Terry Pratchett - Bűbájos bajok

— Mi vagyunk a szegény kicsi… azonosítatlan domesztikált állatkák… amik eltévedtek a zöld erdőben — trillázta.

— Beebeebee — motyogta Dögvész a padlóról.

Háború megrázta fejét.

— Tudjátok, így nem az igazi — jegyezte meg. — Nélküle nem. Olyan remekül szokott belépni a basszusával.

— Beebeebee — ismételte meg Dögvész.

— Ó, fogd már be a szád — morogta Háború, s bizonytalanul kinyúlt egy újabb palackért.

Az orkán pofozta a torony tetejét, forró, kellemetlen szél, ami fura hangokon susogott, s úgy dörzsölte a bőrt, mint valami finom csiszolópapír.

Közepén állt Zseton, feje fölött a pálcával. Ahogy por töltötte be a levegőt, a varázslók láthatták a varázserővonalakat kiáramolni belőle.

Ezek fölíveltek, létrehozva egy óriási buborékot, ami addig tágult, míg már nagyobb kellett legyen a városnál. És alakok tűntek föl benne. Változtak, és kivehetetlenek voltak, szörnyűségesen hullámozva, akár a látvány egy torzító tükörben, semmivel se anyagszerűbbek, mint a füstkarikák, vagy felhőalakzatok, de valahogy rettentően ismerősek.

Egy pillanatra ott látszott Offler csupaagyar pofája. Egy másodpercig ott volt kristálytisztán a vonagló viharban Vak Ió, az istenek főnöke, összes keringő szemével.

Zseton hangtalanul motyogott, s a buborék elkezdett összehúzódni. Obszcénul dudorodott és rángatózott, ahogy az izék benne megpróbáltak kiszabadulni, de nem tudták megállítani a zsugorodást.

Immár nagyobb volt, mint az Egyetem területe.

Immár magasabb volt, mint a torony.

Immár az embermagasság kétszerese volt, és füstszürke.

Immár szivárványszínekben játszó gyöngyszem volt, a mérete… nos, akkora, mint egy nagy gyöngyé.

Az orkán elült, súlyos, csöndes nyugalom lépett helyére. Maga a levegő is nyögdécselt a feszültségtől. A mágusok többsége hason feküdt a padlón, a szabadjára engedett erők — amik összepréselték a levegőt, s elfojtották a hangokat, mint valami tolluniverzum — odanyomták őket, de mindegyikük képes volt meghallani saját szívverését, ami olyan hangosan lüktetett, hogy attól összedőlhetett volna a torony.

— Nézzetek rám! — parancsolta Zseton.

A varázslók fölfelé forgatták szemük. Nem volt rá lehetőség, hogy megtagadják az engedelmességet.

A fiú egyik kezében tartotta a sziporkázó izét, másikban a botot, aminek mindkét végéből füst szivárgott.

— Az istenek — jelentette be. — Bebörtönözve egy gondolatba. És talán sosem voltak többek egy álomnál.

A hangja öregebbé, mélyebbé vált.

— Láthatatlan Egyetem varázslói — mondta —, nem adtam-é néktek abszolút uralmat?

Mögöttük a szőnyeg lassan a torony oldala fölé emelkedett, rajta Széltolóval, aki keményen próbálta megőrizni egyensúlyát. Szeme kitágult attól a fajta rettegéstől, amely magától értetődően érkezik mindenkihez, aki néhány gyapjúszálon, meg több száz méter üres levegőn álldogál.

Leimbolygott a lebegő vacakról, rá a toronytetőre, széles, veszedelmes suhintásokkal lengetve a megtöltött zoknit.

Zseton meglátta visszatükröződését az egybesereglett varázslók döbbent tekintetében. Óvatosan megfordult, s figyelte, ahogy a mágus cikcakkban felé tántorgott.

— Hát te ki vagy? — kérdezte.

— Eljöttem — válaszolta Széltoló kásásan —, hogy kihívjam a bűbájost. Melyikőtök az?

Szemrevételezte az arcra borult varázslóságot, fél kézzel latolgatva a fél téglát.

Hacsárdli megkockáztatott egy fölpillantást, s heves szemöldökmozdulatokkal próbált jelezni Széltolónak, aki még a legkedvezőbb körülmények esetén sem volt túlzottan járatos a nem verbális kommunikáció értelmezésében. És ezek nem a legkedvezőbb körülmények voltak.

