Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Tessék? — mondta Hacsárdli. — Ezt egyáltalán nem értem.

Zseton sarkon fordult, s visszamasírozott székéhez.

— Nincs mitől féljünk — nyilatkozta úgy, hogy inkább parancsnak hangzott. — Mit nekünk a Tömlöc Létsíkok? Ha háborítani merészelnének, el velük! Egy igazi varázsló nem fél semmitől! Semmitől!

Talpra pattant, s a világ képmásához menetelt. A látvány minden egyes részletében tökéletes volt, egész le Nagy A'Tuin kísértetéig, ami a csillagközi mélyben tocsogott lassan, néhány hüvelyknyire a padlótól.

Zseton lekicsinylően átlengette rajta a kezét.

— A miénk a mágia világa — szögezte le. — És ugyan mi található benne, ami ellenünk állhatna?

Hacsárdli úgy vélte, valamit elvárnak tőle.

— Abszolúte senki — felelte. — Kivéve persze az isteneket.

Halotti csönd.

— Az isteneket? — kérdezett vissza nagyon halkan Zseton.

— Nos, igen. Hát hogyne. Nem hívjuk ki az isteneket. Ők is végzik a munkájuk, meg mi is. Semmi értelme…

— Ki uralja a Korongot? Varázslók vagy istenek?

Hacsárdli sebesen gondolkozott.

— Ó, a varázslók. Naná. De, azt mondhatni, az istenek alatt .

Amikor az ember véletlenül egyik csizmájával belelép az ingoványba, az eléggé kellemetlen. De nem annyira kellemetlen, mint belelépni a másikkal is, s hallani, ahogy az is eltűnik egy halk, cuppogó nesszel. Hacsárdli eltökélten folytatta.

— Tudod, a varázslóság inkább…

— Hát akkor nem vagyunk hatalmasabbak, mint az istenek? — érdeklődött Zseton.

A tömeg végén néhány mágus kényelmetlenül izgett-mozgott lábával.

— Nos. Igen is, meg nem is — válaszolta Hacsárdli, immár térdig süllyedve.

Az az igazság, hogy a varázslók hajlamosak némi idegességre az istenekkel kapcsolatban. A lények, melyek a Mennyek Ormán lakoznak, sosem tették egyértelművé érzéseik a rituális mágia tárgykörét illetően, aminek végső soron van egy bizonyos istenessége, s a mágusok hajlanak az egész téma elkerülésére. Az a gond az istenekkel, hogy ha nem tetszik nekik valami, akkor nem csak célzásokat ejtenek, így hát a józan ész azt sugallja, hogy roppant botor lenne olyan helyzetbe hozni őket, amikor kénytelenek állást foglalni.

— Csak nem tűnik valami bizonytalannak? — firtatta Zseton.

— Ha tanácsot adhatok… — kezdte Hacsárdli.

Zseton legyintett. A falak eltűntek. A varázslók a bűbáj tornyának legtetején álltak, s egy emberként fordították tekintetük a Mennyek Orma, az istenek otthona, távoli csúcsa felé.

— Amikor már legyőztünk mindenki mást, csak az istenek maradnak, hogy megküzdjünk velük — jelentette ki Zseton. — Látta már közületek valaki őket?

Tétova tagadások kórusa hallott.

— Akkor most megmutatom őket nektek.

— Van még ott hely még egyre, öreg cimbora — mondta Háború.

Dögvész bizonytalanul ingadozott.

— Biztos vagyok benne, hogy már útban kéne legyünk — motyogta különösebb meggyőződés nélkül.

— Ugyan már.

— Na jó, akkor még egy felest. És aztán tényleg mennünk kell.

Háború hátba vágta, és szúrósan meredt Éhínségre.

— És jobb lesz, ha megint rendelünk még tizenöt zacskó mogyorót is — tette hozzá.

— Úúúk — fejezte be a Könyvtáros.

— Ó — mondta Széltoló. — Hát akkor valójában a pálca a gond.

— Úúúk.

— Nem próbálta meg valaki elvenni tőle?

— Úúúk.

— Mi történt velük?

— Ííík.

Széltoló nagyot nyögött.

A Könyvtáros elfújta a gyertyát, mert a mezítelen láng jelenléte fölzaklatta a könyveket, de mostanra, hogy már megszokta a sötétet, Széltoló rájött, hogy egyáltalán nem is sötét. A könyvekből eredő puha, oktarin izzás betöltötte a torony belsejét valamivel, ami noha nem volt igazán fény, olyan feketeség volt, ami mellett látni lehetett. Egyszer egyszer a merev lapok enyhe fölborzolódása szűrődött le a homályból.

