Terry Pratchett - Mozgó képek

— Persze, esetleg lehetnek… nos… valahol máshol — hazudta.

— De nincsenek — válaszolta Ginger. — Ezt mindketten tudjuk.

Viktor reményvesztve meredt a fények városára.

— Miért mi? — tudakolta. — Miért velünk kell ennek történnie?

— Mindennek meg kell esnie valakivel — állította Ginger.

Viktor megrántotta a vállát. — És csak egyetlen lehetőséget kapsz — mondta. — Igaz?

— Épp amikor szükségét érzed, hogy megmentsd a világot, lesz egy világ, amit megmenthetsz — hangoztatta Ginger.

— Aha — szólt Viktor. — Micsoda mázlink van.

A két földműves bekukucskált a csűr ajtaján. Káposztarakások várakoztak egykedvűen a homályban.

— Monttam neked, hogy káposzta — jelentette ki egyikük. — Tuttam, hogy nem csirke. Fölismerek egy káposztát, ha látom, és aztat hiszem el, amit látok.

Fölöttük a magasból hangok érkeztek, közeledőben:

— Az istenek szerelmére, ember, hát nem képes kormányozni?

— Akkor nem, ha maga teljes súlyát latba veti, Arkrektor!

— Hol a pokolban vagyunk? Nem látok semmit ebben a ködben!

— Én csak akkor fogok látni, ha beirányozhatom… ne hajoljon úgy ki! Ne hajoljon úgy ki! Mondtam, hogy ne hajoljon…!

A gazdák oldalra vetődtek, amikor a söprű átdugóhúzózott a nyitott ajtón és eltűnt a káposztahalmokban. Távoli, becőtermésű szortyogás hallatszott.

Végül egy fojtott hang megszólalt — Kihajolt!

— Hülyeség. Szép kis slamasztikába juttatott. Ez mi?

— Káposzta, Arkrektor.

— Valami zöldségféle?

— Igen.

— Ki nem állhatom a zöldségeket. Hígítja a vért.

Csönd támadt. Aztán a földművesek hallották, hogy a másik hang azt mondja: — Hát, nagyon sajnálom, maga vérszomjas, basáskodó hájtömeg!

Megint csönd támadt.

Aztán: — Kirúghatom magát, Kincstárnok?

— Nem, Arkrektor. Élethosszig szól a kinevezésem.

— Ebben az esetben húzzon ki innen és menjünk, igyunk egyet!

A földművesek elosontak.

— A jó büdös francba! — jegyezte meg az, amelyik hitt a káposztákban. — Ezek varázslók. Jobb nem belekeveredni a francos varázslók ügyeibe.

— Aha — értett egyet a másik gazda. — Ööö… mit jelent a franc? Pontosan?

Ez a csönd ideje volt.

Semmi sem moccant Holivudban, csak a fény. Az lassan villózott. Holivudi fény, gondolta Viktor.

Szörnyű előérzet érződött a levegőben. Ha egy filmdíszlet lehet egy álom, amely arra vár, hogy valóságossá tegyék, akkor a város ennél egy lépéssel följebb van a skálán — egy valóságos hely, várva valami újra, valamire, amit a megszokott nyelv nem írhat le.

— — kezdte a fiú, és elhallgatott.

— ? — mondta Ginger.

— ?

— !

Egy pillanatig egymásra meredtek. Aztán Viktor megragadta a lány kezét és a legközelebbi épülethez húzta, ami történetesen a kantin volt.

A benti színhely leírhatatlan és egész addig az is maradt, amíg Viktor rá nem lelt a táblára, erre szokták fölkrétázni, amit tréfálkozva „menünek” hívtak.

A fiú kézbe vette a krétát.

— BESZÉLEK, DE NEM HALOM MAGAM — írta, és ünnepélyesen átnyújtotta a krétát a lánynak.

— ÉNSE. MÉR?

Viktor tűnődve dobálgatta a krétát, aztán leírta: — ASZEM MER SOSE TALÁLTUK FÖL A HANGOSFILMET. HA NEM LETEK VOLNA KRAMPUSZOK, AMIK ZÍNESBEN TUNAK FESTENI, TALÁN CSAK FEKETE-FEHÉR LENE MINDEN.

Körbenéztek a helyszínen. Érintetlen vagy félig megevett ételek voltak szinte minden asztalon. Ez nem számított különösebben szokatlannak Iglicnél, ám rendszerint keserűen panaszkodó emberekkel járt együtt.

Ginger kényeskedve belemártotta egy ujját a legközelebbi tányérba.

— Még meleg — artikulálta.

— Gyerünk ! — mondta Viktor némán, az ajtóra mutatva.