— Egy zoknival? — firtatta Zseton. — Mire jó egy zokni?

A botot tartó kar megemelkedett. Zseton enyhe meglepődéssel nézett le rá.

— Ne, hagyd abba — mondta. — Beszélni akarok ezzel a fickóval — Széltolóra bámult, aki előre-hátra himbálózott a kialvatlanság, rettegés és adrenalin-túladagolás utóhatásai következtében.

— Varázslatos? — érdeklődött a fiú kíváncsian. — Esetleg az Arkrektor fuszeklija? Az erő bokafixe?

Széltoló a zoknira koncentrált.

— Nem gondolnám — válaszolta. — Azt hiszem, egy boltban vettem, vagy ilyesmi. Ümm. Valahol van neki párja is.

— De a végében van valami súlyos?

— Ümm. Igen — felelte Széltoló, s még hozzátette. — Egy fél tégla.

— Ám nagy az ereje.

— Ööö. Alátámaszthatsz vele dolgokat. Ha szerzel még egyet, akkor lesz egy egész téglád — Széltoló lassan beszélt.

A helyzetet dolgozta föl magában egy afféle rettentő ozmózissal, s a botot figyelte, ahogy baljóslatúan megperdül a fiú kezében.

— Szóval ez a szokványosság téglája, zokniban. Amitől az egész fegyverré válik.

— Ümm. Úgy van.

— Hogyan működik?

— Ümm. Meglendíted, és akkor te. Megütsz vele valamit. Vagy néha a saját kézfejed, néha.

— És akkor aztán esetleg elpusztít egy egész várost? — firtatta Zseton.

Széltoló belenézett Zseton aranyszín szemébe, s aztán rá a zoknira. A fuszeklit évekig húzta föl és le, évente többször is. Voltak rajta stoppolások, amiket mostanra jól ismert és megszere… nos, jól ismert. Némelyiknek saját, külön bejáratú, kiterjedt stoppolás-családja lett. Számos leíró kifejezést lehetett volna alkalmazni erre a fuszeklira, de a „városok elpusztítója” nem volt köztük.

— Nem igazán — válaszolta végül. — Ez valahogy megöli az embereket, de állva hagyja az épületeket.

Széltoló elméje a kontinensek elmozdulásának sebességével üzemelt. Egyes részek azt mondták neki, hogy magával a bűbájossal szembesül éppen, de ezek egyenes ellentmondásban álltak más részekkel. Széltoló meglehetősen sokat hallott a bűbájos hatalmáról, a bűbájos vesszejéről, a bűbájos gonoszságáról, és így tovább. Az egyetlen dolog, amit senki sem említett, az a bűbájos kora volt.

A varázspálca felé lesett.

— És az mit csinál? — kérdezte lassan.

A mágusok, akik óvakodva talpra küzdötték maguk, újra hasra vágódtak.

A kalap hangja éppen elég rossz volt, de a bot hangja fémes volt és precíz; nem úgy hangzott, mint ami tanácsot ad, hanem egyszerűen közölte, hogy milyen kell legyen a jövő. Eléggé lehetetlennek tűnt figyelmen kívül hagyni.

Zseton félig fölemelte karját, aztán tétovázott.

— Miért? — kívánta tudni.

Engedelmeskedni fogsz.

— Nem muszáj, ha nem akarod — vágott közbe sietve Széltoló. — Ez csak egy tárgy.

— Nem értem, miért kéne bántanom — jegyezte meg Zseton. — Olyan ártalmatlannak látszik. Mint egy dühös nyuszi.

Dacol velünk.

— Én nem is — mondta Széltoló, zoknis karját gyorsan a háta mögé lökve, s megpróbálva rá se rántani a nyulas megjegyzésre.

— Miért kéne mindent megtegyek, amit mondasz nekem? — kérdezte Zseton a bottól. — Mindig mindent megcsinálok, amit mondasz nekem, és ez egyáltalán nem segít az embereken.

Az embereknek rettegniük kell tőled. Hát semmit sem tanítottam neked?

— De olyan mulatságosnak látszik. Zoknija is van — mutatta ki Zseton.

Azt fogod tenni, amit parancsolok neked.

— Nem fogom.

Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal.