Terry Pratchett - Bűbájos bajok

A másikat választotta. Az egy kissé sovány volt, de engedelmes, és a fiúnak már alig két próbálkozás után sikerült nyeregben maradnia.

Nekivágtak.

A paták dobogásának hangja alig hatolt a kocsmabeli homályba. A kocsmáros úgy mozgott, mint aki álmodik. Tudta, hogy vendégei vannak, még beszélt is hozzájuk, még láthatta is őket, ahogy a tűz melletti asztalnál ülnek, de ha megkérdezték volna tőle, kihez beszélt, és mit látott, tanácstalan lett volna. Ez azért van, mert az emberi agy felettébb jó az olyan dolgok kirekesztésében, amiket tudni sem akar. Az övé jelen pillanatban akár egy bank páncéltermét is képes lett volna megoltalmazni.

És az italok! Legtöbbjéről még sosem hallott, de folyamatosan fura üvegek jelentek meg a söröshordók fölötti polcokon. Az volt a gond, hogy valahányszor megpróbált elgondolkozni mindezen, a gondolatai elillantak…

Az asztal körüli alakok fölnéztek kártyáikból.

Egyikük fölemelte a kezét. A karja végére van tapasztva, és öt ujja is van, mondta a kocsmáros elméje. Kéz kell legyen.

Az egyik dolog, amit a kocsmáros agya nem tudott kirekeszteni, az a hangok hangzása volt. Ez úgy hangzott, mintha valaki sziklát ütögetne egy réteges ólomtekerccsel.

ITALMÉRŐ SZEMÉLY.

A kocsmáros halkan nyögött. A horror kőlándzsái szorgosan olvasztgatták keresztül az utat elméjének acélkapuján.

NA, LÁSSUK CSAK AKKOR. AZ… MI IS VOLT AZ?

— Egy Véres Marcsa. — Ez a hang képes volt egy sima italrendelést a háborúskodás megkezdéséhez hasonlóvá tenni.

Ó, IGEN. ÉS…

— Nekem meg egy kis tojáslikőr — mondta Dögvész.

EGY TOJÁSLIKŐR.

— Egy szem cseresznyével .

HELYES, hazudta a súlyos hang. ÉS NEKEM LESZ EGY KIS POHÁR PORTÓI BOR, MEG, a beszélő átpillantott az asztalon a kvartett negyedik tagjára, és sóhajtott, JOBB LESZ, HA HOZOL MÉG EGY TÁL MOGYORÓT IS.

Körülbelül háromszáz jardnyira az úton a lótolvajok megpróbáltak megbarátkozni egy teljességgel új tapasztalattal.

— Határozottan zökkenőmentes lovaglás — sikerült Incének kinyögnie végül.

— És nagyszerű… nagyszerű kilátás — jegyezte meg Kerőzus, ám hangja elveszett a légörvényben.

— Ám vajon — folytatta Ince — helyesen cselekedtünk-e?

— Mozgásban vagyunk, nem? — követelte Conina. — Ne légy kicsinyes!

— Csak hát, nos, fölülről nézni a gomolyfelhőket…

— Kuss! Különben is, rétegfelhők. Legfeljebb sztratokumuluszok.

— Remek — mondta nyomorúságosan Ince.

— Jelent ez valami különbséget? — kérdezte Kerőzus, aki csukott szemmel feküdt a lova nyakán.

— Úgy ezerlábnyit.

— Ó!

— De az is lehet, hogy hétszázötvenet — ismerte el Conina.

— Á.

A bűbáj tornya remegett. Színes füst gomolygott át boltozatos termein és fényes folyosóin. A legislegcsúcson lévő nagyteremben, ahol a levegő sűrű volt, olajos, és égő bádog ízű, számos mágus ájult el pusztán a küzdelem mentális erőfeszítésétől. De elég maradt. Széles körben ültek körben, összpontosítva.

Épp csak lehetséges volt kivenni a vibrálást a levegőben, ahogy a nyers bűbáj kiörvénylett a botból Zseton kezében, bele a nyolcszög közepébe.

Idegen formák jelentek meg egy röpke pillanatra, aztán elenyésztek. Itt magát a valóság szövetét mángorolták éppen.

Fésűs borzongott, s elfordult arra az esetre, ha esetleg olyat látna, amit semmiképp se tud figyelmen kívül hagyni. A túlélő rangidős varázslók előtt a Korong csalóka látszata lebegett. Amikor Fésűs újra odatekintett, a kis vörös izzás Chirm városa fölött fölvillant, és kialudt.

A levegő recsegett.

