Terry Pratchett - Bűbájos bajok

A körülötte lévő varázslók láthatták, ahogy egy másodperc tört része alatt lehetetlenül kicsire zsugorodik össze, s elenyészik, csupán fekete káprázatot hagyva maga után…

Az intelligensebbek közülük azonnal elkezdtek elrohanni…

És a varázserő, amit addig ellenőrzése alatt tartott, visszaáramlott, szabadon áradt egyetlen hatalmas, véletlenszerű kitörésben, ami cafatokra szaggatta a kalapot, eltávolította a torony összes alsóbb szintjét meg egy meglehetősen nagy darabját annak, ami még megmaradt a városból.

Ankh-ban olyan sok mágus összpontosított a csarnokra, hogy az együttrezgő rezonancia keresztülhajította őket a termen. Fésűs a hátán ért földet, kalapjával a szemén.

Fölhúzták, leporolták, Zsetonhoz meg a bothoz cipelték éljenzések közepette — bár az öregebb varázslók némelyike tartózkodott az ujjongástól. Ám ő szemlátomást nem figyelt rájuk.

Vakon bámult le a fiúra, s aztán lassan kezét a füléhez emelte.

— Nem halljátok őket? — kérdezte.

A mágusok elhallgattak. Fésűsnek még mindig volt elegendő ereje, s hangszíne még egy égiháborút is lecsendesített volna.

Zseton szeme izzott.

— Nem hallok semmit — mondta.

Fésűs a többi varázslóhoz fordult.

— Ti halljátok?

Fejüket rázták. Egyikük megszólalt:

— Mit kéne hallani, fivérem?

Fésűs elmosolyodott egy széles, tébolyult mosollyal. Még Zseton is hátralépett.

— Elég hamar hallani fogjátok őket — közölte. — Világítótornyot emeltetek. Mindnyájan hallani fogjátok őket. De nem sokáig — Félrelökte az ifjabb varázslókat, akik karjánál fogva tartották, s megközelítette Zsetont.

— Te bűbájt ömlesztesz a világba, s vele együtt más dolgok is érkeznek — magyarázta. — Mások ösvényt mutattak nekik, de te egy egész sugárutat nyitottál!

Előreugrott, kikapta a fekete pálcát Zseton kezéből, s a levegőbe lendítette, hogy összezúzza a falon.

Fésűs megmerevedett, amikor a bot visszaütött. Aztán a bőre elkezdett fölhólyagozni…

A legtöbb mágus képes volt még időben elfordítani fejét. Néhány — és mindig akad néhány ilyen — obszcén érdeklődéssel végignézte.

Zseton is figyelte. Szeme nagyra tágult a döbbenettől. Egyik kezét szájához vitte. Megpróbált elhátrálni. Nem tudott.

— Igenis gomolyfelhők.

— Csodás — motyogta az ájulás szélén Ince.

A SÚLYNAK EHHEZ SEMMI KÖZE. CSATAMÉNEM EGÉSZ ÁRMÁDIÁKAT HORDOZOTT. CSATAMÉNEM EGÉSZ VÁROSOKAT HORDOZOTT. ÚGY VAN, CSATAMÉNEM MINDENFÉLÉT HORDOZOTT VALA, AMIKOR ELÉRKEZETT AZ IDEJÜK, mondta a Halál. ÁM TITEKET HÁRMÓTOKAT NEM FOG HORDOZNI.

— Miért nem?

MERT EZ MEGJELENÉS KÉRDÉSE.

— Hát akkor piszok jól fog kinézni, mi — jegyezte meg Háború zsémbesen. —, az Apokralipszis Egy Lovasa és Három Gyalogosa.

— Esetleg megkérhetnéd őket, hogy várjanak meg minket? — javasolta Dögvész, s hangja úgy hangzott, mintha valami egy koporsó aljából csöpögne.

SÜRGŐS ELINTÉZNIVALÓIM VANNAK, közölte a Halál. BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY ELBOLDOGULTOK VALAHOGY. ÁLTALÁBAN EL SZOKTATOK.

Háború nézte a visszavonuló lovat.

— Néha tényleg az idegeimre tud menni. Miért ragaszkodik olyan nagyon ahhoz, hogy mindig az övé legyen az utolsó szó? — firtatta.

— Föltételezem, a szokás hatalma.

Visszafordultak a kocsma felé. Egyikük se szólt egy darabig, aztán Háború megkérdezte:

— Hol van Éhínség?

— Elment megkeresni a konyhát.

