válaszolta a fiú. Fölszegte fejét. — Rájöttem, hogy tévedtem — tette hozzá csöndesen.

Jó…

— Nem dobtalak elég messzire!

Zseton egyetlen mozdulattal fölpattant, s feje fellé lendítette a varázsvesszőt. Olyan mozdulatlanul állt, mint egy szobor, keze elveszett egy olvadt rézszínű fénygolyóban, ami zöldbe fordult, keresztülhaladt a kék árnyalatain, lebegett egy kicsit a lilában, aztán átszáguldott a tiszta oktarinba.

Széltoló beárnyékolta szemét a ragyogás ellen, s látta Zseton kezét, még mindig egészben, még mindig szorosan markolva a botot, olvadt fémgyöngyök szikráztak ujjai közt.

Elosont, s beleütközött Hacsárdliba. A vén mágus úgy állt, mint egy szobor, eltátott szájjal.

— Mi fog történni? — kérdezte Széltoló.

— Sose fogja legyőzni — felelte rekedten Hacsárdli. — Az övé. Olyan erős, mint ő maga. A fiúnak van hatalma, de az tudja, hogyan irányítsa.

— Úgy érted, megsemmisítik egymást?

— Remélhetőleg.

A csatát elrejtette saját pokoli fényessége. Aztán a padló elkezdett reszketni.

— Mindent mágikust belevonnak — nyilatkozta Hacsárdli. — Jobb lesz, ha elhagyjuk a tornyot.

— Miért?

— Úgy képzelem, elég hamar el fog enyészni.

És, valóban, a fehér padlólapok az izzás körül úgy néztek ki, mint amik fölfeslenek s beleolvadnak a ragyogásba.

Széltoló tétovázott.

— Nem fogunk segíteni neki? — érdeklődött.

Hacsárdli rámeredt, aztán a szivárványszínekben játszó drámai jelenetre. Szája egyet-kettőt tátogott.

— Sajnálom — mondta.

— Igen, de csak egy kevéske segítség az ő oldalán, láttad, hogy milyen az az izé…