— Chirmnek ezzel vége — mormolta Fésűs.

— Csak Al Khali maradt — mondta egy másik mágus.

— Van ott valami rafinált erő.

Fésűs mogorván bólintott. Eléggé szerette Chirmet, ami egy a Perem-óceánra néző, kellemes kisváros. Volt.

Halványan rémlett neki, hogy egyszer odavitték kisgyerek korában. Egy pillanatig bánatosan meredt a múltba. Emlékezett rá, hogy vad muskátlik voltak Chirmben, amik megtöltötték a meredek, macskaköves utcákat pézsmaillatukkal.

— A falakból nőttek ki — mondta hangosan. — Rózsaszín. Rózsaszínűek voltak.

A többi varázsló furcsán nézett rá. Egyik-másik, a még a mágusok körében is szokatlanul paranoid elmeállapotúak, gyanakodva pillogott a falakra.

— Jól vagy? — kérdezte egyikük.

— Ümm? — motyogta Fésűs. — Ó. Igen. Elnézést. Elbambultam.

Visszafordult, hogy Zsetonra nézzen, aki a kör egyik oldalán ült, a bottal keresztbe térdén. A fiú látszólag aludt. Talán valóban aludt. De Fésűs tudta lelke elkínzott mélyén, hogy a bot nem alszik. Őt figyelte, elméjét próbálgatta.

A bot tudja. Még a rózsaszín muskátlikról is tud.

— Sosem akartam azt, hogy ez történjen — szólalt meg halkan Fésűs. — Semmi mást nem akartunk, csak egy kis megbecsülést.

— Biztos vagy benne, hogy jól vagy?

Fésűs határozatlanul bólintott. Ahogy kollégái újra összpontosítani kezdtek, oldalvást rájuk nézett.

Valahogy az összes régi barátja eltűnt. Nos, hát nem igazán barátok. Egy varázslónak nincsenek barátai, legalábbis olyan barátai, akik maguk is mágusok. Egy másik szó kellene. Á, igen, ez az. Ellenségek . De az ellenség nagyon disztingvált fajtája. Úriemberek. A hivatás krémje. Nem olyanok, mint ezek itt, hiába emelkedtek magasra a rangsorban azután, hogy a bűbájos megérkezett.

A krém mellett egyebek is föllebegnek a felszínre, tűnődött savanyúan.

Figyelmét ismét Al Khalinak szentelte, elméjével tapogatva, tudatában, hogy az ottani varázslók szinte bizonyosan ugyanezt teszik, folyamatosan kutatnak egy gyönge pontot.

Azt gondolta: vajon én gyönge pont vagyok? Horgany akart valamit mondani nekem. Valamit a pálcáról. Egy férfinak a botjára kéne támaszkodnia, nem fordítva… kormányozza a fiút, irányítja őt… bárcsak meghallgattam volna Horganyt… ez helytelen, én bizony gyönge pont vagyok…

Újra próbálkozott, meglovagolva a varázserő hullámait, engedve, hogy azok az ellenséges torony felé sodorják elméjét. Még Ábrim is fölhasználja a bűbájt, s Fésűs megengedte magának, hogy modulálja a hullámot, s ezzel az ellene emelt védőművek mögé furakodhassék.

Az Al Khali-i torony belsejének képe megjelent, kiélesedett…

…a Poggyász előregördült a fénylő folyosókon. Mostanra rendkívül dühös volt. Fölébresztették téli álmából, kigúnyolták, változatos mitologikus és immár kihalt életformák kurtán rátámadtak, fájt a feje, és most, hogy belépett a Nagycsarnokba, észrevette a kalapot. A szörnyű kalapot, mindannak okozóját, amit eddig elszenvedett. Céltudatosan közelített…

Fésűs, Ábrim elméjének ellenállását tesztelve, érezte, hogy a fickó figyelme meginog. Egy pillanatig ellenségének szemén keresztül látott, látta, ahogy a zömök téglatest átgaloppozik a padlólapokon. Egy szempillantásig Ábrim megkísérelte koncentrációját elmozdítani, és akkor, ugyanolyan képtelenül az önkontrollra, mint egy macska, amikor lát valami aprót és cincogót rohanni a padlón, Fésűs lecsapott.

Nem nagyot. Nem kellett sok. Ábrim elméje óriási erőket próbált egyensúlyozni és terelni, s alig valamicske nyomás kellett ahhoz, hogy helyzetéből kibillentse.

Ábrim kinyújtotta kezét, hogy megsemmisítse a Poggyászt, szinte bele se kezdett egy sikoltásba, és berobbant.