A lány megpróbált valami bonyolultat mondani, a fiú kifejezéstelen arcától összeráncolta homlokát és leírta: — VÁRNUNK KELLENNE A VARÁZSLÓKRA.

Viktor egy pillanatig megmeredve állt. Aztán ajka olyan kifejezést formált, amiről Ginger sosem ismerte volna be, hogy ismeri, és kirohant az épületből.

A túlterhelt tolószék már az utcán száguldott, tengelyeiből csak úgy áradt a fiast. Föl-le ugrált előtte és a karját lengette.

Hosszú, néma beszélgetés zajlott le. Jó sokat krétáztak a legközelebbi falra. Végül Ginger nem bírta tovább türtőztetni türelmetlenségét és odasietett.

— TÁVOL KELL TARCSAK MAGUK ETTŐL. HA ÁTÖRNEK, MAGUKBÓL EBÉD LEZ.

— VALAMINT BELŐLED IS. — Ez takarosabb kézírás volt, a Dékáné.

Viktor azt írta: — KIVÉVE, HOTY ÉN ASZEM TUDOM, MI TÖRTÉNIK. KLÖNBEN IS, MAGUKRA SZÜKSÉG LESZ, HA BALUL ÜTNEK KI A DOLGOK.

Odabiccentett a Dékánnak, és visszafutott Gingerhez és a Könyvtároshoz. Aggódó pillantást vetett az orangutánra. Formai szempontból a Könyvtáros varázsló — legalábbis, amikor még ember volt, varázsló volt, szóval föltehetőleg most is az. Másrészt viszont emberszabású is, és olyasvalaki, aki kapóra jöhet vészhelyzetben. Úgy döntött, megkockáztatja.

— Na, gyerünk ! — tátogta.

Könnyű volt meglelni az utat a Dombra. Ahol korábban ösvény vezetett, most széles csapás volt, szívettépően teleszórva a sietős elhaladás szemetével. Egy szandállal. Egy eldobott képdobozzal. Egy földön kúszó tollboával.

A dombba nyíló ajtót letépték zsanérjairól. Tompa izzás látszott az alagútból. Viktor vállat vont és bemasírozott.

A törmeléket nem tisztították teljesen el, csak félrelökték és lelapították, hogy a sokaság átjuthasson. A mennyezet nem szakadt be. Ez nem a törmeléknek volt köszönhető. Hanem Detritusnak.

Ő tartotta fönn a helyén.

Majdnem fönn. Mostanra már fél térdre ereszkedett.

Viktor és a Könyvtáros sziklákat halmoztak a troll köré, míg aztán Detritus levehette válláról a terhet. Nyögött, vagy legalábbis úgy nézett ki, mint aki nyög, és előrebukott. Ginger fölsegítette.

— Mi történt ? — tátogta neki.

— ?? — Detritus elképedtnek tűnt hangja hiányától és megpróbált rákancsítani a szájára.

Viktor sóhajtott. Látomása támadt a holivudi népségről, amint vakon csörtetnek a folyosón, a trollok meg elkaparják az eltömődést. Mivel Detritus volt a legkeménykötésűbb, természetesen főszerepet kellett játsszon. És mivel az egyetlen funkció, amire agyát normális körülmények között használta, az, hogy megakadályozza a feje búbjának beesését, természetesen őt hagyták ott, hogy tartsa meg az egész domb súlyát. Viktor elképzelte, ahogy a troll odakiált, meghallatlanul, amikor a többiek elrohannak mellette.

Eltűnődött, vajon írjon-e neki egy fölvidító üzenetet, ám Detritus esetében ez csaknem bizonyosan időpocsékolás. Különben is, a trollnak nem állt szándékában itt ácsorogni. Elügetett a folyosón arcán komor kifejezéssel, bőszen összpontosítva valami sajátos magánküldetésre. Földet érő ökle két barázdát hagyott a porban.

Az átjáró a barlangba nyílt, amely, Viktor most rádöbbent, afféle előcsarnoka volt magának a nézőtérnek. Talán sok ezer évvel ezelőtt a kérelmezők kitódultak ide, hogy vegyenek… mit? Szentelt kolbászt, esetleg, és megáldott durrantott gabonát.

Most fantomfény öntötte el a termet. Még mindig tele volt nedves és ősi penésszel, bárhova is nézett Viktor. Ám ahova nem nézett, látómezejének szélén, folyton az az érzése támadt, hogy a hely olyan díszes, akár egy palota, vörös plüssfüggönyökkel és barokk aranyékítményekkel. Folyton éles szögben mozdította a fejét, megpróbálva elkapni a kísérteties, csillogó képet.