— Szóval alapjában véve nincs rá mód, hogy a mágiánk legyőzze őt, így van?

A Könyvtáros gyászos egyetértést úúúkolt, s folytatta a szelíd körbepörgést fenekén.

— Hát akkor nincs sok teteje. Esetleg föltűnhetett neked, hogy nem vagyok valami tehetséges a mágikus műfajokban? Úgy értem, bármiféle párbaj nagy vonalakban úgy fog lezajlani, hogy „Szia, én vagyok Széltoló”, amit szinte azonnal rettentő bumm követ!

— Úúúk.

— Alapjában véve azt mondod, hogy egymagam vagyok.

— Úúúk.

— Kösz.

Saját halvány fényüknél Széltoló szemrevételezte a könyveket, amik az ősi torony belső falai mentén stószolták föl maguk.

Sóhajtott, s szaporán az ajtóhoz masírozott, ám észrevehetően lelassult, midőn odaért.

— Hát akkor elmentem — közölte.

— Úúúk.

— Hogy szembenézzek ki tudja miféle veszedelmekkel — tette hozzá Széltoló. — Hogy föláldozzam életem az emberiség szolgálatában…

— Ííík.

— Oké, kétlábúak…

— Vaú.

— …és négylábúak, rendben — Egy összetört férfi pislantott rá a Patrícius lekvárosüvegére.

— És gyíkok — egészítette ki. — Most már mehetek?

Orkán bömbölt a felhőtlen égből, amikor Széltoló a bűbáj tornya felé vánszorgott. Az épület magas, fehér ajtaja olyan szorosan be volt zárva, hogy épp csak ki lehetett venni körvonalát a kő tejszínű felszínén.

Egy darabig dörömbölt rajta, de semmi különösebb nem történt. Úgy tűnt, hogy az ajtó elnyeli a hangot.

— Szép dolog — motyogta magában, s eszébe jutott a szőnyeg. Ott hevert, ahol hagyta, ami világosan mutatta, hogy Ankh alaposan megváltozott. A bűbájos előtti tolvajlás napokban semmi sem maradt sokáig ott, ahol hagytad. Mindenesetre semmi nyomdafestéket elbíró.

Kigöngyölítette a macskaköveken úgy, hogy az arany sárkányok tekergőztek a kék földön, na persze csak akkor, ha nem a kék sárkányok szárnyaltak arany égbolton.

Leült.

Fölállt.

Újra leült, följebb rántotta köntösét, és, némi erőfeszítéssel, lehúzta egyik zokniját. Aztán megint fölrántotta csizmáját, és egy ideig körbemászkált, míg nem talált a törmelékben egy fél téglát, amit a zokniba dugott, s aztán néhány gondolatteli lendítéssel próbálkozott.

Széltoló Morporkban nőtt föl. Amit egy morporki lakos igazán szeret a saját oldalán tudni bármiféle harcban, az úgy körülbelül húsz az egyhez arány, de ennek hiányában egy zokninyi fél téglát, na meg egy sötét sikátort, amiben meglapulhat az ember, általában jobb esélynek tartanak, mint akármelyik két varázskardot, amit az ember hirtelenjében meg tud nevezni.

Ismét leült.

— Föl! — parancsolta.

A szőnyeg nem reagált. Széltoló jobban megnézte a mintát, aztán fölemelte az egyik sarkot, s megpróbálta eldönteni, hogy vajon az az oldal jobb-e valamivel.

— Na jó — törődött végül bele —, le. Nagyon, nagyon óvatosan. Le.

— Birka — mondta csaknem érthetetlenül Háború. — Birka volt — Sisakos feje nagy csörrenéssel ütődött a bárpulthoz. Újra fölemelte. — Birka.

— Nemnemnem — billegtetett dülöngélve egy sovány ujjat Éhínség. — Valami más domesz… dommiszt… háziállat. Mint a disznó. Üsző. Cica? Ilyesmi. Nem birka.

— Méhecskék — javasolta Dögvész, s szelíden lecsusszant a székéből.

— Ó-ké — felelte Háború, rájuk se fütyülve —, rendben. Akkor még egyszer. Elölről — Megkocogtatta poharának oldalát, hogy megadja a hangot.