— Ó — Háború páncélos lábával csoszogott a porban, s Ankh messzeségére gondolt. Nagyon forró volt a délután. Az Apokralipszis egész nyugodtan várhat egy kicsit.

— Egy gyors hörpintés, mielőtt útra kelünk? — sugallta.

— Nincs túl késő? — kételkedett Dögvész. — Azt hittem, várnak minket. Úgy értem, nem szeretnék csalódást okozni az embereknek.

— Még bőven van időnk egy sebtében ledobott italra, ebben biztos vagyok — erősködött Háború. — A kocsmai órák sosem pontosak. Rengeteg időnk van. Miénk a világ összes ideje.

Fésűs előrebukott, s nagyot puffant a fénylő, fehér padlón. A pálca kigurult kezéből, s magától fölegyenesedett.

Zseton megböködte lábával az ernyedt testet.

— Én nyomatékosan figyelmeztettem — mondta. — Megmondtam neki, mi fog történni, ha még egyszer megérinti. Hogy értette azt, hogy ők ?

Köhögésorkán tört ki, valamint jelentős mennyiségű sürgős körömnézegetés.

— Hogy értette? — akarta tudni Zseton.

Ovin Hacsárdli, a Tan docense, ismét azon kapta magát, hogy a varázslók körülötte elpárolognak, mint a reggeli harmat. Anélkül, hogy mozdult volna, úgy tűnt, mintha előrelépett volna. A szeme előre-hátraforgott, mint valami csapdába esett állaté.

— Ööö — motyogta. Bizonytalanul hadonászott sovány kezével. — A világ, tudod, az a valóság, amiben élünk, valójában, elgondolható, mint egy, hogy úgy mondjam, gumilepedő — Habozott, tudatában annak, hogy az elhangzott mondat nem fog megjelenni az idézésre méltó, de legalább idézhető, idézetek könyvében, bárki írja is azt.

— Amennyiben — tette hozzá sietve — eltorzul, höh, felfúvódik bármilyen mennyiségű mágia által, és, ha szabad megjegyeznem, túlságosan sok varázs lappangó lehetősége, ha egy helyre gyűlik össze, kényszerítheti valóságunkat, ümm, lefelé, bár természetesen nem szabad a szót szó szerint érteni (mert semmilyen értelemben nem áll szándékomban azt sugallni, hogy fizikai dimenzióról lenne szó), és elfogadott hipotézis alapján elégséges alkalmazott mágia képes lehet, mondjuk azt, ümm, áttörni a fennálló helyzeten annak leggyöngébb pontján, és fölajánlani, esetleg, egy ösvényt egy alsóbb nívó (amit a pongyolán beszélők Tömlöc Létsíkoknak neveznek) lakóinak, vagy, ha szabadna precízebb terminussal élnem, bennszülötteinek , akik, talán az energiaszintek közti különbség miatt, természetszerűleg vonzódnak ennek a világnak fényességéhez. A mi világunkéhoz.

A Hacsárdli beszédeit szokásosan követő hosszas csönd támadt, ami alatt mindenki mentálisan elrendezte a vesszőket, s összefűzte a töredezett mellékmondatokat.

Zseton ajka hangtalan mozgott egy darabig.

— Úgy érted, a mágia vonzza ezeket a lényeket? — kérdezte végül.

A hangja most erősen különbözött. Hiányzott belőle a korábbi él. A bot a levegőben lógott Fésűs arcra borult teste fölött, lassan körözve. A helyszínen tartózkodó összes varázsló szeme rajta csüggött.

— Úgy tűnik — válaszolta Hacsárdli. — Az ilyesmit tanulmányozók azt mondják, hogy jelenlétüket egy durva duruzsolás harangozza be.

Zseton bizonytalannak látszott.

— Zümmögnek — mondta egy varázsló segítőkészen.

A fiú letérdelt, s közelről bámult Fésűsre.

— Teljesen mozdulatlan — jegyezte meg félénken. — Valami rossz történt vele?

— Lehetséges — felelte Hacsárdli tartózkodóan. — Meghalt.

— Azt kívánom, bárcsak élne.

— Azt gyanítom, hogy ezt a nézetet ő maga is osztja.

— De én segíteni tudok rajta — jelentette be Zseton. Kinyújtotta kezét, s a pálca belelibegett. Ha a botnak lett volna arca, önelégülten somolygott volna.

Amikor a fiú újra megszólalt, a hangja ismét magán viselte annak hideg, távoli hanglejtését, aki egy acélszobában beszél.

— Ha a sikertelenséggel nem járna bűnhődés, a siker nem lenne jutalom — közölte.